A kosovói függetlenségi nyilatkozat kihirdetése után elszabadult a pokol - nem Kosovóban, és még csak nem is Szerbia és Kosovo határán, mert ott nem bír. Hiába gyülekeznek a határ szerb oldalán az elmúlt évek háborúinak veteránjai, a szerb Freikorps és a Stahlhelm - miután dühüket kitöltötték két bódén, a KFOR (a NATO) ellenőrzése alá vonta a határt. A pokol Belgrádban szabadult el. A frusztráció és az erőszak, ami semerre sem bír Szerbia határain kívülre löttyenni, most Szerbia határain belül keres magának áldozatokat. Hiszen az országot az elmúlt 13 évben nemzetközi katonai erőkkel vették körbe, mert kicsit sok államot rohant le maga körül.
Maguknak főzték, maguk egyék meg. Ám a dolog korántsem ily egyszerű.
A belgrádi parlament a pristinai függetlenségi nyilatkozatot azonnal érvénytelennek nyilvánította, a szerb kormány pedig minden nemzetközi fórumon tiltakozott ellene. Azon államokból, melyek elismerték a független Kosovót, visszarendelte nagyköveteit, és kilátásba helyezte a diplomáciai kapcsolatok teljes megszakítását.
A függetlenségi nyilatkozat kihirdetése után egy nappal néhány száz fős tömeg megtámadta a leggyűlöltebb nagykövetségeket: mindenekelőtt az Egyesült Államokét, utánuk rögtön Horvátország és Szlovénia következett. A tettesek az első tudósítások szerint futballhuligánok voltak - a későbbiek szerint különféle jobboldali paramilitáris ifjúsági szervezetek tagsága tombolt. A beszámolókból kiviláglik, hogy a rendőrség arra kapott parancsot: ne akadályozza meg a randalírozást. Hogy ezt ki adta ki pontosan, máig nem világos, a rendőrminiszter az eseményt megelőző kormányülésen beteget jelentett. A zavargások a következő napokban megismétlődtek.
A három nagy párt vezetője (Boris Tadic államelnök, Vojislav Kostunica miniszterelnök és Tomislav Nikolic az ellenzéki radikálisok nevében) a múlt hét közepére nagygyűlést és nyilvános fohászkodást hirdetett Belgrádban a Parlament, majd a Szent Száva-székesegyház elé. A nagygyűlésre a vasút ingyen szállította a vidékieket, az állami hivatalok, az iskolák aznapra bezártak. Az önsajnálat, az alig burkolt rasszizmus, meg az áldozat szerepében való kéjelgés eme orgiáján - melyen minden mozgósítás ellenére három-négyszázezer embernél nemigen jelentek meg többen - mintegy dióhéjban elhangzottak mindazok a lózungok, amelyek gyakorlati megvalósulása miatt Szerbia elveszítette (többek között) Kosovót.
Mindezen események előtt, alatt és után életveszélyes fenyegetések érték azokat, akik Kosovóról más nyelven mernek beszélni, mint a nagygyűlés szónokai. A szerbek által elkövetett háborús bűnök feltárásán és nyilvánosságán dolgozó civil szervezetek vezetőit. Politikusokat. A független és a nacionalista beszédhez kritikusan viszonyuló sajtót. Az európai orientációjú, nyugatias értelmiséget. A szemüvegeseket. Ismeretlen tettesek felgyújtották a liberális párt több irodáját; de az árulózásból kijutott Tadic államelnöknek és a pártjának is. Még csak azt sem mondanánk, hogy érdemtelenül. Tadic (aki végül nem ment el a nagygyűlésre) az elmúlt hetekben azt mondogatta: Kosovo elvesztésébe nem fog belenyugodni, ő sem ismeri el a tartomány kiválását Szerbiából, de az uniós csatlakozást nem fogja feladni. Ez a két állítás nem összeegyeztethető. A negyed-, fél- és egészen fasiszta jobboldal szerint Tadic Kosovót elcserélné az unióra - és ebben igazuk van. De ezért szavazott Tadicra az ország nagyobbik fele.
Mi készül itt? Ott?
A puccs szó használatáig nem merészkednénk, annál is kevésbé, mert az események fő hoppmestere maga a miniszterelnök, kit puccsoljon meg, tán saját magát? Ami nem jelenti azt, hogy Kostunicának ne lenne meg a politikai számítása az elmúlt tíz nap történéseiben. Pozíciójának mostani erejét nem saját pártjának parlamenti többsége adja, hanem az, hogy nélküle nincs kormány. E helyzetén akkor változtathat, ha nagy számban állít maga mögé választói tömegeket, s utána előrehozott választásokat írat ki (amit a kormányból való kilépéssel bármikor megtehet). És Kostunica a radikálisok szavazatait csaklizná el épp; Szerbia ezért csúszik szélsebesen jobbfelé. Puccs nem lesz - de rendkívüli állapot lehet. Kostunica és Nikolic, meg a Kostunica által irányított ismeretlen számú erőszakszervezet destabilizálni igyekszik Bosznia-Hercegovinát és Crna Gorát is - egyelőre sikertelenül.
Nem tudjuk, a külvilágnak e folyamatokra milyen befolyása lehet. De annyi biztos: bármilyen megingás, a gyengeség, a habozás Kostunica malmára hajtja a vizet. Azok, akik épp most "értenék meg" a "szerbek fájdalmát", és a nemzetközi közösség, netán a világimperializmus elleni gyűlöletüket a "szerb ügy" támogatásával óhajtanák kifejezésre juttatni, ugyanazt szajkózzák, mint a fasizálódó, rasszista szerb jobboldal, s azokat hagyják cserben, akik az általa berendezett rezsim legelső áldozatai lennének. A másik, az európai, a modern Szerbiát.
