A szerkezet kétféle rugóra jár: hajnalban szorongást, napközben és este vad tevékenységvágyat generál. Aztán, ahogyan múltak a hetek, szinte minden kettőssé vált. Először az idő, ami egyszerre múlik felfoghatatlan lassúsággal és telik sistergő sebességgel. Minden erőmmel, bár inkább ösztönömmel, a normalitást akarom megőrizni, munkát találni magamnak, vagyis inkább csinálást. Valamit folyton csinálnom kell. Rafinált ételekkel kísérletezem, etetek, akit csak lehet. Akármilyen későn fekszem le, előtte elpakolok a konyhában, ecettel lemosom a tűzhelyet és a mosogatót, mert reggel olyan jó a tisztára suvickolt pultra odakészíteni a kávét. Kiganajozom az erkélyt, ültetek és ültetek, mert abból lesz valami, amit táplálni kell, öntözni, visszavágni. Valami, ami számít rám. Kitaláljuk, hogy a karanténra való tekintettel színészek olvassanak fel részleteket az online oktatásba szorult diákoknak. Ebből szabályos mozgalom lesz, Motto néven. Tizenegyen vagyunk a csapatban, és a helyzet fonáksága miatt úgy jöttünk össze, hogy van olyan ember köztünk, akivel korábban soha nem találkoztam, most mégis napi nyolc-tíz órában együttműködünk. A Motto miatt annyi irodalmat olvasok-nézek, amennyit tán soha eddig. Sortörésekre, furcsa szavakra, sosem hallott kifejezésekre csodálkozom rá. Mindeközben a heves szívdobogásig fel tud bosszantani az interneten található lírai szövegek otromba hibadömpingje. A felfoghatatlan mértékű szövegromlás. És magamra is dühös leszek, amiért eleinte nem rögtön a kötetért nyúlok, mert kényelmesebb nem felkelni a géptől, nem feltúrni az egyébként eléggé használható könyvtárunkat. Szerencsére a belőlem kinevelhetetlen megfelelési kényszer nagyon gyorsan felülírja a lustaságot, ezért öt nap elteltével alig látom a monitort az egymásra rámolt könyvektől. Nem is olyan rossz a saját felettesemnek lenni. Én is készítek videókat, és kiröhögöm magam, mert úgy készülök egy-egy felvételre, mintha előadásra. Gondosan választok ruhát, ami vicc, a kép legfeljebb a galléromig mutat majd, deréktól lefelé viselhetnék pizsamát akár. Kifestem magam a fürdőszobatükörben, hosszan mérlegelve, mennyi alapozót kenjek a képemre, és milyen színnel hangsúlyozzam a szememet. Lehet, hogy összekeverem a normalitást a hiúsággal? Megriaszt, amikor egy ismerősömről kiderül, olyan mély depresszióba taszította a bezártság, hogy három napja nem mos fogat. Mindjárt a legelején eldöntöm, nekem az is fontos a lelki békém tekintetében, hogy mindennap tegyek fülbevalót a fülembe, húzzam fel a jegygyűrűmet, és igenis öltözzek fel tisztességesen. És tornázzak, tisztálkodjak, pucoljam magam. Valami olyasmi lebeg a szemem előtt, hogy így kell tennem. Jó, hogy van az életemben kell. Például szerkesztenem kell. Életútinterjút Molnár Piroskával. Gyürkőzöm azzal, hogyan lesz az élő szóból mondat, de úgy, hogy Piroska személyisége süssön belőle. Olvasom vissza a hangban rögzített, majd beírt anyagot, és nem tud nem eszembe jutni: midőn ezt felvettük, tiszta volt az ég. Beindul az Örkény Színház Vers csak neked akciója, telefonon olvas a társulat verseket azoknak, akik regisztráltak a színház honlapján. Ilyen közelségben aligha találkoztam még a közönséggel, felemelő az egész, és nagyon hamar világossá válik mindannyiunk számára, hogy a vers majdnem – csak majdnem! – másodlagos jelentőségű. Ami igazán fontos, az a beszélgetés. Megejtő bizalommal vallanak nekem vadidegenek a családjukról, a munkájukról, a félelmeikről. Az is különös, hogy a véletlen kifürkészhetetlensége összekapcsol egy telefonhívás erejéig a húgom volt óvodástársának százegy éves nagyanyjával. Erről ő világosít fel, én persze nem emlékszem rá. A hölgy fejből és hibátlanul idéz komplett Ady-verseket, a csavar megfordul: nem én adok elő, ő szerepel nekem.
Létállítóan fontos az első onleány társulati ülésünk, bámuljuk egymást bélyegképpé kicsinyítve, és végre valóban meghallgatjuk a másik történetét. Lemállik rólunk a színházi belső büfé zaja, senki nem akar a másik fölé kerekedni sem egy poénnal, sem egy tromffal. Megdöbbentően hiányzik mindaz, ami hat hete néha az őrületbe kergetett. Semmi nem pótolja a színházat, nincs az a világhálós próbálkozás, ami visszaadhatná a cukorpapírok recsegését este hét és tíz között. A köhögést a legszebb sorom közben, a késők szolidan döndülő székfoglalását. Vagy az átkozódást, amikor egy aznap rosszabbul sikerült jelenet után úgy csapódik a színpadi vasajtó, hogy talán még a hatodik sorban is hallani lehet. Hol van már a hatodik sor? Hol van már az aznap? Mikor szólal meg végre egy mobil a nézőtéren, hogy az anyjába kívánjam a lenémítani nem képes tulajdonosát?
Nem tudom, kell-e szégyellnem, amiért ennek ellenére időnként kifejezetten jól érzem magam. Hogy élvezetet lelek a helyzetben, értelmes munkát. Estére kifacsart fáradt vagyok, olykor még elégedett is.
Na, azért szól a gyomorszájcsengő másik hangja. Ami azt súgja gúnyosan a fülembe, hogy ez az egész csak pótszer, önáltatás, menekülés a valóság elől. És igen, olvasok cikkeket a vírusról, azt is tudnom kell, mi történik körülöttem másokkal. A józan hangok megnyugtatnak, akármilyen vészjósló forgatókönyvet tárnak elém. Az igazság könnyebbé teszi a szembenézést. Ám taszít minden kinyilatkoztatásszerű lózung, a mostantól-minden-másképpen-lesz, a soha-többé-semmi-nem-lesz-olyan-mint-volt, a semmi-nem-változik, az-emberiség-nem-tanul-semmiből. Miközben nekem is vannak ilyen gondolataim, csak valahogy a hangnem, amivel a képembe tolják a megfellebbezhetetlen véleményüket, azonnal becsukja az elmémet erre a kórusra. Tele vagyok hiánnyal, amely hiányok még csak fenyegetnek, noha tudom, be fognak következni. De ezeket le sem írom, mert smonca, mert hitványság olyasmire vágyni, ami az emberek nagy részének a járvány előtt is elérhetetlen volt.
Pirkadatkor felriadok, valami egészen borzalmasat álmodtam, valami olyasmit, hogy mostantól maszkban szabad csak megölelnem a gyerekeinket, és soha többé nem érezhetem a hajuk illatát, amiről behunyt szemmel is tudom, melyik melyiké.
(Portréfotó: Horváth Judit)
