"Beszorultak a gépezetbe"

  • .
  • 2009. május 21.

Publicisztika

Magyar Narancs, 2009. április 30. Egy interjúban a megkérdezett azt válaszol, amit akar.
Sir David Hare, A felolvasó című film rendezője nyilván jónak tartja a filmjét. A lap - mint a többi napilap és hetilap kritikusa - megtette a magáét: az interjú mellett kritikát közölt, amely levágja a filmet, s még jobban az alapjául szolgáló regényt, amelynek írója "nem gondol semmit a holokausztról". Megírták a kritikusok, hogy a hősnő analfabetizmusa képtelenség: az SS nem vett fel soraiba analfabétát. És nem is "szorulhatott be a gépezetbe", mert az SS-be önként jelentkeztek. Mindez nem akadályozhatja Sir David Hare-t alkotói szabadságában. A Magyar Narancsnak adott interjúban szabadon fejtheti ki filozófiáját, amely szerint "a háborús bűnöket (nemcsak ő, hanem Louis Malle szerint is) nem feltétlenül egy külön faj követi el, amit szörnyetegnek hívunk. Hanem gyakran olyan emberek, akik beszorultak a gyilkoló gépezetbe". Ki beszélt itt "faj"-ról?

Sir David Hare fenevadnak nevezi a zimbabwei Mugabét, de megjegyzi, hogy "akik bottal halálra vernek másokat, nem egytől egyig azok". Sir David Hare téved: akik bottal vernek halálra másokat, azok gyilkosok, bármennyire is csordultig teli a lelke humanizmussal és empátiával. Igaz, hozzáteszi, hogy "ez persze nem menti fel őket semmilyen felelősség alól".

Ennyi empátia már elviselhetetlen. Pontosabban: ekkora ostobaság kínos. Mint a drámaíró rövid, de elkötelezett monológja a palesztin-izraeli viszonyról, amely szerint Itzhak (sic!) Rabin ötlete volt felhúzni egy falat és azt éppen most húzzák fel.

Köszönöm a Narancs kritikusának - Turcsányinak -, hogy megmondta a véleményét a témát felületesen (vagy sehogy), de a konjunktúrát nagyon jól ismerő aktuál-filozófusokról és művész lelkekről.

Szécsi Éva

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.