Publicisztika

Nehéz helyzetben vagyok, hiszen a Narancs az értelmiség erkölcsi válságáról indított vitában Tamás Gáspár Miklós és Eörsi István cikke után (Be vagytok szarva, 2001. május 24., Hogyan is állunk azzal a beszarással?, 2001. május 31.) a júniusi első számban már csak olvasói leveleket közölt. Ráadásul ezek is jobbára csak egyetlen, Eörsi által felvetett konkrét kérdéssel foglalkoznak, nem pedig a TGM, illetve Eörsi által megfogalmazott elvi kérdésekkel. És miután TGM szerint általában csaknem mindenki be van szarva, Eörsi szerint viszont TGM túlságosan szűkre vonja a be-nem-szartak körét, olyan félelmetesen nagy elvi különbség a kettejük álláspontja között nincsen. Nem arról szól a vita, hogy van-e beszarás (egyébként több-kevesebb mindig van), legfeljebb arról, hogy kikre lehet mindezt rákenni. Kimondatott, hogy "gyávák vagytok", de kimondatott az is, hogy "gyávák vagyunk". Kirajzolódott a lehetséges magatartások kerete, ezen belül egyik vagy másik állapotrajz bizonyára kielégíti azokat a mentálhigiénés szükségleteket, amelyek mostanság a liberális vagy a baloldali értelmiségiekben megfogalmazódnak. A választásban mindenképpen van emelkedettség és hősi póz, hiszen az önigazolás vagy az önsajnálat szivárványosan ível át a szakadék fölött, amely kategorikus imperativusaink és esendő tetteink között tátong.

Mi van akkor, ha egy hazugságot sokáig, kitartóan ismételgetnek?

Rendes liberális ilyenkor meg van lőve. Gondolja ezt is, gondolja azt is, és belefájdul a feje, hogy meg tudja indokolni mindkettőt. Az ölés az emberi történelem része, és azokban a szüntelenül adódó szerencsétlen pillanatokban, amikor ezzel szembesülünk, nem tudunk mit kezdeni vele. Most éppen Timothy McVeigh megölésével, ezzel az előre megfontolt szándékkal, tudományos alapossággal, bosszúállás céljából végrehajtott törvényes gyilkossággal, amiből akár igazi reality show is válhatott volna, ha úgy dönt az illetékes bíró. Az emberiség beleinternetezhette volna magát a Guinnessbe a legtöbb szempár által élőben végignézett kivégzés kategóriájában. Ezt megúsztuk, a szembenézést nem.

"Emeld fel, Álmos, őszülő fejed, élni csak velünk lehet" - dudorászhatnánk a sörissza MIÉP-képviselővel. Épp csak ellibbentünk a millenniumtól, máris létrejött a régóta áhított nemzeti konszenzus. Ha nem is az országban en bloc, de a magyar mozgóképművészet terén bizonnyal. Igaz, nem a Sacra Corona és nem is a Hídember, a központilag iniciált nagy, vizuális rituálék teremtették meg a magyarság egységét, de létrejött ez az áldott állapot.

Az utóbbi napokban, hetekben két készülő játékfilm híre verte fel a csalitost. A Hídember és a Bánk bán című produkciókra fordított több milliárd adóforintok jócskán felborzolták a közkedélyt. Megszólalt boldog, boldogtalan, pro és kontra.

Néha úgy érzi az ember, hogy a televíziókban játszott dél-amerikai szappanoperák kilépnek a készülékekből, és közöttünk zajlanak tovább. A magyar bíróságok nemrég meghozott két döntése erősíti ezt az érzést. A két ügy két jelenet a pannon pampáról.

"Be vagytok szarva" - kiabálja vádlón Tamás Gáspár Miklós dolgozatának címe a május 24-i Magyar Narancsban. Állítását jól kiválasztott, meggyőző példákkal bizonyítja: kormányzati visszaéléseket sorol fel, a pancser Fidesz-vezérek felstilizálásának undorító eseteit, a "szervilis nyilvánosság" mazochista mutatványait. Minderre bólintok, olykor lelkesen is, mert az indulat szülte szöveg boszorkányos telitalálatokat tálal az olvasó elé. Mégsem hagy nyugodni a cím: kik vannak beszarva? A többes szám arra utal, hogy minden tollforgató, és egyáltalán mindenki be van szarva, aki manapság humán értelmiségiként forgolódik a szellemi termékek piacán. Mindenki - egyetlen kivétellel. A többes szám második személyű létige nem hagy kétséget afelől, hogy ki ez a kivétel.

Olvasd el, mert az ellenkezője az igaz - a rendszerváltás előtt az MSZMP napilapját kellett e maxima figyelembevételével forgatni. Most a Fideszhez kell hasonló logikával közelíteni: hallgasd meg, mit mondanak, mert az ellenkezőjét fogják tenni. Ha ostorozzák az 1998 előtti korrupciót, a közpénzek elherdálását, mérget vehetünk arra, hogy "valami" történt a Magyar Fejlesztési Bank, a társadalombiztosítás vagy az országimázsolás tájékán; amikor emelkedő nemzetről, a határon túliak támogatásáról harsog az agitprop, már gyanakodhatunk is, hogy a kifelé nagy csinnadrattával kísért HUF-ok kezdenek - mondjuk Erdélyből - nagy számban befelé sunnyogni; amikor a Rend magasztosságáról és polgáritársadalom-építő mivoltáról hallunk szónoklatokat, biztosak lehetünk abban, hogy a legnagyobb kormánypárt (a Párt) merényletre készül a jogbiztonság ellen.

Hogy van-e háború Macedóniában, vagy nincs, azt megválaszolni szinte ízlés kérdése.

Csúf valóságról rút írások szólnak. Torz igaznak torzképe.

Néhány hete bukkant fel az a homevideo az interneten, amelyen vagy Csisztu Zsuzsa, a TV 2 sportriportere szeretkezik, vagy nem Csisztu Zsuzsa szeretkezik egy ifjú férfival. A riporternő e rettenetes helyzetben avval védekezik, hogy azt állítja: nem ő a filmen szereplő fiatal leány. És ha ezt mi készséggel el is hisszük neki, a szomorú igazság az, hogy ez immár érdektelen: azok, akik megnézték, letöltötték, videón vagy CD-n megvették, azért tették, mert a felvételen meggyőződésük szerint az ismert tévés személyiséget láthatják viszont. A közmegegyezés szerint Csisztu Zsuzsa szeretkezik a filmen.

Azt írja az újság, konkrétan a Kreatív című reklámügyi szaklap, hogy a Heti Válasz című nem-lehet-egész-pontosan-tudni-milyen-ügyi lap olyan "stratégiát" képzelt el magának, amelyben "szerepel a Magyar Narancs olvasóiként aposztrofált fiatalok elcsábítása is", bár "a későbbiekben annak a rétegnek szól majd a lap, aki többet ad érte". Ezt nyilatkozza a Heti Válasz főszerkesztője, Toót H. Zsolt (ex-Kismama).

Miért nincsen jobboldali feminista? Miért nincsenek kék ételek? Miért gondolja a killahbabe.com (óriásplakát), hogy a gyerekpornó nekik meg van engedve?