Az európai parlamenti választásokra készülõdve a kis állatok munkához láttak. Hû, micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, csattogás hallatszott a kesztyûbõl! Ígért itt mindenki mindent: a pocok kátyút az autósoknak, a cinke esélyegyenlõséget az esélyegyenlõtleneknek, a béka olcsó gyógyszert a betegeknek, a szarvasbogár áremelést a nyugdíjasoknak, az öreg, rövidlátó hangya üvegszemet mindenkinek. És volt, aki a 14 éven aluli gyermekek számára ajánlott ingyenbelépést a sportrendezvényekre.
Kis pénz, kisgyerek.
H
A hivatalos közlés szerint a kezdeményezés célja az, hogy "a jövõbeni sportolók és sport iránt érdeklõdõ fiatalok még több idõt töltsenek el a sportközéletben, még akkor is, ha a fiatalok pusztán nézõként lennének szereplõi a magyar sportnak. A gyermekek és fiatalok ugyanis ebben az életkorban kapják azokat az impulzusokat, amelyek meghatározzák jövõbeli életstílusukat. A kezdeményezés megvalósítása nem okozna komolyabb bevételkiesést a sportszervezeteknek, hiszen a 14 év alatti réteg mint fizetõközönség kiesése nem okozna jelentõs hátrányt sem a kluboknak, sem pedig a szövetségeknek. A gyermek-, ifjúsági és sportminiszter ezért "pluszforrások nélkül is megvalósíthatónak tartja a programot".
A bejelentés elméleti alapja - a politikai deklarációknál persze ilyesmi ritkán van - a fogyasztói képességek elmélete lehetne, ami szerint egy termék piaci jelenlétének elengedhetetlen feltétele, hogy a fogyasztók az adott terméket használni tudják. Mert hát hiába a világ egyik legzseniálisabb játéka az amerikaifutball, ha a nézõ nem tudja, mi az a "punt" vagy a "1&10". (Tessék utánanézni! Megéri!)
Legyen azonban világos: azok a sportrendezvények, ahol belépõdíjat szednek (látványsportok), a szórakoztatóipar részei. A sportrendezvényeken való részvétel ösztönzése valójában azt segítheti elõ, hogy a fiatalok minél nagyobb számban váljanak a szórakoztatóipar elkötelezett fogyasztóivá. Ez a sportpiac kiteljesedésében fontos tényezõ, de kérdés, hogy a döntéshozók valóban ezt akarják-e támogatni. Számos morális dilemma vethetõ fel ezzel kapcsolatban.
H
A politikai deklaráció mögött meghúzódhat egy nyíltan ugyan meg nem fogalmazott, de sejtetni engedett feltételezés, miszerint aki sokat nézi, az majd ûzi is a sportot. Azonban nemhogy kölcsönösen egy-egyértelmû, de még szoros összefüggés sincs aközött, hogy valaki megnéz egy futballmeccset, majd azonnal futballcsukát húz. Ha már az amerikaifutballt említettük, az Amerikai Egyesült Államokban ma már több nõ nézi a döntõt, a Super Bowlt, mint férfi, pedig a hölgyeknek még esélyük sincs nagyon, hogy játszhassák ezt a sportot.
A hivatásos sportok és a fiatalok sportolása közötti összefüggés sokkal inkább kapcsolódik a példaképekhez és a sikerhez. A szegedi kajak-kenu világbajnokságon nyert szekérnyi arany (Kolonics, Kõbán), az öt-tusa-vb margitszigeti eufóriája (Balogh, Vörös) valóban - ha nem is tömegesen, de - mérhetõ módon ösztönözte a gyermekeket az adott sportágak ûzésére; ám a sportarénában hasonlóan kiválóan rendezett, de magyar szempontból meglehetõsen szerény eredménnyel zárult fedettpályás atlétikai vb után már korántsem tolongtak a tinédzserek az atlétikai szakosztályok ajtói elõtt.
Ha elfogadjuk, hogy ösztönözni kell a látványsport piaci elfogadottságát, akkor vajon hatékony eszköz-e az ingyenes belépés?
Korántsem.
Ha szórakoztatóipari fogyasztókat akarunk nevelni (brrrrrr!), akkor sokkal inkább az oktatási rendszerbe kell illeszteni ezt, megismertetni a játékszabályokat, bemutatni a sztárokat, elmesélni a játék történetét, amire egyébként voltak is próbálkozások az elmúlt évek oktatási reformjaiban.
A sztárok (példaképek) felépítésében pedig tessék tanulni a labdarúgó RTL Klubtól, amelynek sikerült egy kevéssé alkalmas anyagból is ostort fonnia, és bizony éppen most pattogtat vele. A sportolásra ösztönzésben - ami valóban elsõrendû feladata a sportkormányzatnak - szintén az iskolákra, illetve a példaképekre kell támaszkodni. Ebben fontos szerepe van a társadalmi kommunikációnak, amire lehet és kell is közpénzeket költeni, megfontolásra ajánlva, hogy a családon belüli erõszak megpofozott gyerekeinek bemutatása mellett esetleg sportolók sikereit lehetne államilag finanszírozva bemutatni.
Az pedig egyszerû cinizmus, hogy a politikai deklaráció olyasmirõl rendelkezik, amibe a központi kormányzatnak nincs beleszólása; ugyanis a sportesemények rendezési jogának alapvetõen nem az állam a tulajdonosa (még akkor sem, ha adott esetben jelentõsen támogatja a rendezést). A normálisan mûködõ sportpiacon a közönségbevétel kiemelt része a sporttevékenységek finanszírozásának, ezért is szednek belépõjegyet a rendezõk. A magyar sport átalakulásának fontos pozitív eleme az, hogy több olyan sporteseményt rendeztek Magyarországon az elmúlt hónapokban, amelynek elsõrendû célja a szórakoztatáson keresztüli forrásgyûjtés volt, s amely események valóban látványosak, szórakoztatóak és sikeresek voltak - függetlenül az események sportszakmai értékétõl (Magyarország-Egyesült Államok a nõi kosárlabdában, -Kanada jégkorongban, -Brazília labdarúgásban). Ha ingyen van, nem túlzó a feltételezés, hogy akár tízezer gyerek jelentkezett volna a magyar-brazil megtekintésére. Ki fizette volna meg az MLSZ-nek a kiesõ 50-70 millió forintot? Csak nem úgy gondolja a minisztérium "pluszforrások nélkül is megvalósíthatónak a programot", hogy mások majd kifizetik a számlát? Én húzatom a zenét, te fizetsz?
Az elképzelés megvalósítására kár sok szót vesztegetni. A közönség számára érdektelen rendezvényekre most is ingyen mehetnek be a gyerekek, a többit meg úgyis elszabotálja a magyar sport (jó szo-kása ez neki). A tanulság is csak annyi, hogy kicsit komolyabban kellene venni ezt a sportügyet, mivel a szórakoztatóipar, benne húzóágazatként a látványsport, a világ gazdaságának egyik legdinamikusabban fejlõdõ részpiaca. Ha pénzügyminiszterként valaki egy ebéden vicceset mond, csak úgy barátilag, délután forintválság van. A sport területén is hasonló folyamatok játszódnak le, csak a visszahatások idõben elnyújtva, közvetetten jelentkeznek, de emiatt sokkal ártalmasabbak is. Nem kellene szórakozni - a sport ennél többet érdemel.
