„Ha megérkeznek, ne nézzenek a szemükbe, ne szóljanak hozzájuk, ne kérdezzenek tőlük semmit, egyszerűen csak nézzenek a földre, lehajtott fővel menjenek el mellettük, kerüljék a direkt szemkontaktust és bárminemű szóbeli érintkezést!” – ez volt a kötelezően betartandó utasítás a személyzet számára a tarcali Andrássy-kúriában, ahol az Orbán-klán néhány közismerten jelentéktelen tagja tett látogatást, Orbán Ráhel és férje, Tiborcz István.
Herczeg Zoltán divattervező Facebook bejegyzésében ismerteti az esetet, amelyet közvetlenül hallott egy ott dolgozó ismerősétől. Akár így történt, akár nem, a történet nagyon is életszerű.
Bizony, nagyon is hihető ez a vérlázító, megalázó utasítás, ez az egész tónus, amikor a felkapaszkodott, ízlés és modor nélküli, kulturálatlan alakok úrhatnámságot játszva aláznak és aláztatnak meg másokat. De ennél is rettenetesebb, hogy a szemlesütésre felszólított emberek le is sütötték a tekintetüket.
És az a legrémesebb – és azért is hihető a megosztott történet –, hogy nemcsak ők sütik le a szemüket, hanem immár az egész ország, elfelejtve, hogy addig lehet ezeknek másokat szemlesütésre kényszeríteni, amíg van, aki lesüti előttük a szemét. Ebben a bugris, rabló úrhatnám világban az egyszemélyi hatalom, diktatúra kiépítésének fontos lépése a személyiség önállóságának megtörése és felszámolása.
Ha nincs önállóság, gyengül a bátorság, ha nincs kurázsi, nem lesz ellenállás.
Orbán – aki jól ismeri a politikai gonoszság minden alpári módszerét, és használja is azokat – a megszokottnál is rafináltabb eszközökkel törte meg a társadalom önállóságát és az ellenálláshoz nélkülözhetetlen személyes és kollektív kurázsit. A megtörhetőket, a behódoltathatókat bülbül szavakkal delejezve, olyan mézesmázas ostobaságokkal hitegeti, amelyek a politikai nonszensz körébe tartoznak.
A nem megtörhetőket teljes egészében negligálja, így bármit tesznek is, tevékenységüket semmisnek tekinti, a köztes társadalmi rétegbe tartozókat pedig – akik a legtöbben vannak –megalázza, egzisztenciális fenyegetettségben tartja. Ügyesen alkalmazza ezt az aljasságot, mert erre felépíthető hatalma, ez a szégyenletesen kulturálatlan és
ízléstelen királyság.
Minderről eszembe jut egy történet nagyapám életéből: Az első világháború idején Ferenc József császár látogatást tett annál a hadtestnél, ahol nagyapám is szolgált. A díszsorba választott katonákat feszes, egyenes vonalban felsorakoztatták, hogy a díszszemléző császár végigvonulhasson előttük, olykor meg-megállva, beszélgetésbe elegyedve alattvalójával:
– Van csalad? – kérdezte ékezet nélküli akcentussal.
– Császári és királyi fenségnek alázatosan jelentem, van! – hangzott a bokázó válasz.
– Nattyon szep! – nyugtázta a fenséges úr, és máris továbblépett a következő katonához:
– Van csalad? Mire a válasz:
– Császári és királyi fenségnek alázatos tisztelettel jelentem, nincs.
– Nattyon jo! Egy lépés tovább a következő kérdés-feleletig:
– Van csalad?
– Császári és királyi fenségnek alázatos tisztelettel jelentem, van.
–Nattyon szep!
Nagyapám, aki a sokadik volt a sorban, hallotta a kényszeredetten idióta replikákat, és ahogy közeledtek, úgy találta egyre röhejesebben abszurdnak mindazt, ami történt. Csakhogy a díszsorban álló katonának mozdulnia sem lehet – elájulni, meghalni talán –, röhögni pedig biztosan nem.
| ||
Nagyapám küzdött is a nevetéssel, de a természetes emberi reakció végül fékezhetetlenül tört ki belőle. Nagyobb botrány persze nem lett, mert a szemfüles vigyázók kiemelték a sorból, elvonszolták a laktanyába, magánzárkába zárták, kikötözték, megbotozták, magára hagyták. Ott lógott a nagyapám sajgó testtel, kifordult vállízületekkel órákon át a mennyezeti kampókhoz kötözve.
Nevetni, röhögni, akkor már biztosan nem volt kedve és talán már bánta, hogy nem tudott uralkodni magán. De sok évtizeddel később, amikor az unokájának – nekem – mesélte a történetet, büszke játékosan csillant a szeme. S ez megtanított arra engem is, hogy a becsület, az emberi tartás és a méltóság áttörhetetlen fal bármilyen hatalom számára.
