Csakhogy ez a fejlemény túlmutat a műemlékek sorsáról folyó vitán. Sokkal átfogóbb kérdéskörrel – a városfejlesztés folyamataival és épített környezetünk minőségével van dolgunk. Az, ami ebben az ügyben történik, hatással van a múltunkra, jelenünkre, jövőnkre, és nemcsak a Budapesten élőket, hanem tágabb térségünket, sőt kulturális értelemben az egész világot érinti. Nemcsak azért, mert a világörökség-helyszínek listája abból a felismerésből jött létre, hogy a kimagasló emberi alkotások, a páratlan esztétikai értékkel bíró helyek, az emberi kultúra fejlődésének egyes meghatározó fázisait bemutató együttesek nem pusztán az adott település vagy ország tulajdona, de szellemi értelemben közkincs, hanem azért is, mert az, ahogy velük bánunk, tükre a humán értékekkel, a társadalom egészével való bánásmódunknak is.
A budapesti világörökség főbb elemei a budai Vár, a Parlament, a mindkét oldali Duna-part és az Andrássy út. Bár a kulturális, azaz emberi tevékenység által létrehozott kategóriába tartozik, és nem a táji-természeti kategóriába – mint egy vízesés vagy rendkívüli hegycsúcs –, mégsem szakítható el mindez az egyedülálló természeti környezettől, a Duna fenséges hömpölygésétől, a Budai-hegyek és a Gödöllői-dombság koszorújától. Így védelméhez hozzátartozik az épített és a táji örökség csodálatos harmóniájának megőrzése is.
Ugyanakkor nem pusztán megőrzendő, konzerválandó műemlékek ezek, mint egy piramis vagy óriási Buddha-szobor, hanem mindennapi életét élő, lüktető városnegyed, Magyarország fővárosának szíve. Az új városi funkciók és a városias komfortot biztosító infrastruktúrák helyigénye miatt folyamatosan változik, s ezért állapotát nem lehet egyetlen pillanatban felvett időmetszet alapján konzerválni – védettségét, megismételhetetlen karakterét mégis meg kell őrizni. Nehéz, sok törődést, szakmai és társadalmi párbeszédet, átlátható döntési mechanizmusokat igénylő feladat ez.
Egy város karaktere nem mennyiségi mutatókkal, hanem minőségi tulajdonságokkal megragadható érték. Fővárosunk e minőségei közé tartozik a budai oldal magassági változatossága, a pesti folyóparton a házsorok horizontális kitettsége, a különböző korok emlékeinek szerves együttélése – a római kortól a jelenig –, s a főváros legdinamikusabb fejlődési periódusából származó eklektikus építészet dominanciája a nagy kiterjedésű, többé-kevésbé homogén belvárosi területen. Mindez együtt a budapesti helyszínt valóságos szabadtéri építészeti kiállítássá teszi – amely azonban soha nem válhat skanzenné, egykor volt életformák tükrévé.
Ezek a tényezők együttesen indokolják – az UNESCO által hiányolt – átfogó kezelési terv megalkotását, mely terv nem merül ki az örökségvédelemben. Tudatos városfejlesztési-rendezési mestertervre, master planre van szükség, amely természetesen nem szabja meg minden egyes telekre a teendőket, de egyértelmű szabályokat állít fel a közösségi és a magánberuházók számára.
Házak a magasban
A hitelesség a modernitás korának egyik építészeti kulcsfogalma volt. Az a felismerés volt az alapja, hogy minden kornak meg kell találnia az életmódjából, kulturális identitásából következő saját hangvételét, formavilágát. Egy modern turbinaépületet nem lehet középkori fach-werkes épület homlokzati ruhájába bújtatni, ahogy egy kortárs templomot sem lehet neogót vagy neobarokk stílusban megtervezni. Ez a folyamat lehántotta az épületekről az elmúlt korokra utaló formai megoldásokat, jelképeket, építészeti díszeket, és tiszta tér- és tömegformákat, gondosan kimunkált arányrendszereket, őszintén megmutatott anyaghasználatot eredményezett.
Az azóta eltelt időszak hullámverései, a posztmodern, a neomodern, a dekonstruktivista vagy a szupermodern építészeti stílusok ugyan formai értelemben felülírták a kezdeti megoldásokat, ám a feladatnak, a kornak és a helyszínnek való megfelelés igénye megmaradt. A hitelesség követelménye hamarosan megjelent a műemlékvédelemben is. Alapelvvé vált, hogy egy adott korban létrehozott műemléket, ha részlegesen elpusztult, úgy lehet helyreállítani vagy hiányzó részeit kiegészíteni, hogy a régi és az új részek közötti különbség érzékelhető legyen. Meghaladottá vált az a korábbi felfogás, mely szerint jobban tudunk gótikus stílusban építeni, mint a középkori ember tudott, vagy az, hogy jogunk van egy emléket tetszőleges kor stílusa alapján újra felépíteni. Az alapelvektől csak kivételes esetekben tértek el. Így épült újjá a II. világháború után a földig rombolt, és a lengyelek számára kiemelten fontos varsói főtér, vagy a német újraegyesítés – és hosszú évekig tartó vita – után a berlini Stadtschloss. Ezek esetében a kivételesen fontos szimbólumérték felülírta a műemlékszakmai szempontokat.
A nemzetközi műemlékvédelmi szervezet, a Műemlékek és Helyszínek Nemzetközi Bizottsága (ICOMOS) a budapesti helyszínről írt jelentésében – az átfogó kezelési terv hiánya mellett – három kiemelt problémakört nevesít. Ezek a budai Vár rekonstrukciója, a Városligetbe tervezett múzeumi negyed és a Kopaszi-gátra tervezett toronyház okán a magas házak létesítésének szabályozása. Mindhárom szorosan kapcsolódik a hiteles beavatkozások és hiteles cselekvés problémaköréhez, amely az elmúlt években hazai szakmai körökben is komoly vitákat gerjesztett. Többen – közöttük jelen sorok szerzője is – felhívtuk a figyelmet a helytelen fejlesztési döntésekre, ám azok rendszerint már a szakmai, társadalmi viták előtt megszülettek. Váratlan gyorsasággal született törvény a Városligetről, amely minden addigi koncepciót és szabályozást felülírt. A budai Vár hosszú távú fejlesztését megalapozó koncepciót a Hauszmann Bizottság véleményének figyelmen kívül hagyásával folyamatosan módosították, a vitatott toronyház magasságára vonatkozó – alig másfél évvel korábbi – szabályrendeletet pedig a kiemelt kormányzati beruházásokra vonatkozó gyorsított eljárással az adott telekre dupla magasságúra módosították. A váratlan döntéseket vitató szakmai érveket egyszerűen lesöpörték, azzal a felkiáltással, hogy azok politikai jellegű támadások. Az egymással összefüggő városfejlesztési és városépítészeti kérdéseket rögtönözve oldották meg, sokszor ellentmondva az átfogó fejlesztési koncepcióknak, a műemlékvédelmi elveknek, s néha még a döntéshozók deklarált céljainak is.
A történeti örökség tiszteletének, a hitelességnek ellentmond a Városliget múzeumi negyeddé alakítása. A Városliget komoly történelmi értékkel bír; Európa, sőt, a világ egyik első olyan közparkja, amely nemzetközi tervpályázat alapján valósult meg a 19. század első harmadában. Fő vonalaiban még ma is helyreállítható lett volna. A sorsát meghatározó döntések improvizatív jellegéről tanúskodik, hogy a tájépítészeti pályázatot az utolsó lépésben írták ki, amikor már tudott volt, hogy a Liget inkább lesz hatalmas épületek közötti látványzöld, semmint valódi városi park. A Liget a világörökségi terület határán helyezkedik el, utóbbi látványát befolyásolják a hatalmas épületek, így a Biodóm és az egyébként funkciójában egyedül indokolható Néprajzi Múzeum masszívuma is.
A budai Vár is jól példázza az önkényességet. A budai Vár két fő részre tagolódik, a Palotanegyedre és az egykori polgárvárosra. Az utóbbi helyreállítása a II. világháború utáni évtizedekben – nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő módon – lényegében megtörtént. Ekkoriban megkezdődött a Palotanegyed részleges helyreállítása is a megújított kulturális funkciókkal. A budai Vár viszont még ma is sok seb nyomát viseli magán – ilyen a Dísz tér déli része vagy a Szent György tér hiányzó nyugati térfala. A jelenlegi folyamatok, a Nemzeti Galéria és az Országos Széchényi Könyvtár tervezett kitelepítése azonban az alapvetően jól kitalált kulturális funkciót gyengítik, a tervezett kormányzati negyed pedig a polgárváros lakóváros karakterét írja felül. A csekély szimbólumértékkel bíró, középszerű neobarokk lovarda újjáépítése a semmiből, a Szentháromság téri egykori Pénzügyminisztérium már létrejöttekor túlzó magasságú neogótikus homlokzatának visszaépítése, a nagy forgalmat vonzó Belügyminisztérium betelepítése több mint vitatható. Akárcsak az egykori Közlekedési Múzeum városligeti neobarokk épületének visszaépítése.
A magas házak kérdésköre látszólag független a jogi értelemben vett világörökségi helyszíntől. Ám a kilátás a város szívéből, a rálátás egyes épített és természeti értékekre már nem az. Budapesten mind ez idáig sikerült megőrizni a város összképét meghatározó sziluettet.
A Kopaszi-gátra, a belvárostól nem túl távol, a Gellérthegyhez közel tervezett hegynyi épület ezt a harmonikus karaktert zavarja meg.
Kik élnek a városban?
A három nagy mellett a jelentés több, látszólag kisebb ügy improvizatív kezelését is kifogásolja. Ezek közé tartozik a világörökségi helyszín tetővilágainak kezelése. A Ferenciek terén a homlokzati szempontból amúgy kiválóan helyreállított Klotild-palota tetején elnöki lakosztályt alakítottak ki. Ez az utca szintjéről nem is látható – mégis, ha megengedjük, hogy minden bank, szálloda, iroda a szomszédja fölé ágaskodva a saját látványvilágát értékesítse, a tetővilág zavarossá válik, s éppen az az érték szűnik meg, amit az építtető látni akar. Az ICOMOS azt is kifogásolta, hogy terjed a történeti homlokzatok mögötti új beépítések gyakorlata. A fasszádizmus jól ismert módszer a történeti belvárosok utcaképének megőrzésére, de mindig is komoly viták tárgya volt; most éppen a Vigadó téri Mahart-székház okán került előtérbe. Még inkább vitatható a térfalak új-régi pótlása és az ilyen formában soha nem létezett történeti homlokzat „imitálása”, ahogy az a megújított Kossuth téren történt.
A példákat sorolhatnánk, de ennyi is bőven elég arra, hogy belássuk: szükség van a budapesti világörökség kezelésének és fenntartásának átfogó tervére és a hibás döntések felülbírálatára. Ám ez túlmutat a világörökségi helyszín problémáján: valójában a városfejlesztés koncepciójának folyamatáról, céljairól és eszközeiről beszélünk. Ki fejleszti, ki építi és ki tervezi a várost? Plurális társadalomban ez a folyamat sokszereplős: az állam, az önkormányzatok, a befektetők, az ingatlanfejlesztők, a magánszemélyek céljai öltenek testet benne. S vajon valamely szűk tanácsadó testületre támaszkodó vezetés koordinálja-e ezt a folyamatot, vagy a polgárok többé-kevésbé okos gyülekezete, mely a vitákban közakarattal elfogadott, közös elgondolásokat izzad ki? Mindkét módszerrel születhetnek jó és rossz döntések – mégis, ha a városfejlesztés során az eltérő felfogású szakmai és társadalmi csoportok véleménye megütközhet, úgy e folyamat végén felnőttebb emberekké válhatnak. S talán ez is a legfontosabb kérdés: kik élnek a városban? Felnőtt emberek gyülekezete, vagy a valahol a magasban hozott döntéseket leszegett fejjel tudomásul vevő tömeg?
A labda újra a magyar kormány térfelén pattog. A szokásos félremagyarázások, az erőszakos szervezeti vagy személyi döntések most nem segítenek. A Világörökség Bizottság a további mellébeszélést bizonyosan nem fogja elfogadni. Nem tesz jót a budapesti örökség ügyének az sem, hogy meghiúsult a római limes felvétele a világörökségi listára, s az ügy érdekében igen sokat dolgozó miniszteri biztost botrányosan leváltották. Pusztán azért, mert nemzetközi partnereinket – a számukra is kedvezőtlenül végződő ügyben – megkövette. Ahhoz, hogy a budapesti helyszínek ne kerüljenek a veszélyeztetett világörökségek listájára, a 2020 februárjáig előállítandó jelentésnek kompromisszumkészséget kell mutatnia. Néhány kifogásolt létesítmény építése már nem állítható le: megépült a Biodóm, a Néprajzi Múzeumot sem tervezik már át. De arra még van lehetőség, hogy a Városligetben a parkot leginkább tönkretevő Nemzeti Galéria új épületét már ne húzzák fel, és a Kopaszi-gátra szánt Mol-torony ne a most tervezett 140 méteres magassággal, hanem az eredeti 65 méteressel készüljön el, akár ikertoronyként is. A budai Vár még meg nem épült rekonstrukcióinak terve is felülvizsgálható. Ellenkező esetben még az is előfordulhat, hogy Budapestet egyszerűen törlik a világörökségi listáról.
A szerző építész, urbanista, egyetemi tanár, Budapest korábbi főépítésze.
