A gyarmatosítás piszok dolog volt, annyi szent.
De a Nyugat megjavult, nem akar gyarmatosítani többé, ha már egyszer ennyi baj lett belőle, és szégyelli is magát némiképp.
Erre nem kiderül, hogy mégsem ilyen egyszerű az egész?
Az 1990-től a Balkánon kirobbant háborúk alatt mindig az volt a legfontosabb kérdés, hogy a nagyhatalmak mikor és kinek az oldalán avatkoznak vagy nem avatkoznak be. Nem mintha e nagyhatalmaknak - minden diplomáciai melléfogásuk, stratégiai tévedésük vagy elfogultságuk dacára - döntő szerepük lett volna e háborúk kirobbanásában. Nem. Ezt a levest a balkáni politikusok főzték, ha eltérő mértékben is, de ők a felelősek a történtekért, és e felelősségben osztoznak velük országaik azon polgárai is, aki az 1990 óta tartott számos választáson rájuk szavaztak. (Sehol annyi szabadon választott despotát meg gyilkost, mint a Balkánon, nem látott a történelem.) Az tehát, hogy bizonyos emberbaráti, sőt, keresztényi megfontolásokból (például hogy nem illik embert ölni, pláne ilyen sokat) célszerűtlen rájuk bízni saját országuk irányítását, nyilvánvalónak tűnik.
Azt a rendszert viszont, amelyben idegen nagyhatalmak átveszik egy szuverén állam kormányzatának irányítását, és helytartóik döntenek haderejéről, külpolitikájáról, költségvetéséről, ők felügyelik rendőrségét és hivatalnokait, par excellence gyarmatinak hívják.
Most akkor mi van? Lesz gyarmatosítás, vagy nem lesz? Lesz szuverenitás, vagy nem lesz?
A múlt hét végén egy soványka zárónyilatkozattal befejeződött szarajevói csúcs aligha válaszolta meg e kérdéseket. Annyi történt, hogy a Nyugat bizonyos, szerénynek tűnő összeget lógatott be a térség államainak, ha azok megjavulnak majd, "bevezetik a demokráciát", és regionálisan szépen együttműködnek egymással. A pénz majd begyógyítja a sebeket, hazarepíti a menekülteket (és kissé feltámasztja Jugoszláviát).
Ez nem valami eget rengető ötlet, sajnos. Vagy legalábbis nem kecsegtet gyors sikerrel és - ami a Nyugat számára a legfontosabb lenne -gyors kivonulással.
A nagyhatalmak ugyanis, ha akaratuk ellenére is, és egész más indokokból, mint a klasszikus gyarmatosítás korában, megint más nemzeteket kormányoznak. Még egyszer nem tehetik meg, hogy meglépnek, ha ég a lábuk alatt a talaj, ha túl sokba kerül a dolog. Ezt végig kell csinálniuk. Különben minden kezdődik elölről.
Nevezzük ezt az új világrendnek.
