Megpróbálom elképzelni azt a helyzetet, amint William H. Rehnquist, az Egyesült Államok legfelső bíróságának elnöke a televízió kamerái előtt igyekszik meggyőzni mondjuk a New York Times publicistáját, hogy téved egy bírósági ítélettel kapcsolatos kritikájában. A máshol elképzelhetetlen szituációból a Magyar Televízió műsorvezetője azzal próbált kimászni, hogy kereste az egyhetes műbalhé esetleges pozitív hozadékait. Ezek közül az egyik - ha nem az egyetlen -, hogy a főbíró utasítására végre megtörtént az, aminek eddig is magától értetődőnek kellett volna lennie: az interneten (www.itelotabla.hu) hozzáférhetővé vált az az ítélet, ami kiváltotta TGM rosszallását, az ifj. Hegedűs MIÉP-es exképviselőt a közösség elleni izgatás vádja alól felmentő másodfokú döntés. Némileg csökkenti az olvasónak az igazságszolgáltatás társadalmi ellenőrzését szolgáló nyilvánosság eme, remélhetőleg állandósuló megnyilvánulása fölötti örömérzetét az a körülmény, hogy az ítélet szövegéből "csak" a vádlottak és a bírák neve lett kicenzúrázva. Csak remélni tudjuk, hogy nem azért, mert a webmester egyiküket sem minősítette közszereplőnek. Ha ugyanis egy volt országgyűlési képviselő büntetőjogi ügye - amiről két éve beszél a fél ország - nem nyilvános adat, akkor mindent titkosítani lehet, és ha a közönség nem tudhatja meg az ügyben ítélkező bírák nevét, akkor holnaptól akár a kormány tagjai is névtelenségbe burkolózhatnak.
H
A nyilvánosságra hozott ítélet fehéren-feketén igazolja a Legfelsőbb Bíróság elnökének aggodalmait: valóban veszélyben a magyar bíróságok függetlensége. Leginkább a Legfelsőbb Bíróság veszélyezteti azt. A felmentő ítéletben ugyanis a Fővárosi Ítélőtábla háromtagú anonim bírói tanácsa azzal az indokolással változtatta meg a Fővárosi Bíróság ifj. Hegedűst a közösség elleni izgatás bűntettében bűnösnek kimondó ítéletét, hogy az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a Legfelsőbb Bíróság eseti döntéseit. Kétségtelen, hogy a legfőbb bírói fórum több konkrét ítéletében is értelmezte a Btk. közösség elleni izgatás tényállásában szereplő gyűlöletre uszítás fogalmát. E szerint "gyűlöletre uszít az, aki erőszakos cselekedetre, ilyen magatartás vagy tevékenység kifejtésére hív fel, akkor, ha a veszély nem csupán feltételezett, hanem a veszélyeztetett jogok konkrétak, és az erőszakos cselekedet közvetlenül fenyeget". Gyűlöletre az uszít, aki másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel. Márpedig - szól ennek alapján az ítélőtábla értelmezése - ifj. Hegedűs újságcikke sem magatartás vagy tevékenység kifejtésére, sem erőszakos cselekedetre nem hívott fel. És itt következik a Tamás Gáspár által joggal kifogásolt érvelés, amely a legfelsőbb bírósági értelmezés meg nem értéséről tanúskodik. Mintha az erőszak nem az uszító elvbarátai, hanem az áldozatok részéről lenne várható: "A köztudomásúlag a zsidóság részéről nem fenyegető erőszakos magatartások híján fel sem merülhet az erőszakos magatartás elhárításának szükségessége."
De ennél is fontosabb, hogy a Legfelsőbb Bíróság idézett értelmezései - amire, mint láttuk, a másodfokú ítélet alapozott -, miután nem jogegységi határozatban, hanem csak eseti döntésekben szerepelnek, egyáltalán nem kötelezőek a bíróságokra. Vagyis az első fokon eljárt Fővárosi Bíróság nyugodtan figyelmen kívül hagyhatta őket. Sőt, ha a bíróság alkalmazni akarta az Alkotmánybíróságnak 1992-ben az uszításról adott - egyébként mindenkire kötelező - értelmezését, akkor figyelmen kívül is kellett hagynia, miután ez az értelmezés nem egyezik meg az alkotmánybírákéval. A 30/1992-es alkotmánybírósági határozat ugyanis az erőszakos cselekedetre való felhívásnál kevesebbet, a köznyugalom megzavarására való alkalmasságot tekinti a gyűlöletre uszítás fogalmi elemének. (Ennek teljesülését pedig egyszerűen megállapíthatták volna a másodfokú bíróság tagjai: csak körül kellett volna nézniük a tárgyalóteremben.) Vagyis a Legfelsőbb Bíróság mércéje - amelyet először Szabó Albert újnáci felmentése kapcsán alkalmazott - kezdettől fogva szigorúbb volt az Alkotmánybíróságénál, és a Fővárosi Ítélőtábla mostani döntése úgy kérte számon az elsőfokú bíróságon a legfelsőbb bírósági törvényértelmezést, mintha éppenséggel az, és nem az alkotmánybírák azzal ellentétes felfogása lenne a kötelezően irányadó.
H
Ezzel a gyakorlattal nem is az a legfőbb baj, hogy ebben a konkrét esetben megakadályozta valakinek a megbüntetését, akit pedig az Alkotmánybíróság értelmezését követve el lehetett volna marasztalni, hanem sokkal inkább az, hogy elvonja valamennyi szinten eljáró bíró jogértelmezési, mérlegelési szabadságát, és ezzel nemcsak a bírói függetlenséget sérti, de akadályozza a törvények - ebben az esetben a Btk. közösség elleni izgatási passzusa - érvényesülését is. Mert - mint ahogy azt az elmúlt héten megtapasztaltuk - az izgatási tényállás módosítását eddig ellenző SZDSZ-t, mint a mérleg nyelvét, úgy tűnik, ifj. Hegedűs felmentése győzte meg arról, hogy mégiscsak szükség van az új törvényi megfogalmazásra. Bárándy igazságügyminiszter is azzal érvel a módosítás mellett, hogy a jelek szerint a bírósági gyakorlat másként nem változtatható meg. Igen ám, csakhogy ha az Alkotmánybíróság következetesen ragaszkodik eddigi értelmezéséhez, ennek a módosításnak nem sok esélye van az alkotmányossági megmérettetésen. A várható alkotmánybírósági megsemmisítés viszont megint csak rossz üzenet lenne a "gyűlöletbeszéd" elleni harcban. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha az ítélőtábla is figyelmen kívül hagyta volna a Legfelsőbb Bíróság nem kötelező precedenseit és az Alkotmánybíróság kötelező értelmezése alapján döntötte volna el az ügyet!
A szerző a Széchenyi István Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára.
