Kibeszélni - Válasz Uitz Renátának és Lévai Júliának

  • Sárosi Péter
  • 2009. május 21.

Publicisztika

A holokauszttagadás tiltását pártolók első számú érve az, hogy a holokauszttagadás nem vélemény, hanem tömeggyilkosság előkészülete, a holokauszttagadókkal nem érdemes vitába bocsátkozni, hiszen tagadják a demokrácia konszenzuális minimumát is. Ezzel azt feltételezik, hogy a holokauszt eseményeiről, azok jelentőségéről szóló diskurzus kizárólag azt a célt szolgálhatná, hogy meggyőzze tévedésükről a holokauszttagadó fanatikusokat - erre pedig nincs esély. Még egyszer szeretném leszögezni, hogy véleményem szerint a holokauszttagadók állításainak nyilvános, korlátozás nélküli megvitatása és cáfolata ennél jóval többről szól. A helyes kérdés így hangzik: miért van jelentősége újra és újra a társadalom elé tárni a holokauszt megtörténtét és egyediségét alátámasztó történeti bizonyítékokat?

A holokauszttagadás tiltását pártolók első számú érve az, hogy a holokauszttagadás nem vélemény, hanem tömeggyilkosság előkészülete, a holokauszttagadókkal nem érdemes vitába bocsátkozni, hiszen tagadják a demokrácia konszenzuális minimumát is. Ezzel azt feltételezik, hogy a holokauszt eseményeiről, azok jelentőségéről szóló diskurzus kizárólag azt a célt szolgálhatná, hogy meggyőzze tévedésükről a holokauszttagadó fanatikusokat - erre pedig nincs esély. Még egyszer szeretném leszögezni, hogy véleményem szerint a holokauszttagadók állításainak nyilvános, korlátozás nélküli megvitatása és cáfolata ennél jóval többről szól. A helyes kérdés így hangzik: miért van jelentősége újra és újra a társadalom elé tárni a holokauszt megtörténtét és egyediségét alátámasztó történeti bizonyítékokat?

*

Nem a fanatikusok meggyőzése miatt, az biztos. Egy David Irvinget vagy Ernst Zündelt még az se győzne meg az állításaik ellenkezőjéről, ha beültetnék őket egy időgépbe és visszavinnék 1944-be. Azonban a holokauszttagadó érvek cáfolata nemcsak arra lehet jó, hogy vitába bocsátkozzunk a fanatikusokkal - hanem arra, hogy az egész társadalom előtt leplezzük le a történelemhamisítást, és mutassuk be a rasszista és antiszemita sztereotípiák hamisságát. A holokauszttal kapcsolatban az egyik legszörnyűbb dolog az, amit Hannah Arendt a "gonosz banalitásának" nevez: a népirtást jórészt nem fanatikusok és szociopaták hajtották végre, hanem hétköznapi emberek, akik hétköznapi feladataikat végezték el. Amikor Raul Hilberg megírta nagyszabású munkáját a holokausztról, alsó szintű bürokraták dermesztően személytelen irományait kellett átnyálaznia töméntelen mennyiségben. Azért is fontos a történelmi bizonyítékok nyilvánosság elé tárása, hogy bemutassuk: a holokauszt nagyon is történeti esemény volt, nem pedig holmi külső, démoni hatalom rondított bele az egyébként tökéletes kozmikus rendbe, mintegy diabolus ex machina. A holokausztot azok az állami hivatalnokok hajtották végre azoknak a bürokratikus mechanizmusoknak a segítségével, akik és amelyek a társadalom jólétét hivatottak fenntartani az unalmas hétköznapokban.

A 80-as években Németországban a holokauszt jelentőségéről a nyilvánosság előtt zajló történészvita (Historikerstreit) sokkal többet tett a holokauszttagadás ellen, mint bármilyen büntetőjogi szankció. A vita során az is nyilvánvalóvá lett, hogy a holokauszt történelmi jelentőségét és igazságát nem pusztán a tagadók veszélyeztetik, illetve nem is ők veszélyeztetik a leginkább. Ernst Nolte például nem tagadta a tömeggyilkosság megtörténtét, de azt a náciknak a sztálinista rezsim emberirtására adott reakciójaként értelmezte, tehát a történelmi felelősséget úgymond a nácizmusról a bolsevizmusra ruházta át, ergo tagadta a holokauszt egyediségét. Deborah Lipstadt soft core tagadóknak nevezi azokat is, akik Izraelt a nácikhoz hasonlítják, hiszen ezzel bagatellizálják és relativizálják a náci népirtást. Meggyőződésem, hogy ma Magyarországon sem a holokauszttagadás jelenti a legnagyobb veszélyt, amelyet csak a legfanatikusabbak vallanak, hanem a holokauszt történelmi terhének, felelősségének és tanulságának elhárítása. A történelemhamisítás nem áll meg a holokausztnál, ezt jelzi a feléledő Solymosi Eszter-kultusz is. Ezeket a jelenségeket nem lehet büntetőjogi keretek közé szorítani. A holokausztrelativizálás és a holokauszttagadás egyaránt a magyar társadalomban széles körben elterjedt antiszemitizmusban és a raszszizmusban gyökerezik, mindkettőt az táplálja. A problémát a gyökerénél - az antiszemitizmusnál és a rasszizmusnál - kell kezelni, márpedig ez nem megy büntetőjogi úton, de még puszta egyirányú tényközléssel sem. A társadalomnak ki kell beszélnie a holokausztot. Ebben valóban érdemes lenne követnünk a német példát.

Márpedig a társadalmi kibeszélés szempontjából nagyon nem mindegy, hogyan lépünk fel a holokauszttagadókkal szemben: ha a holokauszttagadókba börtönnel fojtjuk bele a szót, engedjük, hogy mártírszerepben tetszelegjenek, ahelyett, hogy nyilvánosan megszégyenítenénk a hazugságaikat a bizonyítékok erejével. David Irving rágalmazás miatt beperelte Deborah Lipstadtot, amiért az holokauszttagadónak nevezte a könyvében. A per során Irving nyilvánosan lepleződött le a bíróság és a nyilvánosság előtt mint hazug - az általa rágalmazással vádolt amerikai történész olyan impozáns mennyiségű bizonyítékot tett le az asztalra, amelynek súlya alatt porrá omlottak Irving érvei. Nemcsak jogilag, hanem erkölcsileg is vesztesen jött ki a perből. Egy holokauszttagadó, Bradley Smith például azt írta az Irving v. Penguin/Lipstadt ítéletről, hogy ez "az eddigi legnagyobb csapás, amit a holokausztrevizionizmus valaha is elszenvedett".

Ezzel szemben amikor Ausztria holokauszttagadás miatt büntetőeljárást indított Irving ellen, ő önként és dalolva utazott Bécsbe, hogy ott eljátssza a szólásszabadság és a tudomány mártírjának szerepét. Ez a per csak az összeesküvés-elméletek híveinek számát és eltökéltségét növelte ahelyett, hogy leleplezte volna a holokauszttagadás mögött megbúvó aljas szándékokat. A brit The Independent c. lap cikke például "a szólásszabadság kényelmetlen bajnokaként" festette le Irvinget, akit valószínűleg nagy elégedettséggel töltöttek el a hasonló jellemzések.

*

A tiltáspártiakkal elsősorban abban nem értek egyet, hogy egyenlőségjelet vonnak egy történelmi esemény tagadása és a tömeggyilkosságra való előkészület között. Hiszen, mondják, a holokauszttagadás "nem csupán egy történelmi tény vitatása", csak azok tagadhatják a holokausztot, akik "az európai demokráciák mai rendjét" is tagadják (Gergely István - Köves Slomó: Előkészület a gyűlöletre, Népszabadság, 2009. május 11.). A tiltás szimbolikus üzenetet küldhet arról, hogy az állam nem tűri el a gyűlöletkeltést és kirekesztést. Van azonban a tiltásnak egy másik üzenete, ami számomra jóval nagyobb súllyal esik latba. Azzal ugyanis, hogy vitathatatlanná tesszük a holokauszt eseményeit, történelmi igazságuktól fosztjuk meg őket. A holokauszt elsősorban történelmi esemény, és mint ilyen, vitatható kell, hogy legyen - pontosan azért, mert csak így maradhat történelmi esemény. Nem az a célunk, hogy a holokauszt eseményei kötelező érvényű hitelvekké váljanak, hanem az, hogy a holokauszt mint velünk élő történelem nyerjen széles körű elismertséget a társadalomban, és a társadalom fogadja el az ezzel járó terhet és felelősséget. A tagadók büntetése semmiféleképpen nem segíti elő, inkább hátráltatja ennek elérését.

A holokauszttagadás tiltását szorgalmazók nyilvánvalóan a weimarizálódás rémképével küzdenek - de nem veszik figyelembe, hogy a nácik nem a weimari köztársaság túlzottan liberális alkotmánya miatt jutottak hatalomra, a hatalomra jutott Hitler első dolga viszont az volt, hogy eltörölje a szólás szabadságát.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."