Csak szétlopták? Így öli a lelket az Orbán-rendszer

Sokan, ha arról faggatná őket valaki, hogy mi az Orbán-rendszer legnagyobb bűne, minden bizonnyal azt felelnék: hogy szétlopták az országot.

De tényleg csak az a baj, hogy szétlopták?

A (nem is olyan) csendben kiépült autokrácia szerteágazó és nehezen listázható bűntömegéből a következőkben olyan pszichológiai és szociálpszichológiai folyamatokról írok, amelyek a szociológiai és társadalompolitikai láthatóságok felszíne alatt rejtőznek. Ezek közül is kettőről: a totalizált hierarchia mintázatainak terjedéséről és az ún. énvédő mechanizmusok térhódításáról.

Fel-le és le-fel

A hierarchiákra alapesetben is jellemző, hogy akik bennük dolgoznak alacsonyabb vagy magasabb szinteken, kisebb-nagyobb beosztásokban, azok megismerik és magukba építik, belsővé teszik a szabályaikat. Elsőként azt, hogy az alárendelteknek mindig igazodniuk kell a feletteseikhez – miközben a saját alárendeltjeiktől maximális engedelmességet kell követelniük. Az ilyen, néha írott, legtöbbször íratlan normák akaratlanul is mentalitásuk részévé válnak, és ennél fogva akaratlanul is átviszik őket más viszonyokba. Főleg a saját családjukba – s a mi patriarchális kultúránkba könnyen beilleszthető a hierarchia eme alapelve.

 

Fotó: MTI

Alapesetről írtam, de belátható, hogy amikor a politikai berendezkedésre az erős centralizálás és ezzel együtt az erős hierarchizáltság a jellemző, akkor megerősödnek és mennyiségileg is fölszaporodnak ezek a – ritkán tudatos – szocializációs tendenciák. Kérészéletű korszakokat most nem tekintve, az elmúlt nagyjából 100 évben három ilyen korszak volt hazánk történetében: a legrövidebb, mert legfeljebb 7–8 évig tartó ún. ötvenes évek (alias Rákosi-rendszer); a több mint három évtizedig tartó Kádár-korszak, valamint az immár tizedik évében járó és egyre durvuló Orbán-kurzus. Az utóbbi kettőnél volt, illetve van elég idő és mód átvinni a közvetlen közszférán kívülre azokat a kulturális mintázatokat, amelyeket tárgyszerű leírással tekintélyelvű, autoriter értékeknek és viszonyoknak címkézhetünk. Kevésbé tárgyszerűen pedig azt gondolhatjuk, hogy kevés ilyen hosszú távon ártó és a társadalmi, valamint személyesebb kapcsolatainkat szétziláló, nehezen átépíthető mintázat van, mint ezek.

Persze, nem egyirányú utcában közlekedünk: vannak kitekintők, alternatívok, partizánok, menekülők és egyszerűen csak autonóm személyiségek. De az egyre növekvő centralizáció, a totális állam létrehozásának csaknem akadálymentes útja észrevétlen és nagyobbrészt tudattalan módon lezülleszti, lerontja a hierarchikus hálótól függetlenedni képtelen honfitársaink erkölcseit, mentalitását, érték- és normarendszerét, ezen keresztül hétköznapi magatartását is.

Ennyit a hierarchia ártalmairól – lássuk most a másik, ettől egyáltalán nem független témánkat.

Naná, hogy védekezünk

Mindannyiunknak voltak és vannak életünk folyamán kudarcai, megoldhatatlan konfliktusai, szenvedései, sikertelenségei, félresiklott életszakaszai, eredménytelen törekvései, rossz döntései fájdalmas következményekkel – és a mindezekkel járó vagy éppen ezeket elővételező szorongásai. A személyiség úgy van berendezve, hogy saját egészlegessége, sértetlensége, egyben tartása, a mentális betegségek elkerülése érdekében az ún. énvédő (védekező, elhárító) mechanizmusok színes poklát alakította ki. Az egyén oldaláról ez persze nem pokol, hanem éppen annak elkerülése – ám ha csoportos vagy társadalmi szinten nézzük, akkor mégiscsak olyan reakciók, amelyek kevés kivétellel kínt és fájdalmat okoznak.

De hogy jönnek ide az Orbán-rezsim kilengései?

Úgy, hogy az egyén – és a csoport, a közösség – kénytelen valamit kezdeni velük. A rezsim intézkedései, napi megnyilvánulásai minduntalan szembekerülnek az egyén tudattalan késztetéseivel és tudatos törekvéseivel, a külső morállal és belső értékeivel, normáival, valamint a szűkebb környezetből jövő csoportnyomással.

Tüntetés három nappal karácsony előtt - ez is lecsengett

Fotó: Németh Dániel

Természetesen ez nem valamely aktuális politikai helyzetre kihegyezett jelenség – mindig, mindenhol létezik, s a lélekidomárok már vagy száz éve beszélnek róla egyre kifinomultabb formában. Ahogy azt sem nehéz észrevenni, hogy hova vezet a politikai rendszer expanziója, betüremkedése a gazdasági, a társadalmi és a magánélet egyre több területére. Minél önkényesebb, diktatórikusabb és kiterjedtebb az államrend beavatkozása polgárainak életébe, annál szélesebb körű és annál kiterjedtebb az a frusztrációs csokor, amely a kínos és szorongásos következmények elhárítását, az én megvédését igényli.

Azt szoktuk mondani, hogy az énvédő mechanizmusok értéksemlegesek, hiszen bármelyikük az én, a személyiség épségét, integritását hivatott védeni. És mégis: a nem vagy csak részben tudatosan, de valamiképp tartósan rögzülve használt énvédő mechanizmusok hatása az egyénre és kapcsolataira káros következményekkel is jár. Van olyan, amely lényegében kedvező, olyan, amely kifejezetten káros, és sok, amelynek vegyesen van haszna és kára.

A kedvező hatású az, amit elaboratív, szublimáló, kreatív reakciónak nevezünk. Amikor a bennünket érő atrocitások, erőszaktevések, a következésképpen depresszív reagálások elől valamilyen alkotó tevékenységbe, segítő munkába vagy éppen kertecskénk művelésébe (à la Voltaire) fektetjük energiánkat. Nehezen szoktuk elhinni, de még az Orbán-rezsim legborzalmasabb, centralizált hierarchiájának különböző szintjein is vannak sokan, akiknek fontos a munkájuk, akik gondolkodnak jó megoldásokon, akik örömmel segítenek másokon és nem feltétlenül kiszolgálói az adott rezsimnek. (De, kiszolgálói, és mégis…)

Az ela­boratív énvédelemnek persze vannak hátulütői is:

a kivonulás a társadalomból, a remetelét, az indokolt passzivitás, a bezárkózás kis kuckónkba – ezek mind-mind akadályozzák az érdemi beleszólást és részvételt a közéleti folyamatokban, s így objektíve akadályozzák az ország szerves fejlődését. Növelik a közömbösséget, csökkentik az emberek személyközi kapcsolatait. Esetünkben a menekülés hibás körként visszahat annak a rendszernek megerősítésére, amelytől menekülünk.

Talán a legrombolóbb énvédő mechanizmus a projekció: a kudarcaink s a belőlük fakadó indulataink kivetítése másokra, egyénekre, kisebb-nagyobb csoportokra. Bármilyen ön­reflexió helyett mások hibáztatása a bajainkért, a bűnbakolás (már a Bibliában is). A dest­ruktív projekció mindig is létezett, és illúzió lenne azt hinni, hogy teljesen megszüntethető. Normális országban az oktatásügy, az értékek alapján támogatott művészetek, a művelt médiamunkások, a tudatosan önismeretben utazó pszicho- és egyéb civil szervezetek, a jóérzésű influenszerek mind abban az irányban dolgoznak, hogy csökkentsék a projekciós, hibáztató és gyűlöletipari megnyilvánulásokat, valamint fokozzák az önnön hibáinkkal és kudarcaink belső okaival való szembenézést.

Amikor azonban a gyűlöletipart és a bűnbakkeresést állami döntésekkel gazdagon finanszírozzák, akkor mintegy beleverik a buksinkba, hogy lám-lám, mi, magyarok, fiatal demokraták, keresztények, középosztálybeli fehérek, rezsicsökkentők jók, ártatlanok és szeplőtelenek vagyunk – minden bajunkról más, mások, az ellenség, a migránsok, a hajléktalanok, a tuggyukkik, na és persze maguk az áldozatok tehetnek. A következmények a történelemből ismertek.

Erőfeszítés?

 

De nem ez az egyetlen szokásos, ám pusztító énvédő mechanizmus.

A hasítás a műfaj legprimitívebbje. Csak semmi árnyaltság: van a két oldal, a két tábor, köztük az árokkal. Mi és Ők. Mi és Ti. Jók és Rosszak. Szentek és Sátánok. Következésképpen: amit a mieink mondanak/tesznek, az tökéletes, hibátlan, megvédendő – amit az övéik mondanak/tesznek, az vacak, hibás, leugatandó. Nincs átmenet, nincs árnyalat, nincsenek színek, minden fekete vagy fehér. (És ne ámítsuk magunkat: az ilyesmit mindkét oldal hozza össze.)

• Azonosulás az agresszorral. Többszintes hierarchia nincs meg nélküle. Azonosulunk a kis-, közép- és nagyfőnökkel, elfogadjuk, sőt magunkévá tesszük a nézeteit és döntéseit – majd igyekszünk lenyomni azokat a nálunk alsóbb szinteken állók torkán. Vesd össze: kápójelenség.
• Reakcióképzés, lereagálás (ellentétbe átfordítás). „Lenézem azokat (igazgatókat, hosszú nevű kormányhivatali részlegek vezetőit, polgikat, államtitkárokat), akiket a nyakamra ültettek, mert nagyon akarnak teljesíteni általam. És csak úgy tudom elviselni az egészet, hogy jó képet vágok hozzá, teljesítem a kívánságaikat, a kezük alá dolgozok szorgalmasan, nélkülözhetetlenné teszem magam, kivíva elismerésüket.”
• Tagadás. „Ismerek tisztes fideszes családapákat, akiket ellenségeik dőzsöléssel, kicsapongással rágalmaznak. És arról az aranyszájú képviselőről, aki éjt-nappallá téve értünk robotol, sem hiszem el, hogy leveszi a sápot a körzetének vállalkozóitól. Az meg egyenesen lehetetlen, hogy az egységesen a vezér mögött felsorakozó Országgyűlés sutyiban olyan törvényeket hozna, amelyek rontanak a helyzetünkön. Na és mindig látom a számláimon, hogy mennyit hozott nekem a rezsicsökkentés, hiába mondják az irigyek az ellenkezőjét. A sürgősségi ellátás összeomlása pedig engem nem érint; különben is az egész az ellenzék (Soros) pánikkeltése.”
• Meg nem történtté tevés (undoing). „Igazán nem ártottam senkinek, nem tettem tönkre senkit, nem hoztam káros döntéseket, nem jutottam érdemtelenül nagy pénzekhez, amikor még benne voltam a pixisben. Most, hogy már nem vagyok benne, tudom, hogy csak a jó szándék vezérelt legtöbbször. És sokat kockáztattam, amikor ellenálltam, nem minden ostoba instrukciót hajtottam végre. Az utókor majd elismeri, hogy belülről bomlasztottam a rendszert. Az, hogy megígértem, aláírtam, megállapodtam, kirúgtam, nem igaz, nem úgy volt, ahogy mondják az ellenségeim.”
• Racionalizálás. „Amikor a fideszes felső kapcsolatomhoz/tartótisztemhez fordulok olyan ügyben, amikor a jog nem írja ezt elő, akkor csak azért teszem, hogy ne kockáztassam azt a pozíciómat, amelyre a választóim kiválasztottak – nehogy már ott álljanak árván. Tudom, hogy nem mindig erkölcsös dolgokba vonnak be, de ha nem én teszem meg, akkor mást, rosszabbat találnak a helyemre. Ne teljesítsem az értelmetlen utasításokat – kockáztatva azt, hogy a családom fogja meginni a levét a buta ellenállásomnak? Erkölcsileg kikezdhetetlen tetteim vannak, amelyek a közjót szolgálják.”
• Regresszió (visszaesés egy korábbi életszakaszba). Tudjuk, hogy a hierarchikus szervezetekben az utasítások a legmagasabb szintről lefelé haladnak; ennek következménye, hogy alulról egyre inkább fölfelé tolják a döntéseket a felelősséggel együtt. Ez a szociológiai és szervezetelméleti közhely pszichológiai oldalról úgy néz ki, hogy a hierarchiát alkotó személyek a döntés és a felelősség fölfelé tolásával arányosan „óvodássá” válnak, bátortalanná, alárendelődővé, felelősséghárítóvá, önállótlanná, esetleg éppen ordítozóvá és hadonászóvá, gátlástalanul erőszakossá, a beosztottjaikat és kollégáikat bántalmazóvá. Minél totálisabb a hierarchia, mint éppen az Orbán-rezsim irracionális és abszolút központosításában, annál erősebben jelennek meg a regresszív megnyilvánulások.

Ne feledkezzünk meg arról a nem ritka jelenségről sem, amikor nem működnek az énvédő mechanizmusok. Amikor a kedves embertársaink csoportjai tömegesen – ahelyett, hogy áttennék összegyűlt indulataikat, frusztrációik lefojtott gőzét énvédő cselekedetekre – a közvetlen agressziót választják. Szubjektív benyomásom: 10–12 évvel ezelőtt lelkes kezdő kommentelőként az internet legtarkább blogjain és fórumain találkoztam a verbális agresszió legtarkább változataival. Ám az a mértéktelen és kontrollvesztett gyűlölködés, mocskolódás, karaktergyilkolászás, ami az utóbbi években a kommentek közt elharapódzott, anno inkább kivételnek számított. (Ismét megjegyezném, hogy ez nem korlátozódik valamelyik oldali fanatikus táborra és csak arra.) Ez verbális agresszió – de a történelemből tudjuk, hogy könnyű a határt átlépni (vö. világháborúk, terrorizmus, pogromok, lokális háborúk). És akkor még a lakájmédia kilengéseit (?) nem is említettem.

Most és ezer éve

Két kérdésre még válaszolnom kell. Az egyik, hogy az énvédő mechanizmusok és a fent említett attitűdök mennyiben varrhatók az Orbán-rezsim nyakába? És az észlelt jelenségek rontják-e hazánk polgárainak mentális állapotát?

Válaszom: nagyon varrhatók és nagyon rontják. Gondoljunk bele: növekszik az egyéni és az összeadódó csoportos szorongások aszociális és ahumánus kimenetelének halmaza. Nem pusztán a mintaadás miatt, de a kellemes elégedettség okán is egyre kifizetődőbb lesz mások hibáztatása, az ellenségképek hizlalása, erkölcstelen tetteinknek önfelmentő észszerűsítése, a józan ésszel letagadhatatlan gaztetteink letagadása és távolítása, gonosz tönkretevőink felmentése és pátyolgatása. Az alig észrevehető, ám nagyon romboló kivonulás a társadalomból, kertecskeművelés, felhő- és köldöknézés pedig még elfogadottnak is tűnhet.

Mindennek van egy, a lélekbúvárok illetékességén kívül eső következménye is: a cinizmus és az immoralitás fölértékelődése. Ami visszahat az Orbán-kurzus fönntartására – és a kör bezárult. Belátható, hogy tényleg nem csak az a baj, hogy szétlopták az országot.

S hogy vajon néplelkünk szűzies talajába hullott-e Orbán megtermékenyítő magja, elrontván azt mindazzal, amiről fentebb szóltunk – avagy csak erősítette azt, ami antropológiai értelemben vett nemzeti kultúraként az elmúlt évszázadok hordalékaként idesodródott? Mástól megcsípett furcsa feleletként a szigorú szabályosság és rémes rendszeretet vádját vállalva a végére a Kozmosz kompániától választottam zömök zárósorokat (Az okosak földje, vers: Pál Zsombor):

„…fosunk a jövőtől, büszkén a múltra / de hogy mi volt a múlt, azt senki se tudja / úgy tudtuk, más bánt el velünk / pedig mi voltunk azok, hidd el nekünk…”

A szerző szociálpszichológus.