n
Pedig az adatok mögött Szerbia valósága rejtezik, még akkor is, ha kevesen akartak róla tudomást venni. A jelenlegi kormányzati elit az elnökválasztáson csúfosan megbukott, a december 28-i parlamenti választások végleg meg fogják pecsételni a sorsát. Másodrendű formációvá lesz, amely legfeljebb belekotnyeleskedik a hatalomba. A kormányzat sikeresen megbuktatta önmagát.
2000. október 5-e után Európa fellélegzett. Sikerült kiütni a nyeregből Slobodan Milosevicet, sőt, a diktátort kiszolgáltatták a hágai bíróságnak. Röviddel utána Seselj is bejelentkezett a törvényszéken. Belgrád látványos tömeggyűlésen, az állami televízió megható felvételekkel búcsúztatta a radikális vezért, aki gyermekeit és feleségét átölelve, mosolyogva integetett a tévékamerába. Tomislav Nikolic állt mellette, a hű barát. ` is mosolygott, talán mert megértette azt, amit a demokraták nem akartak tudomásul venni: nem egy-két személyen múlik, hogy merre tart Szerbia.
Zoran Djindjic talán tisztában volt ezzel. Ravaszul alkalmazkodni próbált a szerbiai valósághoz, úgy gondolta, hogy apró alkukkal, a volt rendszer híveinek tett engedményekkel csillapítja a szerbiai jobboldali viszályt. Demokratizálni akarta a nacionalizmust. Az életével fizetett ezért, saját kompromisszumainak áldozata lett. Halála után nyilvánvalóvá vált, e kompromisszumokat nem lehet folytatni. A kormánynak még arra sem volt ereje, hogy pontosan megmondja, miért ölték meg Djindjicet. Azt ugyan kiderítették, hogy ki húzta meg a ravaszt, de arról visszafogottan beszéltek, hogy milyen eszmék nevében ölték meg.
Djindjic meggyilkolása után a közvélemény a kormánnyal együtt mindinkább jobbratolódott. A privatizációban egyre nagyobb hatalomhoz jutottak Milosevic hívei, a háborús újgazdagok. Nem hoztak meg életbevágóan fontos törvényeket: szóba sem került az összeférhetetlenségi törvény, a kormánytagok még a vagyonukat sem hozták nyilvánosságra, és súlyos korrupciós ügyekbe keveredtek. A kormányzat azzal áltatta magát, hogy világos és egyértelmű politikai program nélkül, pragmatikus lépésekkel becsempészheti a társadalomba a reformokat. Egyensúlyozni akart. Ám a gazdasági reformok megfeneklettek. A kormányzati eliten belül elkeseredett kamarillaharc kezdődött, a vita arról folyt, hogy ki lopott többet. A mérsékelt jobboldal kompromisszumai a szélsőbaloldal malmára hajtották a vizet.
Ebben a környezetben Tomislav Nikolic előretörése logikus és elkerülhetetlen. Az eddig Seselj árnyékában szereplő politikus kevésbé látványos személyiség, mint példaképe, de annál célratörőbb. 1998-ban, Milosevic idején a szerb kormány alelnöke volt. Miután nem fogadta el Milosevic "kapitulációját" a NATO előtt, kilépett a kormányból, ám nyomban a szövetségi kormány alelnöke lett. Tudja, hogy meddig mehet el, s azt is, hogy az érvénytelen elnökválasztáson csak szimbolikus győzelmet aratott. A rendkívüli parlamenti választásokon sem győzhet: Kostunica, a "demokratikus nacionalista" viszi majd el a pálmát. De Nikolic a sarkában lesz, és jobbra fogja tolni, mindig csak jobbra.
Milosevic és Seselj a hágai tömlöcben elégedetten bólinthat.
