Dénes Ferenc

Mozgásban az üzlet

Ki fizesse a sportot?

  • Dénes Ferenc
  • 2012. február 4.

Publicisztika

Gyülekezetünkben élénk a sportélet. Tavasszal és ősszel háromhetente túrázni járunk, bowlingozunk, kerékpártúrákra járunk, kosarazunk és focizunk, sőt még arra is futotta - szó szerint -, hogy több csapatot indítsunk a budapesti nagy futóversenyek váltószámaiban.

A szervezett sportolást tavaly Aktív Agapé néven "önálló márkaként" próbáltuk összerakni és (egy)házon belül népszerűsíteni. A közös sportolás költségeit mi magunk álljuk: mindenki fizet, a tehetősebbek többnyire - nem feltűnően - többet. Központi költségvetési és önkormányzati támogatást nem kaptunk, nem is igényeltünk.

 

Bizonyára ismerős ez a "modell", hiszen a munkahelyen kívüli civil életünket (baráti társaság, bélyegszakkör, nyelvtanulás stb.) hasonló normák szerint éljük, természetesnek fogadva el ezt a rendet. Miért mégis, hogy a sportfinanszírozás esetében ez a minta csak korlátozottan elfogadott? Miért érez a politikai és közigazgatási elit ellenállhatatlan vágyat arra, hogy a közfinanszírozás körébe vonja a sportot, s miért élvez ebben széles társadalmi támogatottságot?

Pedig az ellenérvek nyomósak.

 

Saját pénzemen szaladok, és büszke vagyok rá!

Ugyan ki másnak kellene állnia a látványsportok költségeit, mint a szórakozni vágyóknak, azaz a stadionok, arénák nézőinek? Végül is a látványsportok célja a szórakoztatás. Ha pedig elég sok a néző, akkor a televíziók és a szponzorok érdeklődése is felébred, és az ő díjaikkal is gazdálkodva e sportok vidáman eltartják magukat.

A mozgásra vágyó átlagemberek részére nyújtott szabadidős szolgáltatások esetén szintén egyértelműnek tűnik a válasz. Ha én úszni, gyúrni, gimnasztikázni, teniszezni, síelni vágyom, akkor ki más fizessen ezért, mint én, aki a sportolásból származó hasznokat (jó közérzet, egészség, fittség, izomláz, törött boka stb.) élvezni fogom?

 

A képletet a nem szándékolt gazdasági hatások, azaz az externáliák bonyolítják. Az egyén sportolása a közösség számára is előnyös, mivel a sportolás, a fizikai aktivitás összefügg az egyén testi-lelki egészségével, s így a társadalom állapotával, halandósági mutatóival, teljesítő- és versenyképességével is. Ha ez a kölcsönhatás rosszul működik, sokmilliárdos elkerülhető társadalmi kiadás jelentkezik, ha jól, ezt a pénzt közösen megtakaríthatjuk. Megéri tehát, ha a társadalom az adókból befolyó közös pénz egy részét az egyének sportolásának támogatására fordítja. Ugyanígy: a lokális vagy nemzeti siker (a városi futballcsapat győzelme vagy az olimpiai aranyérem) nemcsak a győztes sportolók, de a szűkebb vagy tágabb környezet jóérzését növeli, erősíti a közösség összetartozását, javítja mentális állapotát. Indokolt tehát, hogy a közösség támogassa a kiugró sporteredmények elérését.

 

Az externáliák dilemmáinak kezelésére számos eszköz ismeretes: az egyén gazdasági tevékenysége és a közösség számára ebből származó hasznok összehangolása nem fekete mágia. Hogy egy ország melyiket használja e módszerek közül, az kultúrájától, gazdaságpolitikájától, általános állapotától függ. De az alapelv logikája megkérdőjelezhetetlen: akkor hatékony a máshol, másnál jelentkező haszon helyi vagy központi kormányzati megtérítése, ha ennek módja összhangban áll az adott tevékenység alaprendszerével. A sport esetében ez a következőket jelenti. A civilek szabadidős sportját úgy kell segítenie a nagyobb közösségnek, hogy (például) a fitneszklub tulajdonosának jövedelme a támogatásokkal együtt is attól függjön, hány fitneszezőt milyen minőségben szolgál ki. A látványsportokat pedig úgy kell segítenie a kormányzatnak meg az önkormányzatoknak, hogy a sportolásban érdekeltek jóléte továbbra is a sportolók, illetve a nézők kiszolgálásától függjön. A hivatásos futballcsapat úgy részesüljön közpénzekből, hogy játékosainak, edzőinek a bére, a tulajdonos profitja szoros összefüggésben maradjon azzal, hogy hányan járnak a mérkőzésekre, és mennyit fizetnek a jegyért, és hányan nézik a tévében ezeket a meccseket: hogy a szponzorok milyen ismertségre tehetnek szert, és mennyi többletterméket adhatnak el a klubbal való kapcsolatnak köszönhetően.

 

Szaladj szépen apuka kedvéért!

Csakhogy a magyar sportban ez az alapelv korlátozottan érvényesül. A 2000-es évek első évtizedének adataiból úgy tűnik, hogy a háztartások lehetőségeikhez képest és arányaiban kevesebbet költenek sportolásra és sportnézésre, mint akár az önkormányzatok, akár a központi költségvetés. E tény sokrétű magyarázatából két tényezőt érdemes kiemelni.

 

Az, hogy keveset költünk sporttevékenységre, összefügg a civil tudat fejletlenségével. A sportról alkotott homályos és zavaros kép alapvetően a polgári sport eszményén alapszik: tiszta játék (fair play), doppingmentesség, az ellenfél megbecsülése stb. E gondolkodásnak nem része viszont a polgári sport másik alappillére: az önfinanszírozás, a politikai és egyéb külső befolyástól való mentesség, a közösség önelszámolása. Még a mai 40-50 évesek generációjában is él a rendszerváltás előtti kor boldog emlékezete, amikor a klubban nem kellett tagdíjat fizetni, az egyesület ingyen adott melegítőt, utaztatott versenyre, és ingyen volt a Bambi is. Erős a kádári nosztalgia a sportban is.

 

A másik gond az elégtelen sportkínálat. A magyar sport kialakulása óta szoros szálakkal kötődik a politikai akarathoz és a közpénzekhez. A kultúra más ágazataihoz hasonlóan a sport is mindig túlmutatott önmagán, a magyarság vagy éppen a szocializmus felsőbbrendűségét volt hivatva megmutatni, netán az elszakított nemzetrészekhez való kapcsolódást demonstrálta. Magyarországon a nemzetközi sporteredmények mögött, mióta világ a világ, valójában ott állt a mindenkori hatalom, nemritkán ő rendelte meg őket. A társadalmi berendezkedéstől szinte függetlenül, de a második világháború után a finanszírozás szempontjából egyértelműen másodrendű volt, hogy van-e néző a stadionban vagy nincs (gyakran volt), vagy hogy indul-e a mi fiunk/lányunk a szpartakiádon vagy sem (indult, egészen addig, amíg kötelező volt munkára, harcra késznek lenni: aztán hamar kiürültek a sportpályák). A pénz javarészt a mindenkori párttitkárok döntésétől függött, kevésbé a sportolni vagy szórakozni vágyók kiszolgálásától.

A magyar sport szerkezete és működési rendszere pedig ehhez a felálláshoz alkalmazkodott. Minden sportágban jószerivel csak azokat a sportolókat kellett megtalálni és menedzselni, akik képesek lehettek a nemzetközi sikerre, ami elsőrendűen olimpiai érmet jelentett. Némi túlzással: egy jó lólengésgyakorlat képes volt az egész szertornát négy évig eltartani, megfelelő - az évek múlásával egyre kevesebb - számú aranyérem kéttucatnyi olimpiai sportágat. A pufi, ügyetlen vagy éppen átlagos adottságú, kiugró teljesítményre képtelen gyerek csak gondot okozott - ők ki is szorultak a sportrendszerből. Jórészt ennek következménye a siralmas sportfogyasztási kereslet, az alacsony sport- és fizikai aktivitás, a rossz társadalmi egészségi állapot.

 

A sportszerkezet alapjai és a hozzájuk kapcsolódó értékvilág csak kevéssé változott, ha változott egyáltalán az elmúlt két évtizedben. Éppen ezért a sportra fordított még több közpénz önmagában nem oldja meg a magyar sport problémáit. A változatlan érték- és szervezeti rendszerbe pumpált további közpénzek csak korlátozottan fogják a sportolási, fizikai aktivitást növelni, és a nézőket a stadionokba csalogatni. Ha a központi költségvetés és az önkormányzati szféra állja a sporttevékenység költségeinek több mint kétharmadát - és így volt ez már a kormányváltás előtt is -, akkor értelemszerű, hogy ebben a közegben kell a forrásokat megszerezni. Nem a sportolók tag-, belépő-, nevezési díjával kell bajlódni, nem kellenek az úgyis csak balhézó nézők sem, csak a politikai döntéshozókkal "kell jóban lenni". És nem menedzserekre, hanem politikusokra, politológusokra, lobbistákra van szüksége a magyar sportnak.

 

Pedig nemcsak a gyülekezetünkben lehetünk arra büszkék, hogy minden közös tevékenységünket magunk finanszírozzuk - még ha csak addig nyújtózkodunk is, ameddig a takarónk engedi. Tapasztalatból mondom, ez van olyan jó érzés, mint célba érni a maratoni váltón.

A szerző sportközgazdász.

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát. 

Kinek a bűne?

A kormánypárti média azzal igyekszik lejáratni egy Tisza párti önkéntest, hogy korábban pornófilmekben szerepelt. A kampány morális természetű, a nőt bűnösnek és erkölcstelennek állítja be, s persze ezt vetíti rá a pártra is.

Presztízskérdés

A magyar kormányzat hosszú ideje azt kommunikálja, hogy csökkent a szegénység Magyarországon, az MCC-s Sebestyén Géza pedig odáig jutott, hogy idén februárban bejelentette a szegénység eltűnését is. A kormány helyzetértékelése eddig is vitatható volt, és a KSH szegénységi adatai körül felfedezett furcsaságok tovább bonyolítják ezt az így is zavaros ügyet.

„Lövésük sincs róla”

Magyarországon nem az illegális kábítószerek okozzák a legnagyobb problémát a fiatalok körében. A hazai 16 évesek élen járnak az alkohol, a cigaretta és e-cigaretta kipróbálásában, és kilátástalannak érzett helyzetük miatt sokan a serkentők felé fordulnak.