Ez ma a valóság Szlovákiában: azután, hogy a magyar külügyér a múlt héten berendelte Szlovákia magyarországi nagykövetét és közölte vele válaszra váró kérdéseit, egységes nemzeti front alakult ki. A reakciók elemi erejűek; pedig sokan vagyunk - szlovákok, magyarok -, akiknek az ütésváltás oka, időzítése és formája egyaránt gyanús. Bebizonyosodott, hogy még mindig nem értük el a gödör alját, van még hová süllyedni az amúgy is bizalmatlansággal, vádaskodással terhelt és empátiahiánnyal fertőzött kapcsolatban. Ne áltassuk magunkat: mind a szlovák, mind a magyar politikai elit derekasan kiveszi részét a lefelé zúdulásból. A romboláshoz a szlovákiai magyar közélet és politika "minél rosszabb, annál jobb elvet valló" néhány géniusza is hozzátette a magáét.
*
Szó se róla: mindkét fél előhozakodhat valós problémákkal és sérelmekkel. A magyarok joggal emlegethetik az európai uniós támogatásokra kiírt szlovákiai pályázatok elbírálását, hiszen alig akad sikerrel induló magyar intézmény, település. Sérelmezhetik Slota alpárian magyarellenes retorikáját, amit a nagyobbik koalíciós párt nem utasít el kellő eréllyel, vagy azt a miniszteri ajánlást, ami egységesíti a szlovákiai helységnevek és földrajzi megnevezések használatát a magyar nyelvű tankönyvekben. A szlovákiai magyar általános iskolák 4. osztálya számára íródott Honismeret tankönyv első része, amely a földrajzi neveket csak szlovákul tünteti fel a magyar főszövegben, a kormánykoalíció két és negyed évének egyik legmarkánsabb mulasztása. És egyben a kormányprogramban is szavatolt nemzetiségi status quo feladása. Ilyenre még a csehszlovákiai kommunista rendszerben sem volt példa, amikor a szlovák megnevezést legalább zárójelben a magyar megfelelője követte; de mindkét megoldás abból a téves és nevetséges meggyőződésből ered, hogy a politika és a hatalom még a nyelvnek is parancsolhat.
De joggal érezhetnék magukat sértve és fenyegetve a szlovákok is. Például akkor és azért, amikor a Kárpát-medencei magyar politika közjogi alapokra helyezi politikai stratégiáját, és intézményesíti a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát (KMKF), semmibe véve a Velencei Bizottság 2001-es, a státustörvény ügyében megfogalmazott ajánlásait. Felemlegethetnék a hivatalos kétoldalú kapcsolatok tudatos jegelését is: a két kormányfő utoljára 2002-ben találkozott Budapesten, a rákövetkező MSZP-kormányok alatt elmaradt a folytatás. A szlovák államfőnek lassan kitelik ötéves megbízatása, ám sem az előző, sem a jelenlegi magyar köztársasági elnök nem hívta meg hivatalos látogatásra. A két parlament sem kommunikál megfelelő intenzitással 2007 őszétől; a külügyi bizottságok találkozója ennél régebb óta várat magára. Sértő lehet a magyarok offenzívája a mai szlovák kormány ellen a nemzetközi fórumokon - a Benes-dekrétumok vagy a kisebbségi jogok szünet nélküli felhánytorgatása. Azok a budapesti kísérletek, amelyek már-már parancsba adnák a szlovákiai magyar képviselet bevonását a kormányzásba - mintha csak így lehetne elfogadható bármilyen szlovákiai kormánykoalíció. Ezekre azonnali szlovák elutasítás a válasz.
Mindezzel párhuzamosan a két szomszédos és egyazon katonai-politikai szövetséghez tartozó állam gazdasági együttműködése páratlan eredményeket produkál - a nagypolitika aktuális felhorgadásai a lehető legkevésbé sem érintik meg a gazdaság és az üzleti élet szereplőit. Sőt - a szakmai szervezetek, a minisztériumok, azok főosztályai között is zavartalan az együttműködés.
De akkor minek is vagyunk szem- és fültanúi Pozsonyban és Budapesten? És mire jó ez az egész? Ez az érzelmektől túlfűtött diplomáciai csata példa nélküli a két ország 1989 utáni történelmében. A szemlélő óhatatlanul arra a következtetésre jut, hogy Szlovákia és Magyarország örök viszályra van kárhoztatva, hogy reménytelen a két nép közötti megbékélés és kölcsönös tisztelet. A magyar fél mintha mást sem venne észre, mint az európai normákat minduntalan felrúgó magyarfalókat, a szlovákok meg csak összeférhetetlen, Nagy-Magyarországról és revízióról álmodozó, ugrásra kész agresszorként érzékelnék a szomszéd nemzetet. Pedig egyik képzet sem felel meg a valóságnak - az ennél sokkal árnyaltabb, s ezt maguk a politikusok is jól tudják. A szlovákiai "magyarkérdés", illetve a határon túli magyarok ügye belpolitikai eszköz itt is, ott is.
*
Vitathatatlan, hogy a közbeszéd ilyen mértékű elnemzetiesítése nem csak Ján Slota és a mai szlovák kormány számlájára írandó. A magyar belpolitika is hozzáteszi a magáét a kapcsolatok lezüllesztéséhez. Ha a bármikori magyarországi kormányfő, államelnök vagy házelnök a szlovák partnerrel folytatott tárgyalástól félti politikai jövőjét, az kétségbeejtően rossz üzenet az egész régió számára. Ideje lenne Budapesten szembesülni azzal, hogy az a politika, amelynek úgy két éve nincs más veleje, mint hogy Szlovákiát nemzetközi szinten elszigetelje és kukoricára térdepeltesse, zsákutcába futott. A KMKF ügye több európai politikust is megdöbbentett. A területen kívüliség elvének alkalmazása mellett főképpen azért, mert a magyar Országgyűlés a Miniszterelnöki Hivatal kompetenciájába avatkozott be, amikor létrehozott egy párhuzamos intézményt. Az utcai tüntetések mellett az ilyen történetek láttatják igazán a külfölddel - nem csak a drámai megosztottságot, de a politikai és kormányzati válságot is. A MEH és az Országgyűlés közötti szkander a határon túli magyarok kérdésében arra utal, hogy a nemzeti kérdésből politikai tőkét lehet kovácsolni, s hogy a kormánypárt maga sem döntötte még el, milyen külpolitikai irányvonalat kövessen. Vagy pusztán arról lenne szó, hogy ez a kérdés ismét egyének, politikusok személyes ambícióinak rendelődött alá? Ez a magatartás is a nacionalizmust emeli a politikai közbeszéd középpontjába. A legjobb példa az SZDSZ új határon túli politikája, amely immár "a rideg racionalitás helyett az érzelmi és kulturális kapcsolatokra figyelemmel" kívánja átalakítani korábbi stratégiáját. Az összes szereplő tudatos kettős beszéddel vádolja a másikat, miközben mindannyian ugyanazt művelik.
A szlovák kormánykoalíció és immár az ellenzék is egyértelműen elutasítja mindazokat a magyar lépéseket, amelyeket a magyar nemzet határok feletti egyesítése nevében tesznek Budapesten. Két év szünet után a szlovákiai ellenzéki pártok között felújulni látszik a párbeszéd: ám ez sajnálatos módon a Magyar Koalíció Pártja (MKP) nélkül történik. De hiba lenne emiatt azonnal "magyarellenességet" kiáltani, hisz ez inkább az MKP politikai lépéseire, s nem valamiféle etnikai indulatra vezethető vissza. Az MKP sarokba szorult - az ellenzék árulónak tartja a lisszaboni szerződés megszavazása miatt, és kollaborálással vádolja, mert együttműködött Robert Fico pártjával, a kormányzó SMER-rel a közoktatási törvény módosításakor. Bizalmatlanok azzal a párttal szemben, amelyet a Szlovák Köztársaságra nehezedő magyarországi nyomás animátorának látnak. Amely nem tisztázza, hogy milyen kárpótlásról gondolkodik a Benes-dekrétumok kapcsán, vagy mit is ért autonómia alatt, s milyen közigazgatási modellekről, elképzelésekről tárgyalt a KMKF-en. E gyanakvás csak erősödött, miután Csáky Pál bevallotta, hogy az önkormányzat és az autonómia számára szinonim fogalmak. A szlovákiai magyar képviselet az új pártvezetés alatt immár természetes szövetségesei elől is sorozatosan elhallgatja az ilyen kezdeményezéseket. Ami még rosszabb, a párton belül sem zajlik egyeztetés arról, hogy a pártelnök milyen témával próbálja növelni népszerűségét. Bizonyíték erre a Benes-dekrétumok tavalyi váratlan felemlegetése, vagy az autonómia előrángatása két héttel ezelőtt Csáky Pál és Tőkés László dunaszerdahelyi találkozóján.
A végeredmény pedig: az MKP szlovákiai tekintélyének és koalíciós képességének hanyatlása, mind a SMER, mind az ellenzéki pártok felé. Ezen az sem segít (sőt), hogy Magyarország menetrendszerűen felsorakozik a szlovákiai magyar párt mögé, s minden diplomáciai és nemzetközi lehetőségét latba vetve támogatja az MKP szlovákiai belpolitikai lépéseit. Ennek logikus következménye az a fekete-fehér látásmód, amelynek jegyében bármilyen, az MKP-t meg Duray és Csáky személyét célzó szlovákiai bírálatot magyarellenességként kezelnek és adnak el. Ezzel Magyarországon talán lehet belpolitikai pontokat gyűjteni - de a magyar-szlovák relációban a bizalmatlanság egyik fő forrása, ami elsősorban az MKP szőlőjét veri a szlovákiai belpolitikában. Ezt tetőzik be az olyan politikusi kijelentések, amelyek szerint a szlovák-magyar kapcsolatok akkor lehetnének jobbak, ha "a szlovák kormánykoalíció részei lennének Orbán szlovákiai barátai". Csáky Pál ezen nyilatkozatából az átokverte magyar rátartiság és beképzeltség süt: csak mi vagyunk európaiak, nélkülünk ti, szlovákok semmire sem mentek.
*
A magyar külpolitika két csapdába sétálhat bele Szlovákiában. Az egyik: ha magáévá teszi a Slota-féle logikát, s ez diktálja cselekedeteit. A másik: ha az MKP érdekein keresztül szemléli a kétoldalú kapcsolatokat. Ideje, hogy Budapest kidolgozza azokat a mechanizmusokat, amelyek az MKP ellenzéki pozíciójának és Magyarország szlovákiai érdekeinek is megfelelnek. Ez jelenleg hiányzik - legalábbis erre enged következtetni a különbségtétel hiánya. A magyar külügyminisztérium politikai állásfoglalásaiban egyformán kiáll a szlovákiai együttműködést szorgalmazó magyar törekvések és az együttműködést meg az együttélést évtizedek óta tudatosan elutasító és azt aláaknázó szereplők mellett. Pedig a szlovákiai magyar szervezetek, akár tetszik, akár nem, fokozatosan kiépítik szakmai egyeztető stratégiájukat a pozsonyi kormánykoalícióval - például a közoktatási törvény vitájában, vagy most, a honismereti tankönyv botrányos hibrid nyelvezete miatt. Ezt a folyamatot segíteni és nem ellehetetleníteni kell. A szlovák félnek pedig el kell fogadnia, hogy az autonómia és annak különféle formái a kisebbségpolitika legitim eszközei, s fölösleges azonnal országhalált kiáltani e fogalom hallatán. A tankönyvek magyar nyelve, a magyar földrajzi nevekkel együtt nem a szlovák nyelv nem tudásának, az ország iránti lojalitás hiányának a jele, hanem a jövő nemzedék anyanyelvi kultúrájának a záloga. Hisz a szlovák kormány is őrködik a szlovák nyelv tisztasága felett. A "szerencsétlen", azaz chudák Janót pedig szlovák részről marginalizálni, magyar részről meg ignorálni kell.
A szerző Pavol Paskának (SMER), a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa elnökének a tanácsadója. A cikk megállapításai nem okvetlenül vágnak egybe szerkesztőségünk véleményével.
