Eltűntek a párbeszédek, félmondatok, töltelékszavak, hangutánzók, dünnyögések, néhol kissé artikulálatlan kiszólások maradtak csupán. Mozgásszínházi elemek, tánc és zene, erős gesztikulálás, szellemdús ötletek és kiváló színészi játék uralják a teret.
Egy szocreál stílusú színházi aulában vagyunk (díszlet: Schnábel Zita), minden négyzetcentiméter hűen adja vissza a dizájnt, egy másodpercre el is bizonytalanodunk, hogy nem láttuk-e már a valóságban is ezt a teret. Portásfülke, régies ruhatár, bordó bársonyfüggönyökkel eltorlaszolt színpadi bejáró, az előtérben pedig, ahogy azt az ilyesféle előterekben megszokhattuk, márványoszlopok meredeznek. Lift is van, kulcsszerepben: mint egy süllyesztőben, úgy tűnnek el az aknájában azok, akik elhaláloztak. Szellemjárással elevenedik meg a bútorzat: a ruhatárospult lecsapódik, a csillárok pislákolnak, a faliújságról leesik egy lap, a beengedőkapu megpördül. Hamlet apja kísért kiáltozva, végigkísérve az előadást. Idővel más szellemek is felbukkannak, de ők az apánál kevésbé félelmetesek.
A helyszín végig adott, az idő azonban nem mindig beazonosítható, mert például Horatio első jelenetbéli interjúja – korunk eszközeivel és visszás újságírói kliséivel – kétségtelenül mai. Telitalálat, ahogyan az újságírót alakító Mészáros Béla flegmán próbálja összehangolni a hangfelvételt készítő stábtagot egy másik szerkesztőséghez tartozó, a képanyagot készítő stábtaggal, hogy egyetlen felvételből két sajtóorgánum is profitáljon. Ugyanakkor a második jelenetben, az aulába bezsúfolódott tömeg öltözéke a Grease korszakát idézi meg (jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna).
Egy másik, igen izgalmas változtatás a klasszikushoz képest a főszereplő kiléte. Bár Hamlet (Gloviczki Bernát) uralja a cselekményt ezúttal is, a főszereplőnk mégis inkább a mindvégig jelen lévő Horatio. Mintha egy angyal volna, főként szemlélő csupán, aki azért a maga módján rendre igyekszik elejét venni a tragikus történéseknek (például visszahúzná Hamletet, amikor az gyilkolni készül). Lengyel Benjámin jelenléte erős, minden mozdulatának súlya van, ráadásul úgy rezonőr, hogy közben nem is beszél. Testbeszéde annál átütőbb, és még remekül énekel is. Legalább három dalt maga ad elő, a maradék lejátszóból kihangosítva szól. A zene (Urbán Kristóf) fő funkciója a hangulatfestés, nem a slágerek játékba hozása.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
