Az a folyamatosan újratermelődő gyanú, hogy a politika hazugságra épül, és önös érdekből táplálkozik, egyidős lehet a demokráciával. Csak éppen vannak olyan időszakok, mint például Orbán Viktor regnálásának elmúlt kilenc éve Magyarországon, amikor ez a gyanú kicsit jobban megalapozott.
Az ilyesmi akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, amikor a hatalmi elit annyira belegabalyodik a saját hazugságainak a hálójába, hogy inkább nem nyilatkozik, nem áll szóba a médiával, nem vitatkozik az ellenfeleivel, nem is veszi őket emberszámba és már csak szónoklatokat képes tartani.
Vagy kiabálni egy megafonba, hülyeségeket.
Tarlós István főpolgármester erőfitogtató performansza a Margitszigeten, melynek keretében az őt főpolgármesteri választási vitára felkérni szándékozó képviselőjelölt Tordai Bence képébe méltóságon aluli, az ellenfelét ócsárló megjegyzéseket kiabált, tulajdonképpen az orbáni kommunikáció kvintesszenciája.
Felidézi a csekélyszámú kormányfői sajtótájékoztatók hangulatát, ahol a valóságos kérdésekre – már, ha beengedik egyáltalán a valóban kíváncsi újságírókat – nincsenek egyenes, értelmes válaszok, csak elkerülő, poentírozni, megalázni próbáló szónoklatok.
Tarlós performansza tökéletes drámai jelenetben
okádta elénk a magyar jelenvalót,
sűrítve mutatta fel a gátlástalan és hazugságokba burkolózó hatalom párbeszéd-képtelenségét. Hovatovább azt is, hogy egész egyszerűen nincsenek válaszok. Vagyis vannak, de nem olyanok, hogy az ország-világ füle hallatára el lehessen mondani azokat.
Ezért lehet, hogy inkább már maguk is elhiszik, hogy valami magasztosabb célért lopnak, csalnak, magánosítanak, hazudnak, központosítanak. Az önkormányzati választások előtt pedig különösen azért nem szállnak vitába az ellenzéki összefogás jelöltjeivel nyilvánosan, mert nagyon jól tudják, hogy nincsenek érvek a hazugságokon alapuló dogmák mellett.
A vita elutasítását könnyű megoldaniuk, hiszen iszonyatos pénzeket költhetnek kampányra és beszervezhetik a fél országot azzal a pénzzel, így a lakosság, főleg, ha még fizetnek is neki, elégedett azokkal a szép új világ melletti érvekkel, amelyeket a kormánymédián keresztül sulykolnak. És amelyek arra utalnak, hogy nincsen itt semmiféle probléma, minden szép, minden jó.
Aki nem hiszi el, az meg maga tehet róla és különben is szégyellje magát, ha kételyekkel, kérdésekkel tönkreteszi a nála sokkal méltóbbak bálját. A kellemetlen gondolkodókat, az ellenzéket pedig látványosan azzal utasítják el – ami a nép felé egy színjáték –, hogy a cselekvés a fontos, nem a beszéd.
Furfangos érv.
Mintha a politikai cselekvések létezhetnének azok megbeszélése nélkül. Mintha a kormány „központi bizottsága” nem bizonyos múltból örökölt narratívák mentén szeretné alakítani a történelmet úgy, hogy üres, repetitív csevegést folytat azokról, mindenféle jövőképet és logikát félretéve.Persze a hazugsággyár fenntartása nehéz és folyamatos meló, plusz a politikai beszéd homályosítása sem egyszerű feladat.
Néha azt sem tudják, hol, melyik hazugságnál tartanak. Ezért van az, hogy amikor közvetlenül kell kommunikálnia például egy főpolgármester-jelöltnek nem a saját trolljai közt, akkor végső megoldásként a nevetségessé válás ellen a másik nemtelen ócsárlását, majd a hisztériát választja.
Lehetett volna még fokozni azért a coriolanusi mélységeket és magasságokat a Tarlós–Tordai „vitában”. Az ominózus felvonásban a nép csak nyomokban – némi tehetetlenül aggódó cselédség formájában volt jelen, úgy hogy tisztán a pökhendi arisztokrácia és a „provokatív” demokrácia konfrontálódott a két figurában.
Mindez azért volt drámai és nem tragikomikus, mert nem két elv ellentéte vált láthatóvá groteszk formában, hanem annak az emberi szenvedélynek a meglétére kaptunk nyilvánvaló bizonyságot, amely szakadékot teremt ember és ember között, amely egyik embert a másik fölé helyezi. Aki ezen a felvételen nevetni kezdett először annak is
az arcára fagyott a mosoly,
amikor látta, hogy elpattant egy húr és Tarlós épp ékes bizonyságát adja annak, hogy maga alatt valónak gondolja, megveti a politikai ellenfelét. A fidesz gyűlöletkeltő, a dehumanizáló, saját programjáról viszont semmit mondó plakátjai sejlettek fel az elmebaj ködéből ezekben a felejthetetlen pillanatokban.
Például a budapesti Fidesz kampány „nem kell a cirkusz” felirata neonfényben, miközben egy kontrollvesztett bohóc hadonászott egy bömbivel, gyakorlatilag beszédképtelenül abból a táborból, amely az inkriminált kampányt megrendeli. Ezzel pedig nem csupán arról adott bizonyságot Tarlós, hogy a politikai ellenfeleit nézi le, de a választókat is.
Ez pedig olyan elfajulása a dolgoknak, olyan torzulása a hatalmi szenvedélynek, hogy a pozíciójánál adódó, s bizonyos helyzetekben jogosnak gondolható öntudata is pökhendiségnek látszik. Az ilyesmi szinte biztosan tévedések és hibák sorát vonja maga után.
Nincs visszaút. Azt még talán el lehet játszani, hogy a hazugságok stresszében megromlott egészségüket az ellenzéken kérik számon. Néhányan már meg is sajnálták Tarlóst, hiszen idős ember szegény. Csakhogy a politikai közszereplés azzal jár, hogy néha számot kell adni róla, mit végzett az ember. És, hogy ez a számadás, nem kell feltétlenül légszomjjal, káromkodással, sikító frásszal járjon.
