A szervezett sportolást tavaly Aktív Agapé néven "önálló márkaként" próbáltuk összerakni és (egy)házon belül népszerűsíteni. A közös sportolás költségeit mi magunk álljuk: mindenki fizet, a tehetősebbek többnyire - nem feltűnően - többet. Központi költségvetési és önkormányzati támogatást nem kaptunk, nem is igényeltünk.
Bizonyára ismerős ez a "modell", hiszen a munkahelyen kívüli civil életünket (baráti társaság, bélyegszakkör, nyelvtanulás stb.) hasonló normák szerint éljük, természetesnek fogadva el ezt a rendet. Miért mégis, hogy a sportfinanszírozás esetében ez a minta csak korlátozottan elfogadott? Miért érez a politikai és közigazgatási elit ellenállhatatlan vágyat arra, hogy a közfinanszírozás körébe vonja a sportot, s miért élvez ebben széles társadalmi támogatottságot?
Pedig az ellenérvek nyomósak.
Saját pénzemen szaladok, és büszke vagyok rá!
Ugyan ki másnak kellene állnia a látványsportok költségeit, mint a szórakozni vágyóknak, azaz a stadionok, arénák nézőinek? Végül is a látványsportok célja a szórakoztatás. Ha pedig elég sok a néző, akkor a televíziók és a szponzorok érdeklődése is felébred, és az ő díjaikkal is gazdálkodva e sportok vidáman eltartják magukat.
A mozgásra vágyó átlagemberek részére nyújtott szabadidős szolgáltatások esetén szintén egyértelműnek tűnik a válasz. Ha én úszni, gyúrni, gimnasztikázni, teniszezni, síelni vágyom, akkor ki más fizessen ezért, mint én, aki a sportolásból származó hasznokat (jó közérzet, egészség, fittség, izomláz, törött boka stb.) élvezni fogom?
A képletet a nem szándékolt gazdasági hatások, azaz az externáliák bonyolítják. Az egyén sportolása a közösség számára is előnyös, mivel a sportolás, a fizikai aktivitás összefügg az egyén testi-lelki egészségével, s így a társadalom állapotával, halandósági mutatóival, teljesítő- és versenyképességével is. Ha ez a kölcsönhatás rosszul működik, sokmilliárdos elkerülhető társadalmi kiadás jelentkezik, ha jól, ezt a pénzt közösen megtakaríthatjuk. Megéri tehát, ha a társadalom az adókból befolyó közös pénz egy részét az egyének sportolásának támogatására fordítja. Ugyanígy: a lokális vagy nemzeti siker (a városi futballcsapat győzelme vagy az olimpiai aranyérem) nemcsak a győztes sportolók, de a szűkebb vagy tágabb környezet jóérzését növeli, erősíti a közösség összetartozását, javítja mentális állapotát. Indokolt tehát, hogy a közösség támogassa a kiugró sporteredmények elérését.
Az externáliák dilemmáinak kezelésére számos eszköz ismeretes: az egyén gazdasági tevékenysége és a közösség számára ebből származó hasznok összehangolása nem fekete mágia. Hogy egy ország melyiket használja e módszerek közül, az kultúrájától, gazdaságpolitikájától, általános állapotától függ. De az alapelv logikája megkérdőjelezhetetlen: akkor hatékony a máshol, másnál jelentkező haszon helyi vagy központi kormányzati megtérítése, ha ennek módja összhangban áll az adott tevékenység alaprendszerével. A sport esetében ez a következőket jelenti. A civilek szabadidős sportját úgy kell segítenie a nagyobb közösségnek, hogy (például) a fitneszklub tulajdonosának jövedelme a támogatásokkal együtt is attól függjön, hány fitneszezőt milyen minőségben szolgál ki. A látványsportokat pedig úgy kell segítenie a kormányzatnak meg az önkormányzatoknak, hogy a sportolásban érdekeltek jóléte továbbra is a sportolók, illetve a nézők kiszolgálásától függjön. A hivatásos futballcsapat úgy részesüljön közpénzekből, hogy játékosainak, edzőinek a bére, a tulajdonos profitja szoros összefüggésben maradjon azzal, hogy hányan járnak a mérkőzésekre, és mennyit fizetnek a jegyért, és hányan nézik a tévében ezeket a meccseket: hogy a szponzorok milyen ismertségre tehetnek szert, és mennyi többletterméket adhatnak el a klubbal való kapcsolatnak köszönhetően.
Szaladj szépen apuka kedvéért!
Csakhogy a magyar sportban ez az alapelv korlátozottan érvényesül. A 2000-es évek első évtizedének adataiból úgy tűnik, hogy a háztartások lehetőségeikhez képest és arányaiban kevesebbet költenek sportolásra és sportnézésre, mint akár az önkormányzatok, akár a központi költségvetés. E tény sokrétű magyarázatából két tényezőt érdemes kiemelni.
Az, hogy keveset költünk sporttevékenységre, összefügg a civil tudat fejletlenségével. A sportról alkotott homályos és zavaros kép alapvetően a polgári sport eszményén alapszik: tiszta játék (fair play), doppingmentesség, az ellenfél megbecsülése stb. E gondolkodásnak nem része viszont a polgári sport másik alappillére: az önfinanszírozás, a politikai és egyéb külső befolyástól való mentesség, a közösség önelszámolása. Még a mai 40-50 évesek generációjában is él a rendszerváltás előtti kor boldog emlékezete, amikor a klubban nem kellett tagdíjat fizetni, az egyesület ingyen adott melegítőt, utaztatott versenyre, és ingyen volt a Bambi is. Erős a kádári nosztalgia a sportban is.
A másik gond az elégtelen sportkínálat. A magyar sport kialakulása óta szoros szálakkal kötődik a politikai akarathoz és a közpénzekhez. A kultúra más ágazataihoz hasonlóan a sport is mindig túlmutatott önmagán, a magyarság vagy éppen a szocializmus felsőbbrendűségét volt hivatva megmutatni, netán az elszakított nemzetrészekhez való kapcsolódást demonstrálta. Magyarországon a nemzetközi sporteredmények mögött, mióta világ a világ, valójában ott állt a mindenkori hatalom, nemritkán ő rendelte meg őket. A társadalmi berendezkedéstől szinte függetlenül, de a második világháború után a finanszírozás szempontjából egyértelműen másodrendű volt, hogy van-e néző a stadionban vagy nincs (gyakran volt), vagy hogy indul-e a mi fiunk/lányunk a szpartakiádon vagy sem (indult, egészen addig, amíg kötelező volt munkára, harcra késznek lenni: aztán hamar kiürültek a sportpályák). A pénz javarészt a mindenkori párttitkárok döntésétől függött, kevésbé a sportolni vagy szórakozni vágyók kiszolgálásától.
A magyar sport szerkezete és működési rendszere pedig ehhez a felálláshoz alkalmazkodott. Minden sportágban jószerivel csak azokat a sportolókat kellett megtalálni és menedzselni, akik képesek lehettek a nemzetközi sikerre, ami elsőrendűen olimpiai érmet jelentett. Némi túlzással: egy jó lólengésgyakorlat képes volt az egész szertornát négy évig eltartani, megfelelő - az évek múlásával egyre kevesebb - számú aranyérem kéttucatnyi olimpiai sportágat. A pufi, ügyetlen vagy éppen átlagos adottságú, kiugró teljesítményre képtelen gyerek csak gondot okozott - ők ki is szorultak a sportrendszerből. Jórészt ennek következménye a siralmas sportfogyasztási kereslet, az alacsony sport- és fizikai aktivitás, a rossz társadalmi egészségi állapot.
A sportszerkezet alapjai és a hozzájuk kapcsolódó értékvilág csak kevéssé változott, ha változott egyáltalán az elmúlt két évtizedben. Éppen ezért a sportra fordított még több közpénz önmagában nem oldja meg a magyar sport problémáit. A változatlan érték- és szervezeti rendszerbe pumpált további közpénzek csak korlátozottan fogják a sportolási, fizikai aktivitást növelni, és a nézőket a stadionokba csalogatni. Ha a központi költségvetés és az önkormányzati szféra állja a sporttevékenység költségeinek több mint kétharmadát - és így volt ez már a kormányváltás előtt is -, akkor értelemszerű, hogy ebben a közegben kell a forrásokat megszerezni. Nem a sportolók tag-, belépő-, nevezési díjával kell bajlódni, nem kellenek az úgyis csak balhézó nézők sem, csak a politikai döntéshozókkal "kell jóban lenni". És nem menedzserekre, hanem politikusokra, politológusokra, lobbistákra van szüksége a magyar sportnak.
Pedig nemcsak a gyülekezetünkben lehetünk arra büszkék, hogy minden közös tevékenységünket magunk finanszírozzuk - még ha csak addig nyújtózkodunk is, ameddig a takarónk engedi. Tapasztalatból mondom, ez van olyan jó érzés, mint célba érni a maratoni váltón.
A szerző sportközgazdász.
