A március 25-i Magyar Közlönyben kihirdetett negyedik alkotmánymódosítás egyebek mellett azt a korlátot állította fel a magyar Alkotmánybíróság (AB) számára, hogy az az alkotmányszöveget csak formai szempontból vizsgálhatja. Csak azt kifogásolhatja, hogy valamely alkotmányos norma - a tartalmától függetlenül - nem megfelelő módon vagy formában született meg.
Ilyen hibák visszavezethetők egyszerű okokra: nem kétharmados többséggel fogadták el, vagy az okmányt nem írta alá a köztársasági elnök. Bizonyos hibák föltehetően az alkotmányozó hatalom szerint is az eljárási követelmények megsértését jelenthetik, de már a jogrend lényegét érintik: például az alkotmánymódosítás érthetetlen és ellentmondó, vagy oda nem való rendelkezéseket foglal magába; nemzetközi jogot sért, vagy nem biztosít kellő időt az érintettek számára ahhoz, hogy felkészüljenek a változásokra; az új szabályok nem hajthatók végre egyértelműen és a többi.
Az alkotmányozó hatalom az alkotmányos felülvizsgálat eljárási követelményekre való korlátozását megszorításnak szánta. Abból indultak ki, hogy ha a felülvizsgálat tartalmi kérdésekre nem terjedhet ki, a lehetőségek beszűkülnek. A forma e logika szerint a tartalomhoz képest másodlagos.
De mit értünk valójában formán, vagyis azon, hogy léteznek a jog megalkotására vonatkozó eljárási követelmények? Vajon a jogban a forma tényleg alárendelt jelentőségű?
Az anyagi és az eljáráshoz kötött igazságosság
A jóléti állam ambíciója, hogy az össztársadalmi szinten megtermelt értékeket a társadalom egyes csoportjai, tagjai között hatékonyan - legalább részben - szétossza. Abból a feltételezésből indul ki, hogy a társadalmi jólét elemi egységekre bontható, ezáltal mérhető, és a nagy társadalmi csoportok között igazságosan szétosztható. Ez a disztributív igazságosság elve.
A jóléti állam eme törekvése megjelenik a jogalkotásban is: az állam az igazságosságra való törekvését ún. anyagi jogi elvek közé tereli. Az igazságosság ebben a perspektívában szubsztantív, vagyis a dolog lényegét, az ügy érdemét érintő; az anyagi jog területére tartozik. A jóléti állam működése mutatkozik meg például a progresszív jövedelemadózásban vagy a regionális fejlesztési politikában. Az újraelosztás anyagi elve az is, hogy a jólét bizonyos szintje felett nem jár állami támogatás, viszont a halmozottan hátrányos helyzetűeknek nem vagy kevesebb adót kell fizetniük. Anyagi jogról beszélünk akkor is, amikor meg kell határozni, hogy mit jelent a munka díjazásához való jog, vagy az adófizetési kötelezettség.
Az viszont, hogy miként követelhető ki a jogosan járó munkabér, vagy miként érvényesíthető az állam adóztatási joga, nem anyagi, hanem eljárási jogi kérdés. De tágabb értelemben eljárási, illetve alaki vagy formai kérdés az is, hogy milyen intézményi rendben szerveződik meg az állam adott területen, vagy az állam egyedi vagy normatív döntései, intézkedései miként illeszkedhetnek érvényesen a jogrendbe.
Az elmúlt fél évszázadban a fejlett országok joggyakorlatában - nem függetlenül a jóléti állam válságától - a formai kérdések egyre inkább felértékelődnek, és teret nyer az eljárási természetű igazságosság.
A szabad versenyes kapitalizmusban az egyéni autonómia és a szabályok deduktív, az általánosból az egyedi felé haladó lebontása a jellemző a jogkövetés folyamatára. A jóléti állam tevékenysége a piaci tökéletlenségek helyesbítésére irányul, ezért a jog érvényesítése során a célorientált közösségi programok kerülnek előtérbe. A posztmodern társadalomban viszont önszabályozó rendszerek alakulnak ki, miközben az igazságosztó jog vitarendezési eljárások ajánlására szorítkozik. Az eljárásokhoz kötött igazságosság csak az érdekegyeztetés nyílt és kiszámíthatóan működő fórumait biztosítja. A jog mindinkább formalizálódik: alkotója nem annyira az egymástól eltérő nagy társadalmi csoportokhoz társítható jogok és kötelezettségek elosztását tekinti céljának, hanem arra összpontosít, hogy széles körben biztosítható legyen az egyébként nagyon is különböző jogok és kötelezettségek érvényesítésének hatásos módja.
A jogfejlődés eme irányára a legjobb példa az Európai Unióban öt-hat évtized alatt kifejlődött közösségi jog. Ez a jog autonóm, azaz alkalmazása nem függ nemzeti jogok értelmezésétől; ütközés esetén elsőbbsége van a tagállami joggal szemben; fontos rendelkezései közvetlenül alkalmazhatók, azaz egyedi jogok érvényesítésének alkalmas eszközei anélkül, hogy nemzeti jogot is kellene alkalmazni.
A közösségi jog érdekessége, hogy bár önálló jogrendszer, mögötte nincs állam, amely megalkotta volna - az EU még laza államszövetségnek sem tekinthető. Ez a jog Münchhausen báró módjára fejlődött ki, a szakma hozta létre, pontosabban a jogvitákba bevont különféle szereplők alkalmi közösségei.
A közösségi jogban az anyagi és eljárási jog egymást kölcsönösen áthatja. Például egy olyan eljárási kérdés eldöntését, hogy egy tagállami hatóságnak kell-e információcserét kezdenie egy másik tagállam társhatóságaival, az alapvető közösségi szabadságok (személyek szabad mozgása, letelepedési szabadság, tőkeszabadság stb.) anyagi jogi követelményei felől kell megítélni. Ha az alapvető szabadságok érvényesítése szempontjából fontos, akkor a tagállamnak határon átnyúló információcserét kell kezdeményeznie.
Az anyagi és eljárási jog összefüggése fordítva is igaz: az anyagi jog eljárási joggá alakulhat át. Egy tagállamtól elvárható, hogy hatóságai az egyébként változatlan hazai jogot barátságosan alkalmazzák, vagyis lehetővé tegyék az alapvető szabadságok lehetőség szerint minél teljesebb érvényesülését. Nem kell tehát a hazai anyagi jogot megváltoztatni ahhoz, hogy a polgárok problémáját meg lehessen oldani: elég, ha a hatóságok megváltoztatják eljárási módjukat, és így nyitnak a polgárok felé. A francia hatóságoktól nem várható el, hogy ha egy francia polgár Berlinben hirtelen kórházba kerül, akkor ennek a költségét a francia társadalombiztosítás külön mérlegelés nélkül a németeknek kifizesse. Az azonban követelmény, hogy a franciák megvizsgálják, a helyszíni azonnali beavatkozás helyénvaló volt-e. Ha igen, indokolt a költségek kivételes megtérítése is.
A harmonizáció ez esetben mikroszinten valósul meg: nem a nagy politikai mechanizmusoknak köszönhetően, hanem a konkrét helyzet kellően rugalmas kezelésével.
A tagállami jogszabályok erőteljes közelítésére számos területen nincs politikai akarat. A közösségi joggyakorlat által kifejlesztett szabadságelvek tükrében azonban az mégis elvárható a tagállami hatóságoktól, hogy lehetővé tegyék: a közösségi jog magas szintjén kialakított elvei egyedi esetekben hatásosan érvényesíthetők legyenek. Az, hogy e követelménynek miként kell ténylegesen megfelelni, semmi nem írja elő, de mégis ki lehet olvasni - például az Európai Bíróság gyakorlatából.
A kérdés tehát nem annyira az, hogy mit akarunk, hanem az, hogyan. Nem anyagi, hanem eljárási jogi probléma az, miként lehet érvelni, majd dönteni egy-egy ügyben.
A forma és a jog
Az anyagi jog, mint láttuk, arra ad választ, hogy milyen jogaim és kötelességeim vannak; az eljárási jog pedig arra, hogy azok miként érvényesíthetők, illetve érvényesítendők. De eljárási kérdés a jog megalkotásának módja is.
A jogot felfoghatjuk úgy is, hogy a lényege a politika által kívülről és felülről meghatározott tartalom. "Jogotok nem más, mint osztályotok akarata" - írja a Kommunista kiáltvány. Ezt a felfogást vallja a Magyarországon 2010-től kormányzó politikai erő is, bár képviselői nyilván nem szívesen hivatkoznának a marxizmusra.
A másik lehetséges megközelítés az, hogy nem általában jogot keresünk, hanem a helyes jogot. Ez esetben a jog érvényességét az dönti el, hogy az a forma és rend, amelyben a tárgyi jog megszületik, kifogástalan-e. A jog helyességét nem a tartalma, hanem annak alapján lehet megítélni, hogy ki a szerzője. (Auctoritas, non veritas facit legem - azaz a szerzőség, nem pedig az igazság teszi ki a jogot, mondotta Hobbes.)
Etikus és jogos az, ami a másik ember boldogságához hozzájárul. Ez akkor érhető el, ha a másik embert nem eszköznek tekintjük céljaink eléréséhez, hanem partnerként keresünk vele kapcsolatot. Ez helyes és fontos szempont, mégis magasabb rendűnek tekinthető az a felfogás, hogy erkölcs és jog lényege annak belső következetessége. Kant úgy látta, ez akkor valósul meg, ha úgy cselekszünk, hogy az a másik ember cselekvése számára zsinórmérték lehet. Ekkor a jogban rejlő egyenlőség magasabb értelméhez jutunk el.
A felvilágosodás úgy gondolta, a túlhatalom kivédésének módja a hatalmak megosztása egymással szemben. Az egyén tehát nem állíthat mást a túlhatalommal szembe, mint a puszta formát. A védekezés eszköze nem az adminisztratív kényszer alkalmazása, hanem a jog által közvetített forma.
Ha a jogi forma tisztelete megvalósul, a politikai tartalmak csak áttételeken keresztül válhatnak joggá, ami javára válik a jognak, és végső soron jót tesz a társadalomnak. Értékes javakhoz kényszerítéssel nem lehet hozzájutni. Megegyezés szükséges ahhoz, hogy a javak átadása és befogadása folyamatában egy játszma résztvevői megtalálják és betöltsék saját szerepüket.
Ahhoz, hogy a jog képes legyen módot adni az érdekkülönbségek civilizált áthidalására, öntörvényűen kell működnie. Ha külső tényezők - mint a politika - belegyalogolnak a jogba, csak látszatok vagy csupán a legdurvább politikai akaratok érvényesíthetők. A jog alkotásának milyensége tehát alapvető. Ezért a jogban rejlő forma tiszteleténél nincs is fontosabb a jogban.
Téved a politikai többség, ha azt gondolja, hogy erővel érvényesítheti akaratát a társadalmi térben. Valóban átható befolyást csak olyan hatalom tud elérni, amelynek birtokosai figyelembe veszik a társadalom tagoltságából adódó rejtett, ám valóságos korlátokat. Tocque-ville azért dicsérte az amerikai demokráciát a francia forradalommal szemben, mert az amerikai alkotmány a politikai tömbökkel szemben a demokrácia hordozóivá a helyi közösségeket tette. Ezért Amerikában nem is léphetett föl soha egy Robespierre, aki az elvont hatalom és erő jegyében kérlelhetetlen szigorral viszi keresztül logikáját a képtelenség határáig és tovább.
A politika számára csábító, hogy az akaratérvényesítés elől eltakarítsa az akadályokat. Ezt hívják voluntarizmusnak. Aki akadályokkal számol, az a formát veszi tekintetbe. A közvetlen akaratérvényesítés előtt tornyosuló forma a társadalom terméke, amelyben a közös bölcsesség fejeződik ki; mögötte emberi történések tanulságai mutathatók ki. A formával, az intézményekkel a társadalom jelzéseket küld a politikai többség számára: mások is vannak a pályán. Aki értő szemmel és társadalmi érzékenységgel hajol a jogi formában megmutatkozó ember fölé, felfedezi, hogy a formában emberek közötti viszonyok rejlenek. Aki a formát tiszteli, a társadalmi békét építi: ahelyett, hogy az esetleges tartalmakra összpontosítana, azt ismeri föl az emberekben, ami közös és amiben megegyezhetnek. Mivel a belső összhang és egyensúly keresése olyan követelményeket jelent, amelyeknek csak esetről esetre lehet megfelelni, a jogi forma nem bírhat előre meghatározott tartalommal. Ez mégsem jelenti azt, hogy a harmónia iránti belső igény nem létezne, vagy hogy figyelmen kívül lehetne hagyni.
A magyar AB megteheti, hogy nem él a felkínált lehetőséggel, és a formában a társadalomirányítás alárendelt eszközét látja. De azt is megteheti, hogy a formában felismeri a politikán túlmutató egyeztetések kultúráját. És akkor nem tekinthet úgy az alkotmányozó politikai hatalom akaratának a kifejezésére, hogy az eleve nem szorulhat alkotmányos felülvizsgálatra. Mindebből pedig az következik: ha a magyar AB nem tartalmi, hanem formai szempontok alapján vizsgálhatja a törvényeknek és magának az Alaptörvénynek az alkotmányosságát, akkor nem kevesebb jogot kapott, hanem többet. Az Alaptörvény megalkotásának és módosításának módja maga a lényeg. Az európai civilizáció alapértéke a forma tisztelete. Aki e felfogással nem ért egyet, a nyugati társadalomfejlődés lényegét véti el.
A szerző jogász, egyetemi tanár.
