Július a gazdaságfejlődés egyik meghatározó rugója. Miközben a törvényhozás és a legtöbb közvélemény-formáló erő jól megérdemelt nyári szabadságát tölti, a minisztériumokban maradt tisztviselők nemcsak a nyári meleggel küzdenek, hanem egymással - a szűkös forrásokért - és a politika által diktált ellentétes elvárásokkal. Ez az az időszak, amikor hagyományosan szembenéznek a tárgyév fejleményeivel - amelyek mindig eltérnek a tervtől -, és kialakítják a következő év fő elosztási arányait. Az ilyenkor létrejövő fő arányokon, az államháztartás sarokszámain a kormánypártoknak hivatalból nem illik módosítaniuk, az ellenzéknek pedig se módja, se lehetősége erre. Az ősszel szokásos jövedelemelosztási marakodás - az immár szertartásosan forrónak nevezett ősz - arra szokott jó lenni, hogy egy-egy kirívó tervezési hibát vagy aránytalanságot az adott kereteken belül kiküszöböljenek. Fontos kiegészítés továbbá, hogy a forma szerint költségvetésinek nevezett vita voltaképp az államháztartás egészéről szól, mert a központi költségvetésbe nem tartozó, de a gazdasági újraelosztást és az állam makroökonómiai szerepét nagyon is érintő alrendszerek, így a területi önkormányzatok, a társadalombiztosítás, a vagyonkezelés ügyeiben is döntések születnek mind a játékszabályokról, mind a konkrét mértékekről.
A mostani vitának kettős aktualitása is van. Egyfelől a jobbközép koalíció először készít önálló gazdaságpolitikai tervet, olyat, amit már részben sem lehet az elődök hibáival és mulasztásaival mentegetni. Másodsorban a 2000. év nemcsak mitikus számszerűsége miatt fontos, hanem az egyetlen olyan év, amikor a gazdasági döntéseket nem szükségképp határozza meg a pártpolitika. Ezért ha valaha születnek átütő döntések egy-egy választási cikluson belül, ez a második kormányzati évre esik. Ilyen volt a Németh-kormány hároméves liberalizációs terve 1989-ben, ilyen volt az 1991-ben elfogadott négy kőkemény piacgazdasági törvény, amitől Magyarország valódi piacgazdasággá vált, s nem utolsósorban ilyen volt az 1995 márciusi kiigazító intézkedésrendszer és az ehhez kötődő gazdaságpolitikai irányváltás is. A Fidesz-FKGP-koalíció számára "itt az idő, most vagy soha".
Úgy tűnik, elődeitől eltérően a kormányzat nem érzékeli a cselekvés kényszerét, az időzítés, az egyszeri alkalom jelentőségét. Miközben a gazdasági miniszter joggal óv a kapkodástól és a néhány heti vagy havi adatokon alapuló, rángatózásszerű beavatkozásoktól, ez az indokolt nyugalom mintha túlságosan is erőt vett volna a kormányzaton. Az a benyomás alakul ki, hogy a gazdasági mutatók folyamatos javulását adottnak veszik, azt megalapozó vagy akár fenntartó intézkedéseket nemigen tartanak szükségesnek. Ez pedig veszélyes önbizalomnak bizonyulhat.
A Pénzügyminisztérium tavasszal kiadott hároméves gazdaságpolitikai programja a GDP egyre inkább 7 százalékra gyorsuló növekedésével és egyre lassuló inflációval számolt. A július végi tervezet már további jó egy százalékponttal visszavesz a növekedési előirányzatból. Immár a ciklus végére sem közelítjük a mágikus 7 százalékos ütemet, hanem "beérjük" 5,5 százalékkal. De az infláció az ideinek harmadára lassulna, s eközben a deficit már a jövő évre megfeleződne. Ugyanakkor jelentős deficitcsökkentő intézkedésekre nem kerül sor, az ilyen értelmű kiigazítást sürgető hangokat a kormány egységfrontban utasítja el.
Eközben a gazdasági adatokban intő jelek mutatkoznak, és a döntéshozatalban is szaporodnak a kérdőjelek. A GDP első negyedévi 3,3 százalékos növekedése ugyan nemzetközileg szép teljesítmény, de elég messze van az 5 százalékos tervezett mértéktől. Igaz, részben szezonális okok miatt, de az államháztartás hiánya az első fél évben az éves előirányzat 78,6 százalékát érte el. A külföldi működőtőke-befektetések az első hat hónapban mindössze 500 millió dollárt értek el, ami 1991 óta a legalacsonyabb érték. Intő jel az is, hogy többszöri nekilendülés ellenére a budapesti tőzsdeindex nem tud talpra állni. Ezenkívül júniusban és júliusban az infláció enyhe növekedésnek indult (9,1 és 9,5 százalékra). Ez ugyan nem veszélyezteti az éves szinten egy számjegyű értéket, de erőteljesen megkérdőjelezi azt a tervezői magabiztosságot, amivel a dezinfláció töretlen és feltartóztathatatlan előretörésében hisznek, az azt megalapozó intézkedések híján is. Az átalakuló országokra ugyanis eddig az volt a jellemző, hogy az egy számjegyű tartomány felső részében beragadt az infláció, s az csak külön gazdaságpolitikai kezelés hatására - vagy mint Csehországban, recesszió miatt - csökkent tovább.
Magyarországon - mint azt Erdős Tibor kötetében nemrégiben bemutatta - az államháztartási hiány fontos eleme és kiváltó tényezője maga az infláció, ezért csökkentése mindennél fontosabb feladat lenne. Az összefüggés viszonylag könnyen belátható, ha arra gondolunk, hogy az ez évre tervezett 3519 milliárd Ft kiadásból nem kevesebb mint 786 milliárd, azaz több mint egynegyede az adósságszolgálati kiadás, ami a legnagyobb kiadási tétel. Ez nyilván nemcsak a kamatlábtól, hanem az adósság állományától is függ, azaz attól, hogy évente mennyi új adósságot halmoz fel a kormányzat.
E tekintetben erőteljes ködösítés folyik. Egyfelől jogos arra utalni, hogy keresletet csak a kamatszolgálattól megtisztított úgynevezett elsődleges egyenleg teremt, az pedig évek óta többlettel zár. Ugyanakkor érdemes felidézni az elmúlt évek deficitszámait: 1993-ban a GDP 7,8 százaléka, 1994-ben 8,4 százaléka, 1995-ben - a Bokros-csomag után - 6,9 százaléka, 1996-ban - a privatizációs bevételek adósságcsökkentő felhasználása miatt - 3,3 százaléka, 1997-ben 4,5 százaléka.
1998-ban - közgazdaságilag indokolatlanul - a költségvetés terhére történt meg a Postabank konszolidációja, azaz 1992-94-től eltérően nem csak az állami értékpapírok kamata terhelte a folyó kiadásokat. Ezt lehet vitatni - mint a KSH elnöke is teszi -, azt azonban nem lehet megtenni, hogy ezért ő és hivatala meg nem történtnek veszi az ügyet, és a valóságos, 6,7 százalékos deficit helyett csak 4,2-t szerepeltet az 1998-as kimutatásban. Az idei évre az elemzők általában 5 százalék körüli hiányt várnak. Ehhez azonban hozzátartozik, hogy a bevételi oldalon már a tervben is, de még inkább a tényleges teljesítésnél, vagyonelemek, illetve vagyoni jogok értékesítéséből származó bevétel fedez folyó kiadást, amit minden számviteli szabály - köztük az IMF-é is - tilt. A honvédség tervezett vagyonértékesítésétől a tb-vagyonig és a mobiltenderig olyan tételek bővítik a bevételeket, amelyek nem rendszeresek, így nem alapoznak meg rendszeres kiadási jogosultságokat sem. Az említett "megoldások" mellőzésével még nagyobb összeget kapunk, holott a felsorolt államháztartási számsorban egy sincs, ami a maastrichti 3 százalékon belül lenne, mi több, a célértéket közelítő trendnek sincs nyoma.
Igen tanulságos, hogy július utolsó hetében arról jelent meg híradás, hogy a folyó áras GDP tervezettnél nagyobb növekedése miatt a hiány az Országgyűlés által elfogadott 438 milliárd Ft helyett akár 465 milliárd is lehet, ahhoz, hogy ez a GDP 4 százalékának megfelelő tervértéken belül maradjon. Két nap sem kellett hozzá, hogy a kormány rendkívüli ülésén a FVM kiadásait 10 Mrd, a BM-ét 10 Mrd, a KHVM-ét 1,5 Mrd Ft-tal megemelve, azon nyomban el is költse ezt a "talált pénzt". S miközben nem kétlem, hogy a természeti károkra, Kosovóra, sőt az éves előirányzatokban nyilván irreálisan alátervezett NATO-csatlakozási költségekre lehet és talán kell is költeni, nehéz megszabadulni attól a benyomástól, hogy ez a kormány sem veszi nagyon komolyan az államháztartási hiány mértékét. És ha az elődök teljesítményét is figyelembe vesszük, akkor már nem is olyan meglepő, hogy a befektetők miért váltak óvatossá. Ekkor pedig igencsak kérdésessé válik, miből finanszírozható majd a két számjegyű beruházási növekedés, és mitől maradhat fenn a növekedés üteme középtávon.
Ebben az összefüggésben egész más hangsúlyt kap Torgyán József elhíresült 413 milliárdja, csakúgy, mint a közterhek jelentős mérséklését előirányzó adóreform-koncepció jegelése és halasztása (valószínűleg inkább ejtéséről kellene írni). Miközben a különféle kiadásnövelő intézkedések kidolgozásában már kormányzati szinten nem látható visszafogottság, a törvényhozók pedig inkább további költekezésre szoktak biztatni, a kiadásmérséklő, átfogó reformlépések halasztódnak. Közismerten egy helyben jár az egészségügyi reform és a nyugdíjrendszer reformja is. A mezőgazdasági célú költekezések jellemzője, hogy a piacra jutási támogatás 91 százalékát már a termés betakarítása előtt, az első félévben felhasználják. Az említett kisiklásokat az adóbevételek -főleg a szja - növekedése és az állami beruházások halasztása momentán ellensúlyozza. A baj azonban az, hogy makroszinten gondolkozva inkább kevésnek, mint soknak tarthatjuk az állam fejlesztési kiadásait. A kormányzat által júliusban tárgyalt tervezetek viszont nem ebben, hanem újraelosztási, fogyasztási célú területeken irányoznak elő növekedést. Ez azért baj, mert sok területen gazdaságfejlesztési érdekből nem nélkülözhető az állami szerepvállalás - például társfinanszírozókénti - erősítése.
Az elmondottak alapján nem igazán látható be, mitől jönne létre a kétezredik évre tervezett alacsony deficit és infláció plusz gyors növekedés párosa. Nem látható, hogy miképp kívánja a kormány megalapozni Magyarországnak az Európai Unió gazdasági követelményrendszeréhez történő konvergálását. Mert igaz, hogy 2002-re még nem muszáj a monetáris unió számszerű követelményeinek megfelelnünk. Azonban az is igaz, hogy a stabilitási és növekedési paktum nem "békeévekre", azaz 4-5 százalékos GDP-növekedésre irányozza elő a 3 százalékos deficitet, hanem válságállapotra. A gyors növekedés idején kiegyensúlyozott vagy szufficites költségvetés indokolt, amint azt az Egyesült Államok és Finnország esete is példázza. E mérce szerint viszont nemcsak a várható reálteljesítmény, hanem a számszerű előirányzatokban megfogalmazódó erőfeszítés is elégtelen az uniós érettséghez, sőt a hosszú távra finanszírozható, inflációmentés növekedés önérdekének érvényesítéséhez is.
Az elmúlt évtizedek tapasztalata szerint mindez azért is elgondolkoztató, mert a kiadási tervezetek rendszerint megvalósulnak, legföljebb szerkeztük olyan, hogy az nem a hosszabb távra fönntartható növekedést, hanem a pillanatnyi jövedelemelosztási feszültségek csillapítását szolgálja. Ennek a gyakorlatnak bizonyára van szerepe abban, hogy míg Lengyelország már több mint 20 százalékkal meghaladta1989-es GDP-je szintjét, Magyarország csak az idén éri el azt. S míg 1998 augusztusáig a budapesti tőzsde volt a külföldi befektetők körében a sláger, az idén már a varsói tőzsdeindex vette át a vezető szerepet a feltörekvő országok között. A tőzsde pedig - mint ismeretes - a gazdaság kilátásainak, a szereplők várakozásainak egyfajta mutatója, aminek egyik fő előnye, hogy közvetlenül értékeli a gazdaságpolitikai gyakorlatot is, méghozzá egységes világgazdasági mércével.
