– Ezt meg maga hol tanulta?
– ...?
– ...hogy a védett személyeket a díszőrségben hova kell állítani?
A fenti párbeszéd 1989. június 16-a hajnalán a Hősök terén, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének előkészületei alatt hangzott el. A beszélgetést a még hatalmon levő ancien régime biztonságára felügyelő szervezet öltönyös, ötvenes képviselője kezdeményezte. A dicséret alapjául az szolgált, hogy a kivégzett 1956-osok koporsói mellett díszőrségben álló, védendő személyek a Műcsarnok oszlopai között álltak, oldalról hatalmas oszlopok védték őket. Ezek részben golyófogóként szolgálhattak, de még ennél is fontosabb, hogy kitakarták az elképzelt merénylő elől a célszemélyt, töredékére zsugorítva ezzel a területet, amelyet az öltönyösöknek megfigyelniük, ellenőrizniük kellett. Az oszlopok egyfajta épített bodyguardként működtek, így csak a Műcsarnokkal szemben lévő területet kellett szemmel tartani, ahonnan a rálátás – vagyis a „védtelenség” – teljes volt.
Agitprop és molinók
A stratégia egyrészről teljesen újdonságként hatott, másrészről a filmforgatások sokszor ismétlődő gyakorlata miatt nagyon ismerősnek tűnt: valamit eltakarni egy provizórikus építménnyel. Golyóálló mellény, az „élő homokzsák” (a testőr), a páncélozott jármű helyett elég egy vásznat kifeszíteni, amennyiben az kellően takarja a célszemélyt. A korábbi május elsejéken ezért volt házfalnyi transzparensekkel feldíszítve szinte a teljes valamikori Gorkij fasor. Ugyan a kutya nem járt arra, különösen nem a felvonulók, hiszen ők a rá merőleges Felvonulási téren masíroztak – de a fasor szinte minden házából tökéletes rálátás nyílt az utca torkolatával szemben, a mai ’56-os forradalom emlékműve helyén állt dísztribünre. A kifeszített molinók valójában az ott lévő, idülten integető nómenklatúra képviselőinek védelmét szolgálták, lévén minden ház ablakából lehetetlenné tették a rálátást a dísztribünre.
| ||
A kifeszített házfalnyi molinók manapság egészen más célt szolgálnak, de éppúgy rombolják városképünket, mint agitprop elődeik. Kistestvéreik, modern változataik tovább élnek az autóablakok sötétítő fóliázásában. A cél ugyanaz: senki se lássa az autóban ülőt, pontosabban senki ne tudja, a sok sötétített ablakú kocsi közül melyikben ül NER-lovag. A fejlődéshez az is hozzátartozik, hogy ma már nem csak – a dísztribün helyett erkélyeiken – rendületlenül továbbra is integető állami vezetők privilégiuma a rejtőzködés, kijár minden oligarchának. Számuk az aktuális autokrata berendezkedés következményeként egyre gyarapszik, így sem a fóliagyártóknak, sem az őrző-védő cégeknek nem kell aggódniuk a megrendelések miatt.
S közben egyre nagyobb szerephez jutnak az építészeti megoldások.
Az épített bodyguardok egyik legszebb formája a telepített kordon. Szabályos, téglalap alakú területekre szabdalja a teret a könnyebb ellenőrizhetőség kedvéért. De ez legalább idényjellegű. Ott van a Szent Péter téren az Urbi et Orbi áldásosztás alkalmával, szinte minden rockkoncerten a színpad előtt, és ott van a Parlament körül, az ország vezetőit védendő. A kordon más szerepben is jól használható. Védelem helyett például karanténba is zárhatja a felvonulókat, mint ahogy történt ez éveken át az Andrássy út mentén a Pride alkalmával.
A provizórikus megoldások mellett hosszabb távra is építenek politikai-hatalmi védműveket. A letűnt időkben ilyenek voltak a vizesárkok, később Vauban mester erődítményei vagy a bástyás városfalak. Mindezeket jól ismerjük, funkciójukat vesztve, de ma is meghatározó elemei városképünknek. A régmúlt védművei közül vizsgáljunk meg három mai reinkarnációt: a gyepűt, a cölöpvárat és a vizesárkot.
A gyepűt mint védekezési stratégiát a honfoglaló magyarok találták ki határaik védelmére. Lényege az olyan, mesterségesen létrehozott nyílt terület, pusztaság, amely átlátható, könnyen ellenőrizhető, és az ellenséget kiszolgáltatottá teszi. Átjárása csak szigorúan ellenőrzött pontokon lehetséges. Első pillantásra városi kontextusban mindez elég abszurdnak tűnhet. Mai változata a burkolt pusztaság, a kőgyepű. Vegyük alaposabban szemügyre a Szabadság tér parkjában az Amerikai Egyesült Államok Nagykövetségének épületét és környékét. A tér északkeleti sarkában a parktól teljesen idegen, több ember magas kerítéssel körülvett rész éktelenkedik. A követségi épület védelméül, azzal szinte azonos nagyságú területet szakítottak ki a sétatérből, mely az épületet minden oldaláról körülveszi. A kiszakított terület szilárd burkolatot kapott, se fű, se fa, se virág: ez maga a mesterséges gyepű, amelyen a bejutás finoman szólva is bonyolult, szigorúan ellenőrzött. A modern kori gyepű, bármennyire is próbálták humanizálni, városidegen és kifejezetten ronda.
Budapest legkülönbözőbb részein éktelenkednek ezek a közösségi területeken ejtett szörnyű sebek. Nem kell messzire mennünk a követség gyepűjétől, hogy a Magyar Nemzeti Bank mögötti utcánál találjuk magunkat. Legtöbben már az utca nevét sem tudják (Kiss Ernő), mert olyan régen elzárták a köz elől, csak rakodásra és parkolásra használják. Ebben az esetben is lebetonozták az egész területet, sehol egy fa, a Nemzeti Bank legnagyobb dicsőségére.
Tank- és babakocsibiztos
A legújabb példa a közterületek privatizálására a József Attila utca, illetve József Nádor tér felőli, a Széchenyi térbe futó árkádok alatti járda elzárása kapukkal. Vajon a sétáló a felújított József nádor térről hogyan jut majd el a Lánchídhoz? A korábban felújított térből egyébként kő kövön nem maradt. Pontosabban csak kő maradt kövön. A valamikor itt állt hatalmas fákat kivágták, ismét született egy újkori gyepű. Talán majd dézsás fákat helyeznek ki. És újkori hungarikumként, a város közepén, a köztér alatt épített privát mélygarázs tetején közpénzből visszaállítják a parkolókat. Amit a regnáló, lakáj főpolgármester vagy éppen a kerület vezetője büszkén felavathat majd.
Az újkori cölöpvárak sem hasonlítanak a valamikori fonyódi vagy skóciai várakra. Cölöpreinkarnációik alacsonyabbak, tömzsibbek, vaskosabbak. A túlbuzgóság, a paranoia vagy az anyagi érdekek műtárgyai. A Dohány utcai zsinagógát például már ezek az épített bodyguardok védik. Acélból és vasbetonból készülnek, hogy tankkal se lehessen kidönteni őket. Jellemzőjük, hogy sok cölöp áll glédában, sűrűn, lehetőleg láncokkal összefűzve, így nemhogy egy tank vagy autó, de kerekes-szék, babakocsi, bicikli sem tud át- vagy behatolni. Ha láncok is felkerülnek, gyalogos sem haladhat át – az elviekben neki épített, az ő védelmét szolgáló járdán. Egyébként miért is akarnának Budapest szívében, a belvárosban a turisták meg a budapestiek összevissza flangálni, biciklizni? Ha már nem maradtak otthon, legalább csak a számukra kijelölt helyeken, felülről meghatározott módon közlekedjenek.
A cölöpvárak réges-rég eltűntek. Nemcsak azért, mert nem volt többé szükség rájuk, de anyaguk mulandóságának okából is. Sajnos a modern kori cölöp védművekre ez nem igaz. Erősek, időtálló anyagból készültek, alapozásukat, rögzítésüket a legnagyobb terhelésekre méretezték. Mondhatnánk, az ércnél maradandóbbak. Elbontásuk többe kerülne, mint megépítésük. Következésképp sokáig emlékeztetni fognak egy veszélyekkel, vélt veszélyekkel, paranoiákkal és félelmekkel teli történelmi korra. Idővel a kollektív emlékezet is elhalványul, így az abszurditás emlékműveiként maradnak fenn a jövő Budapestjén.
| ||
Vizesárok mint védmű a mai városi szövetben? Első hallásra ez végképp a szürrealizmus birodalmába tartozik. Pedig ez is megvalósult Budapesten. A Parlament előtt, az Alkotmány utca Kossuth téri torkolatánál. Az avatatlan szem szökőkútnak vélné, valójában autós támadók elleni vizesároknak készült, hogy az Alkotmány utcából a Parlament felé robogó, támadó autó a gödörbe rohanjon, és áttörve a szökőkút falát, a merénylőket több köbméter víz borítsa be, mintegy vízbe fojtva őket. Szép terv. Csakhogy már most értelmét vesztette. Hiszen pontosan előtte fog megépülni, az utcatorkolatot lezárva a Trianoni Árok emlékmű, mely az egész elgondolást feleslegessé teszi. A vizesárkot azonban aligha bontják el, a Parlament előtt soha nem létesül park. Marad a védmű és mögötte egészen a Parlament épületéig a kőgyepű.
Súlyos tévedés volt erkélyt akasztani az egykori karmelita kolostor falára. A budai Várba felköltöztetett új Miniszterelnöki Hivatal elé épített, Dunára néző erkélyt vélhetően hamarosan újratervezik. Talán golyóálló plexi kerül a korlátra, vagy James Bond-üvegfal, mely olyan fóliázást kap, amely mögött az erkélyre kilépő fontos személyek nem láthatóak, de ők zavartalanul élvezhetik a kilátást. Az épített bodyguard ugyanis kitakarná a város felől esetlegesen célpontot nyújtó fontos személyeket.
Ha egy diktatúrán elhatalmasodik a paranoia, a félelem, az a rendszer végét jelenti. Az épített védművek elszaporodását látva, ez a vég talán nem is olyan távoli. A Pest felőli várfalakon – minden korábbi ígéret ellenére – már megtiltották a sétálgatást.
