Tüntetés a felsőoktatási törvény ellen

Tényleg mindenkié?

  • Urfi Péter
  • 2012. február 15.

Publicisztika

Egy órája hazamentek az egyetemisták az Egyetem térről. Lehet még ebből akár a diákság új ellenállása is – de nagyon nem mindegy, milyen jelszavak mögött sorakoznak fel azok, akik az eszement felsőoktatási törvény ellen tiltakoznak.

Úgy ezer diák vett részt a Hallgatói Hálózat (HaHa) tüntetésének kulturált, leginkább langyosnak mondható hivatalos részén az új felsőoktatási törvény ellen. Mondjuk még egyszer: ezer emberről beszélünk. Továbbra sem értjük, mégis mi a francra várnak a felsőoktatás résztvevői. Vajon mennyire kell megalázni komplett szakmákat, mennyire kell megtaposni egy teljes generációt, hogy végre az utcára vonuljanak oktatók és hallgatók tömegei, hogy észrevehető ellenállást tanúsítsanak az egyetemek vezetői? Ha Hoffmann Rózsa nádpálcával veri végig a Rektori Konferenciát; ha Dux László házhoz megy és egyesével mocskos tolvajoz le minden joghallgatót; ha Orbán Viktor magához rendeli minden végzős középiskolás szakválasztási és minden egyetemista tárgyfelvételi jogát – az elég lesz?

Hogy mi az érzelmileg indokolt és józanul végiggondolt menete egy ilyen tüntetésnek, azt a hivatalos program után az ELTE jogi karára bevonuló maroknyi csapat mutatta meg. Öntudatosabb társadalomban egy ilyen törvény tizedének kiszivárgása után azonnal bénulna le a fél egyetemi rendszer, és nagyon jól volna így: kitől várjunk el kritikai gondolkodást és hatékony önképviseletet, ha nem az egyetemi fiatalságtól?

A Hallgatói Hálózat tehát elkezdett valamit, aminek természetesnek kellene lennie, és ami vállalható alternatívája tud lenni a hivatalos hallgatói érdekképviselet (a HÖOK és leányvállalatai) töketlenkedésének, amely a helyezkedés, a koncepciótlan félig-tiltakozás és a sunyulás kiszámíthatatlan kavarodását mutatja. Nem a HaHa az egyetlen út, vannak és lesznek még más hiteles szervezetek, legyenek is minél többen, virágozzon minden diák. De most ők álltak az élére egy ügynek. Nem mindegy, hogy mit tűznek a zászlójukra, nem mindegy, hogy mit skandál a tömeg, amely kimegy velük az utcára.


Fotó: Galló Rita

 

Most azt skandálták: nem fizetünk. A tandíjellenes populizmus 2008-ban népszavazással dobta a kukába a minőségi és fenntartható felsőoktatás esélyét. Már a tandíj 2006-os bevezetésekor elmondtuk: tandíj nélkül nem megy. De győzött Orbán és győztek az ostoba szlogenek: esélyegyenlőség, egyetemet mindenkinek, a tanulás szabadsága és a többi. A HaHa akkor is a tandíj ellen tüntetett, de tavaly sem volt másként: Papp Réka Kinga a hálózat nevében tandíjellenes retorikával tüzelte az október 23-i millás tüntetés közönségét. Mára nagyjából észhez tértek: a honlapjukon található szakmai anyag nem váltja meg a világot, vannak populista futamai, de kidolgozatlanságában is előremutató dolgozat, amely – ahogy azt K. Horváth Zsolt, az ELTE oktatója a tüntetésen elhangzott kiváló beszédében elmondta – a felsőoktatás jövőjét a szociális ösztöndíj-rendszerrel támogatott, minden hallgató által fizetett kis összegű tandíjban látja. Halkan jeleznénk: a 2006-os törvénymódosítás erről szólt. Nem sok olyan programja volt a Gyurcsány-kormánynak, amit átgondoltan végigcsinált, működőképesen pályára állított – ez ilyen volt.

A  HaHa megtette az első lépést a populizmustól a felelős érdekképviselet felé. Csak az szállhat szembe a törvényerőre emelkedett elmebajjal és a keretszámok paternalista protekcionizmusával, aki tiltakozás közben nem hazudik a híveinek. Ez a tandíj, az Orbán-kormány tandíja a kevésbé tehetősek tízezreinek jövőjét veti a villamos elé. Aztán csenget egy picit. De az Orbán-kormány meg fog bukni, a felsőoktatási törvény talán még annál is előbb. Ám ha a tiltakozás retorikája kimerül abban, hogy „nem fizetünk” és „az egyetem mindenkié” – akkor a bukás után megint ott állunk majd a nagy magyar mocsárban, talpig tandíjmentesen, és még húsz évig nem változik semmi.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.