Ez már a második ütés, amit bevisznek a konzervatív forradalomnak, és ez az ütés valószínűleg végzetes lesz. Amekkora erővel a világjárvány megkérdőjelezte a Margaret Thatcherrel induló négy évtized gazdasági hitvallását, úgy bontotta le a George Floyd meggyilkolását követő nemzetközi felháborodás azt a politikai szövetséget, amelyen ez a negyven év nyugodott.
Lehet, hogy egy nap meg fogjuk bánni, de ami most a szemünk előtt zajlik, az bizony egy korszakváltás.
A Vaslady ugyanis nemcsak annyit tett, hogy eltemette Keynes-t, majd visszaállította a középpontba Adam Smith-t. Választási győzelme (amelyet követett Ronald Reagan sikere az Egyesült Államokban) legalább ennyire jelentett szakítást a hatvanas évekkel is: a nők emancipációjával és a homoszexuális szabadságmozgalom megerősödésével. Valamint szakított azzak az erővel, amellyel az amerikai feketék hirtelen polgárjogokat követeltek maguknak – illetve valódi egyenlőséget a fehér többséggel.
| ||
Az egykori rabszolgák társadalmi törekvései megrémítették a legszegényebb fehéreket, akik innentől kezdve attól tartottak, nem marad alattuk senki a társadalmi ranglétrán.
Minél nagyobb volt a szexuális forradalom okozta riadalmuk, annál közelebb sodródtak a vallásos jobboldalhoz, akikkel együtt immár politikai többséget alkottak. Közben a demokraták a munkás- és a középosztály tömegeit veszítették el. A pénz rátalált arra a politikai bázisra, amelyre szüksége volt ahhoz, hogy felléphessen a közvélemény hatalma és a háború utáni konszenzus ellen.
Egy régi rend
Kérdezhetjük: az történt tehát, hogy a baby-boomer generáció fenyegetésétől tartva összeállt egy régi rend, és felsorakozott a hatvanas években mindenütt dübörgő társadalmi mozgalommal szemben? Azaz egy olyan mozgalommal szemben, aminek most is a tanúi vagyunk?
Negyven évvel azután, hogy a konzervatív forradalom a kommunista összeomlás farvizén meghódította a világot, Ronald Reagan és Margaret Thatcher örökségéből lassan nem marad semmi.
Először a 2008-as pénzügyi válság rengette meg a piac láthatatlan kezébe vetett bizalmat. Ebben az időszakban történt, hogy a társadalmi és pénzügyi egyenlőtlenségek elutasítása a politikai vita homlokterébe került. Azután jöttek a látványos tiltakozások az állam és a közszolgáltatások visszaszorulása ellen, amelyből az új politikai erők húztak hasznot: szélsőjobboldaliak, szélsőbaloldaliak, és az olyan mozgalmak amelyek mindkét szélsőséget meglovagolták – például a sárgamellényesek vagy az Öt Csillag.
Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában – ugyanott, ahol Ronnie, illetve Maggie győzedelmeskedett – a legszegényebb „született” britek és amerikaiak rájöttek, mennyire sokat veszítettek a konzervatív forradalom virágzása alatt. A brexittel és Donald Trump megválasztásával egyszerre utasították el az európai egységet és a szabad kereskedelmet, mint annak az eszmének a gyümölcseit, amit tévesen liberalizmusnak neveznek... És ekkor érkeztünk el a nagy európai fordulóponthoz.
Gyorsulnak az események
Már azelőtt is, hogy a járvány felgyorsította volna az eseményeket, az Európai Unió kezdte megérteni, hogy közös katonai védelembe és közös ipari politikákba kell beruházni ahhoz, hogy ki tudja elégíteni Európa biztonsági szükségleteit, és helytálljon az Egyesült Államok és Kína által gerjesztett ipari versenybe.
Donald Trump megválasztása és Kína technológiai fejlődése döntötte le az unió nagy tabuit, de a koronavírus volt az, ami mindent megváltoztatott.
Egyik napról a másikra kölcsönt kellett felvenni, hogy szembenézhessünk ennek a katasztrófának a következményeivel. Együtt kellett ezt megtennünk, hogy a tagállamok közötti kamatkülönbségek ne nőjenek túl nagyra, és hogy az unió ne essen szét teljesen. Kölcsönt kellett fölvenni, hogy beruházhassunk - eltemetve Adam Smith-t, visszaállítva Keynes becsületét -, vagyis éppen az ellenkezőjét cselekedve annak, ami negyven éve történt, az Európai Unió kezdi magára ölteni egy politikai unió összes vonását.
Ezzel párhuzamosan a brit konzervatívok sem látnak más kiutat, mint hogy nagy beruházásokat indítsanak, természetesen állami pénzből. A brit jobboldal magáévá teszi Donald Trump választási ígéreteit, akit szintén azzal választottak meg, hogy be fog fektetni az infrastruktúra felújításába.
Mivel a szükség törvényt bont, megtagadták Reagant és Thatchert... és mi történik most?
Az történik, hogy egy nemzetközi felháborodás közepén, ami nagyban emlékeztet a hatvanas évekre, az Egyesült Államokban a továbbra is fennálló rasszista megkülönböztetés az utcára küldött egy új politikai generációt. Egy olyan generációt, amelyik már elkezdett formálódni az egyenlőtlenségek ellen vívott csatában, felszólalt a nemek közötti egyenlőség mellett, és amellett is, hogy szükség lenne egy igazságtevő, a javakat újraelosztó, és a jövőt garantáló államra.
Úgy tűnik, mintha 2020 éppen eltörölte volna 1980-at,
csak az a kérdés, hogy ki jár ezzel jól.
Minden arra enged következtetni, hogy az új multilaterális, keynesiánus, európai, környezetvédő, és természetesen demokratikus központok járnak jól vele. Ez logikus lenne, és Donald Trump, Vlagyimir Putyin, Jaroslaw Kaczynski, sőt még Orbán Viktor kifulladása is erősíti bennünk ezt a reményt – azonban nem lehet kizárni egy másik lehetőséget sem.
A konzervatív forradalom romjain a nemzeti konzervatívok, akik már nem thatcheristák és nem szabadpiacpártiak, hanem nacionalisták, protekcionisták és idegengyűlölők, még learathatják a győzelem babérjait, és felszíthatják a nemzetközi szembenállást. Minden az új központok éleslátásán fog múlni, azon, hogy a zöldek bizonyítják-e politikai érettségüket – és persze három kulcsfontosságú személyiségen, akik ebben a döntő pillanatban nem mások, mint Joe Biden, Angela Merkel és Emmanuel Macron.
