Fiatal desperádók, eszelõsök
Weimar felé félúton - I.
Hol foltokban imitt-amott
's sûrûbõl bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.
...
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa õsök,
Csupa erdõk és nádasok,
Csupa hajdani eszelõsök.
(Ady)
A fiatal - az alábbiakban még közelebbrõl jellemzendõ - desperádók nem is olyan régen letûnt és persze a lehetõleg mihamarabbi visszatérésre készülõ kormánya nem az elsõ desperádó-kormányzat volt Magyarország elmúlt száz évének történelmében. Az elsõ az asszimiláns desperádók rövid életû kormányzása volt 1918-1919-ben, a második a népi desperádók huzamosan és katasztrofálisan eltartó kormányzása 1945/1948 után, s a harmadik a fiatal desperádók kormányzása 1998-2002 között. Utóbbiaknak egy esetleg - amint erre csakugyan volt is esély - elhúzódó kormányzása úgyszintén súlyos következményekkel járhatott volna.
Mindegyik desperádó-kormányzatnak ugyanolyan jellegû volt a keletkezése. A korábban uralkodó elit, illetõleg annak egy reformista szárnya, érezvén kifáradását, egyfajta vérfrissítéssel kísérletezett: az 1900-as évek elején a hagyományos magyar vezetõréteg, a dzsentrivé alakult középnemesség; a harmincas-negyvenes években ugyanennek egy már leromlott és gyönge utódképzõdménye, a nyolcvanas-kilencvenes években pedig a bonyolult társadalmi és politikai folyamatok során ennek helyére lépett új (népinek indult, de ekkorra már elpolgáriasult) technokrata elit. Annak idején a reformista középnemesség teret nyitott az asszimiláns desperádóknak, akik viszont egy idõ után úgy érezték, hogy a korábbi elit csak akadályozza õket Magyarország radikális átalakításában, s a vesztett elsõ világháborút követõ zûrzavarban beállt forradalom során magukhoz ragadták a hatalmat. A dzsentri legyöngült maradványa, pontosabban ennek egy magát reformokra elszánó csoportja a két világháború közötti idõszak vége felé így teret nyitott a népi desperádóknak, akik aztán egyre öntudatosabban törtek a vezetõ szerep átvételére, s a második háborúvesztés nyomán el is érték azt, a beállt világpolitikai helyzetben tartóssá téve uralmukat. Végül a burzsoá-technokrata elit reformista erõi ugyanígy, a pártállami kapitalizmus rendszerébõl kiutat keresve utat nyitottak a fiatal desperádóknak, akik a rendszerváltás zûrzavaraiban addig forgatták köpönyegüket, míg sikerrel ráborították azt a magyar politika égboltjára.
H
A magyar történelem elmúlt száz évének - sajnos nem teljesen és sajnos következetlenül végigvitt - alaptendenciája a modernizáció és a vele járó polgárosodás volt. Ezt eredetileg maga a hagyományos magyar uralkodó osztály kezdte meg, de a folyamat idõvel túlnõtt rajta, s megmerevedését kellett az asszimiláns (így a hagyományok korlátaihoz nem kötött) desperádók radikális forradalmának föloldania és továbblendítenie. A népi desperádók azért kerülhettek elõbb a hatalom közelébe, majd a hatalomba, mert az önmagát túlélt dzsentri ezután velük mint tõsgyökeres magyar népi származékokkal kívánta pótolni az asszimiláns desperádók úttörõ szerepét, s egyben ellensúlyozni azok veszélyessé lett, a hagyományokkal radikálisan szakító túlzásait. Hatalomra jutva azonban a népi desperádók éppen hogy gátlástalanul szétzúztak minden tradíciót, a hagyományos elitet pedig úgyszólván megsemmisítették: kommunista jelszavakkal ugyan, de végsõ soron mégis egyfajta eredeti tõkefölhalmozás és radikális modernizáció elõtt tisztítva meg az utat. A pártállami rendszer végére így jóformán készen állhatott az államkapitalizmus rendszere, amit a továbbiakban már csak - hogy úgy mondjuk - privatizálni kellett. Ennek szolgálatára jött volna jól a fiatal desperádók janicsárcsapata, akik azonban elõdeikhez hasonlóan (már amint ez általában a janicsárok szokása) föllázadtak uraik ellen, hogy maguk vegyék kézbe sorsukat és az ország irányítását.
H
Az asszimiláns és a népi desperádók szociológiai eredete elsõ látásra is világos, a fiatal desperádóké már nem annyira. Többségükben abból a sajátos, köztes rétegbõl jönnek, mely a régi társadalmi hierarchiában alacsonyabban helyezkedett el ugyan a tradicionális uralkodó osztálynál, de - annak kiszolgálójaként - sikerült valamivel magasabbra kapaszkodnia a nép zöménél. Ennek megfelelõen õk sem nem nagyvárosiak, sem nem falusiak: a provinciális magyar kisvárosok jellegzetesen provincialista sarjadékai. Értelmiséginek éppúgy elsõ generációsak, akár az asszimiláns vagy a népi desperádók voltak, ám azok tudatosan vállalt kozmopolitizmusával, illetõleg népiességével szemben õk az úrhatnám parvenüséget hozták mintegy családi örökségként magukkal. A magyarországi modernizáció és polgárosodás, úgy látszik, valóban nem hatolt elég mélyre. "Foltokban imitt-amott", a magyar feudális "õs sûrûbõl" mindmáig elég sok "bozót rekedt meg", s ebbõl a kusza bozótosból "elevenedtek ki", csakugyan mint "téli mesék rémei", az ifjú desperádók.
A mindenkori desperádók - hiszen azért desperádók - természetesen mindenkor elvtelenül választják meg jelszavaikat. Helyzetük kihívásai és származásuk hagyományai mindamellett lökik õket valamilyen irányba. Az asszimiláns desperádók a hagyományos elittel szemben léptek föl, "szabadon lebegõ" értelmiségi voltuk is a radikalizmus felé vitte õket: ideológiájuk így lett a forradalmi radikalizmus. A népi desperádók az úri Magyarországgal szemben léptek föl, s a fasizmusok veresége nyitott meg számukra új lehetõsé-geket: a fasizmusból így és ezért a kommunizmusba váltottak át. A fiatal desperádók a modernizálódott és technokrata (poszt-) "kommunista" establishment világa ellen léptek föl, származásuk pedig a múlt "õs sûrûjébe" vonzotta vissza õket: így találták meg végül maguknak hivatásként a "keresztény-nemzeti" Magyarország itt maradt romjainak és eszmefoszlányainak a védelmezését. Az otthonos bozótban, erdõkben és nádasokban, a vérzések és titkok, nyomások és õsök sûrûjében, nem várt és ismeretlen megmentõjükként mégis régóta õrájuk vártak a magyar régmúltból túlélõként itt maradt "hajdani eszelõsök".
A hagyományos magyar középosztályt, ezt az egykor oly nagyszerû teljesítményekre képes tradicionális elitet részben megsemmisítette, részben porig alázta a népi desperádók kommunista diktatúrája, olyan nagy múltú intézményeit pedig, mint az ún. történelmi egyházak, megtörte és a kiszolgálójává tette. A rendszerváltás után hiába jutottak vissza a hatalomba: kiderült, hogy csak árnyai egykori önmaguknak. A fiatal desperádók öntöttek újra lelket beléjük, föltámasztva õket árnylétükbõl - cserébe saját történelmi legitimációjukat kérve tõlük. Megkapták. A hajdani eszelõsöknek, akik régmúlt virágzó napjaikban szóba sem álltak volna efféle jöttment senkiháziakkal, most nem volt sok választásuk: vagy végleg eltûnnek a történelmi süllyesztõben, vagy elfogadják, hogy afféle díszletfigurákként asszisztálhatnak a fiatal desperádók uralmához, sõt a segítségükkel kiélhetik mindenféle eszelõs mániájukat a Szent Korona-tantól a Corvin-láncig. A történelmi egyházak pedig, most újból kormányzati kiváltságokat remélve maguknak, Isten áldását kérik az ájtatos keresztényekké átvedlett egykori harcos antiklerikálisokra, így igazolva egy gonosz valláskritikus hírhedt tézisét arról, hogy a vallás "a nép ópiuma".
H
A történelmi és egyházi áldások elnyerésének kemény munkája után (mert azért nem volt egészen könnyû feledtetniük a desperádó-múltat) a fiatal desperádók megkezdhették totális bosszúhadjáratukat az õket a sáncaikba csak janicsárként beengedni hajlandó "kommunista" establishment ellen. Ámde miféle "kommunisták" ellen harcolnak itt vajon miféle "polgárok"? Régi desperádó-taktika az, amit alkalmaznak. Az asszimiláns desperádók egybemosták a Király konszolidált rendszerét a kezdeti kivégzéssorozattal és önkényuralommal, így uszítva emléke ellen a népet. A népi desperádók egybemosták az Admirális konszolidált rendszerét a kezdeti fehérterrorral, így törölve ki õt a nép emlékezetébõl. A fiatal desperádók egybemossák a Fõtitkár konszolidált rendszerét a kezdeti terrorintézkedésekkel, így akarván eltörölni ma is meglévõ népszerûségét. A valóságban mindhárom konszolidált rendszer a polgárosodás - habár torz és ellentmondásos, mert nem liberális és nem demokratikus - korszaka volt, melyek eredményeit épp a desperádó-uralmak tették folyamatosan tönkre. Mert a polgárosodás eredetileg a tulajdongyarapodás és megtollasodás, az üzletesedés és piacosodás, az anyagi érdekeltségek és érdekrendszerek burzsoá szisztémája, amely csak késõbb kapja meg az emberi és a szabadságjogok, a liberalizmus és a demokrácia szép és vonzó citoyen-burkát. De akárcsak a korábbi desperádók, a fiatal desperádók is gyûlölik a szolid polgári munkát és polgári üzletet. Az iskola után lehetõleg mindjárt politikusnak mennek, hogy aztán - mint régen a dzsentri, késõbb a nómenklatúra - az állami központosítás zsákjában turkálhassanak, éppen mert nem a tiszta és tisztes üzletet kedvelik, melyet boldogabb országokban évszázadok óta gyakorolnak a valódi polgárok (lásd Massaccio büszke polgár öntudatú Szent Péterét). Úgymond a magyar középosztályt kívánják az állami támogatások tervgazdálkodásos rendszerével megteremteni a nemzetközi rabló multikkal és a kozmopolita gonosz bankárokkal szemben: hiszen szerintük - alkalmasint még emlékezhetünk a sikerpropagandára - "óriási siker", ha egy magyar vállalat meg tud építeni (értsd: egyáltalán) egy utat. Desperádó-nyelven a "polgárság" azt jelenti: magyar újburzsoázia, benne persze mindenekelõtt önmagukkal. Vagy - ha a kulturális tényezõt is figyelembe vesszük, amely látványosan és kvintesszenciálisan demonstrálja magát mondjuk a neoromán (ti. kondukátor-bukaresti) stílusú nemzeti teatralitásban - ezt: új magyar bugrisok.
Nyilvánvaló azonban, hogy pusztán a hajdani eszelõsök áldása és az új bugrisok támogatása nem lett volna elegendõ az új desperádó-uralom megalapozásához. Nem, akárcsak a korábbi esetekben, itt is nagyobb erõknek kellett közremûködniük. A Király konszolidált uralma csaknem ötven évig tartott, az Admirálisé csaknem huszonötig, a Fõtitkáré csaknem negyvenig. Elég hosszú idõszakok ezek ahhoz, hogy - a rendszer mobilitási lehetõségeinek törvényszerû beszûkülésével párhuzamosan - elégedetlenségek halmozódjanak föl bennük. Jogosak vagy jogtalanok, szociálpszichológiai szempontból tulajdonképpen mindegy. Hiszen mindenki, aki úgy érezte: az õ tehetsége nem tud eléggé kibontakozni, mert elnyomják "a komcsik", automatikusan a békétlenek oldalára került. Vagy mert nem is volt tehetsége, ami érvényesüljön, vagy mert nagyobbnak érezte, mint amit érvényesíteni tudott belõle, vagy mert tényleges és ténylegesen érvényesült tehetségén túlmenõen még népének prófétája és nemzetének megváltója is szeretett volna lenni. Mindezen erõk élére állt tehát a desperádó-rohamosztag, amikor ostromolni kezdte a "kommunista" establishment bástyáit.
H
Voltak és vannak persze komolyabb társadalmi rétegek is, amelyek - mint a rendszerváltás vesztesei - okkal lehetnek elégedetlenek a helyzetükkel, és aggódhatnak perspektíváik miatt. Ide tartoznak általában a legképzetlenebb rétegek, amelyek kegyeit a desperádó-szindikátus a minimálbérek differenciálás nélküli emelésével kereste - hiszen semmire sem becsüli a minõségi munkát: oktatási minisztere jelentette ki, hogy egy tevékenység nem lesz értékesebb a diplomától. Ide tartoznak továbbá a modernizáció és a globalizáció folyamataitól részben már eddig is veszélyeztetett hagyományos, fõleg kisvárosi és falusi provinciális egzisztenciák: vagyis pontosan azok a rétegek, amelyekbõl a fiatal desperádók származnak. Nacionalizmusuk így szinte természettörvény-szerûen volt megalapozva társadalmi hajszálgyökereikben. E tradicionális nacionalizmus egyik megnyilvánulása a magyar királyi korona, az ún. "Szent Korona" körül rendezett folyamatos hûhó, amely kettõs célt szolgál: egyfelõl ébren tartja kifelé a birodalmi nosztalgiákat a "Magyar Szent Korona Országai" iránt (ezért is került a korona az ún. "magyarigazolványra"), másfelõl az államiság szimbólumának transzcendens eredetére és jellegére való utalással rombolja befelé a republikánus eszmét. És van végül egy réteg, amely - helyzeténél fogva, mert hogy még nem lépett be a polgárosodás folyamatába - mindig minden radikális mozgalom résztvevõje és motorja, s minden desperádó-csapat utánpótlási bázisa: a szolid polgári munkálkodás rendjébe még be nem illeszkedett ifjúság. Így volt ez eddig is minden desperádó-mozgalomban - a fiatal desperádók csak nyilvánossá tették e tényt a névválasztásukkal. Ma már világos, hogy amikor az elhivatott desperádó-vezér elsõ nyilvános szereplése során - akkor még sokan azt hitték, csak véletlen kisiklással feledkezve meg a jóízlésrõl - arról vizionált, hogy az egyik koporsóban a magyar ifjúság fekszik, valójában csak nagyot mert álmodni arról, hogy a magyar idõsebb korosztálynak kellene ott feküdnie. Tudjuk: sok fiatal rokonszenvez azzal a tipikus mentalitással, amely a "helyet az ifjúságnak!" csatakiáltással legszívesebben a temetõkbe küldené az áhított státusok és stallumok mostani birtoklóit (szerintük: bitorlóit) - persze megint csak különösen azok számára népszerû gondolat ez, akik nem érzik magukat eléggé versenyképesnek a modernizálódó és globalizálódó polgári világban. Minden fiatal, aki ehhez a sajátosan perverz gondolatvilághoz csatlakozik, ezzel egy sajátos desperádó-nemzedék részévé teszi magát.
H
Összegezzünk. A széthullott és deklasszálódott hagyományos uralkodó osztály maradékai. A nacionalista és irredenta eszelõsök. Az erõszakosan fölfelé törekvõ, állami patronátusra áhítozó bugrisok. A társadalmi pozíciójukkal elégedetlen kalandorok. A legképzetlenebb munkaerõcsoportok. A provinciális kisvárosi és falusi rétegek. A gyors karrierre éhes s magát emiatt perspektívátlannak érzõ ifjúság. Nos: pontosan tudjuk, hogyan hívják azt a jelszavaiban kapitalizmusellenes (valójában polgárosodás- és modernizációellenes) politikai desperádó-mozgalmat, amelyben mindezek az erõk egymásra találnak, s amelyben egy a tábor és egy a zászló, s persze egy a Vezér. A fiatal desperádók radikális konzervatívoknak tartják ugyan magukat, csakhogy a "radikális konzervativizmus": contradictio in adjecto. Radikális konzervativizmus nem létezik. Annak a radikális-populista mozgalomnak, amely nem konzervatív eszközökkel küzd az általa ily módon pervertált konzervatív célokért, egészen más a történelembõl ismert és a politikatudományban törzskönyvezett neve.
