Tamás Gábor: A legények eleje (A magyar mezőgazdaság az EU kapujában)

publikálva
2002/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Most, hogy a majdan hazánkba áramló agrár-eurómilliárdokról Koppenhágában végül - szívélyes, kétoldalú fogcsikorgatás közepette - elfogadható kompromisszum született, érdemes elgondolkodnunk: mi lesz itt szűk másfél év múlva? Miként válhat európai polgárrá, uniós költségvetési jogalannyá a magyar paraszt? Mi lesz, ha másfél év múlva szembetalálkozunk azzal a kíméletlen igazsággal, hogy kistermelőink zöme teljességgel fölkészületlenül lépi át az unió küszöbét?

Most, hogy a majdan hazánkba áramló agrár-eurómilliárdokról Koppenhágában végül - szívélyes, kétoldalú fogcsikorgatás közepette - elfogadható kompromisszum született, érdemes elgondolkodnunk: mi lesz itt szűk másfél év múlva? Miként válhat európai polgárrá, uniós költségvetési jogalannyá a magyar paraszt? Mi lesz, ha másfél év múlva szembetalálkozunk azzal a kíméletlen igazsággal, hogy kistermelőink zöme teljességgel fölkészületlenül lépi át az unió küszöbét?

Borozgatánk este

Néhány évvel ezelőtt egy burgenlandi magyar ajkú mezőgazdasági kistermelő vendégeként megtapasztaltam, miféle papírokat kell kitöltenie egy uniós agrártámogatási jogalanynak, ha pénzt akar látni a brüsszeli kasszából. Hosszú, bosszús mondatokat hallgattunk végig a kockafejű hivatalnokokról meg a kacifántos előírásokról, a nyomtatóból szinte véget nem érően sorjáztak a hitelesítésre váró, kitöltött űrlapok. "Még a seggem lukába is belenéznének, ha tehetnék" - morgott vendéglátónk, aki a végén azért csendben megjegyezte: végül is megéri. A kikezdhetetlen tekintélyű szakmai szervezet, az osztrák agrárkamara a szakminisztériummal közösen évekkel az 1995-ös belépés előtt számítógépes képzéssel egybekötött oktatási programot indított, hogy a gazdák a belépés első pillanatától kezdve teljesíteni tudják mindazon előírásokat, amelyek nyomán hozzáférhetnek az uniós forrásokhoz. A terjedelmes papírmunkához speciális - ahogy mondani szokás, hülyebiztos - oktatócédék, kitöltősablonok készültek. A delikvensnek igazából csak értelmesen el kell olvasnia a képernyő jobb oldalán futó súgószöveget, beírni a beírnivalót, kinyomtatni, aláírni, pecsételni és leadni; mi tagadás, bütykölni kell vele, de a számlára érkező szubvenciók ékesen bizonyítják: valóban megéri.

Aztán arra fordult a szó, hogyan is lesz Magyarországon. Vajon mit kezd Átlagos Termelőnk akár a legegyszerűbb cédével is? Megbizsergeti-e majd a gondolat, hogy a főmenüből egyből indítható a kitöltőprogram, s hogy még a legegyszerűbb tintasugaras nyomtató is lazán megbirkózik az űrlapok kinyomtatásával? Jót nevettünk ezen akkor, hiszen elképzeltük, amint a kéthektáros gazda a kocsma után hazaballag, enni ad a síró jószágnak, aztán keze az egérre tapad, figyelő tekintete a kurzorra mered, és időnként jóízűt frissít az uniós adatbázisból.

Ma már nincs miért vidámkodni. Itt az idő, és bár a hivatalos lózungok szerint a magyar paraszt is az unió küszöbéhez érkezett, a valóságban a többség - már ha azt vizsgáljuk, hogyan lesz ez a kör tényleg az EU jogalanya, a brüsszeli adminisztráció ügyfele - fényévekre van tőle.

Vakrepülés

A magyar agrártermelőnek - a kilencvenes évek elején lezajlott privatizáció, kárpótlás és szövetkezeti vagyonnevesítés után - tíz éven belül másodszor kell arra felkészülnie, hogy az eddig megszokott viszonyoktól gyökeresen eltérő szabályok szerint működő, új világhoz kell igazodnia. A gazdasági rendszerváltozáson és a tulajdonreformon, ha keserves veszteségek, csökkenő termelési eredmények árán, több százezres munkaerő-veszteséggel is, de valahogy túljutott. A kényszerű átalakítást nehezen, de túlélte a magyar mezőgazdaság. Megkockáztathatjuk: így lesz ez az uniós csatlakozással is. A két "menet" közötti különbség mégis óriási lesz.

A rendszerváltás a vidéki agrárpolgárok zöme számára vakrepülés volt. Hogy mi lenne a felülről elindított, bonyolult és sokszor egymáshoz sem illeszkedő jogszabályok szerint zajló folyamat vége, azt még azok sem tudták pontosan, akik a pályát a parlamentben meg a minisztériumokban felrajzolták. Most más a helyzet: bár az uniós agrárszabályokat elhúzódó reformfolyamat alakítgatja, a még egy éven belül is többször változó magyar támogatási rendszerhez szoktatott termelőink számára a működő, hat évre érvényes keret puszta létezése már önmagában is a kiszámíthatóságot és az állandóságot testesítheti meg. Az EU agrárrendszerében nem kell attól tartani, hogy pártpolitikai-taktikai megfontolásból elővesznek a sifonérból egy Torgyán típusú "agrárvezetőt", aki "árvízi disznók" felvásárlására, nulla forintot hozó "agrárdiplomáciai offenzívára" vagy ártéri halastavak építésére csoportosítja át az amúgy is ezer zsebből vérző költségvetési agrárkeretet. Tartani attól kell, hogy termelőink tekintélyes hányada a csatlakozás után jó darabig magáról a kifizetések rendszeréről sem fog tudni egy szemernyit sem, és emiatt - természetesen - az éppen aktuális magyar kormányt éppúgy szidni fogja, mint azt a rohadt uniót. Pedig hogy mihez is kellene pontosan igazodni 2004. május 1. után, azt legalább három éve nyugodtan tanulmányozhatná a magyar termelő (nem úgy, mint a rendszerváltozást), hiszen okos könyvecskék, tájékoztatók egész sora készült e tárgykörben (is). E drága pénzen előállított könyvek, brosúrák javát eddig még csak föl sem ütötték - jobb esetben valahol egy gazda polcán, rosszabb esetben egy minisztérium vagy egy kiadó raktárában lapulnak összenejlonozva. Ahhoz, hogy a magyar vidéken az EU dolgai bármi módon beszédtémává válhassanak, olyan fura és zaftos valami kell, mint például az, hogy lehet-e moslékkal etetni a disznót, vagy hogy betiltják-e nálunk a mákot. Mindezek a "hírek" persze alapvető félreértésen alapulnak, de a hókusz-pókusz-fókusz híradókba, a reggeli csevegőrádiók poénkodásai közé kerülve mégis eljutnak valahogy az úgynevezett egyszerű emberekhez is - akik mindebből (a hazai sajtó nagyobb dicsőségére) meglehetősen végletes következtetéseket vonnak le.

A csatlakozásról úgy általában persze rengeteget beszélnek a politikusok, a szakemberek, ám ők jobbára egymással vitáznak, a dolog lényege alig jut el az oly gyakran felemlegetett kistermelőkhöz. A legtöbben egyelőre nagyon keveset tudnak arról a világról, ami szűk másfél év múlva beköszönt Magyarországon, s egyelőre több az előítélet, mint a bizakodás.

Van azért jó példa is: az ősszel beindított SAPARD pályázati rendszer váratlan sikert hozott, annak ellenére, hogy a legtöbb jelentkezőnek komoly gondot okozott már a benyújtáshoz kötelezően csatolandó dokumentumok elkészítése is. Mégis több mint ezer alkalmas pályázat született, a jelentkezők (többségük gazdasági társaság) 24 milliárd forintot vennének ki az uniós keretből. (A lengyeleknél ez az előcsatlakozási program gyakorlatilag megbukott, a lehetséges pénz alig tíz százalékára érkezett pályázat.) Akadt főtisztviselő, aki hosszasan lelkendezett efölött, ám a szkeptikusok szerint mindez csak a már eddig is ismert tényt erősíti meg: Magyarországon létezik egy olyan magasan képzett és az uniós normákat teljesíteni képes agrárvállalkozói kör, amely biztosan élni tud majd a közösségi lehetőségekkel. Felőlük akár holnap uniós tagok lehetnénk.

Nem lesz szalonna

Bár széles körű és pontos felméréssel nem szolgálhatunk (egy 500 fős mintát "megmértek" ugyan az idén, de igazi merítésnek ez aligha nevezhető), a gyakorlatiasabb szakemberek szerint talán a magyar kistermelők, egyéni gazdálkodók harmadában él valamiféle reális kép arról, mivel is jár az EU-csatlakozás. (Nagyjából erre a következtetésre jut az említett kutatás is.) A kistermelők többségének viszont rendkívül változatos tévképzetei vannak a Lajtán túli világról: a skála az álmodozástól egészen a "nekünk az biztos rossz lesz" elvére épülő merev elutasításig terjed. A közös nevező a félreértés meg az általános információhiány. A mi falunkban valaki például azt terjeszti, hogy az unióban tilos lesz a disznóvágás. Mondjuk neki: ez nem igaz. Csak az lesz tilos, amit - hivatalosan - ma sem szabad: a háznál feldolgozott hús engedély nélküli továbbértékesítése, vagyis kimérése (a jelenlegi magyar állat-egészségügyi és -higiéniai jogszabályok - amelyek megfelelnek az EU hasonló paragrafusainak, s lényegesen a belépés után sem változnak - is tiltják ezt). Mire a válasz: akkor az EU is olyan, mint a Rákosiék, mindent megtilt a parasztnak, aztán majd később lesöpri a padlást. E ponton elfogynak az észérvek. De ne higgyük, hogy a butaságért kizárólag a vitapartner okolható.

Azért a helyzetért, hogy agrártermelőink létszámában legnagyobb szelete fölkészületlen az uniós csatlakozásra, a magyar kormányok sorát kellene deresre vonni. A kilencvenes évek elejétől tudni lehetett, hogy az a mezőgazdaság, ami a rendszerváltozás után kialakult, nem lehet versenyképes tagja a közösségnek. Bár a szakpolitikusok nagyobb része tisztában volt azzal, hogy az EU az egy-két hektáros, háromdisznós "kistermelővel" nem tud mit kezdeni, mert egyrészt termelése kisebb az ott használatos statisztikai egységnél, másrészt a több százezer embert kiegészítő keresettel ellátó "háztájizós", "kétlaki" magyar agrármodell beilleszthetetlen a közösségi szabályozásba, meglátását hangoztatni mégsem merte. Mint ahogyan arról is mélyen hallgatott a szakpolitika, hogy amit itt egyesek "korszerű családi gazdaságnak" hazudnak, az odaát életképtelen, s hogy a hazai birtokrendszer még a legjobb birtokkoncentráció esetén is falunként egy-két olyan magántermelő-vállalkozót képes "kitermelni", aki komoly konkurense lehet az új piacon az uniós gazdáknak. Amiből persze következhet az is, hogy a családi gazdálkodás kiemelt támogatására elkülönített tízmilliárdok igazából csak egy létszámában kicsiny kör érdekeit szolgálhatják, mert az ő államilag generált erősödésük mások lehetőségeinek a szűkülését hozza. Ezt kellett volna egy felelős politikusnak a nép elé tárni, vagy pedig olyan ágazati szabályozást kidolgozni, amiben végre különválik a versenyszféra és a szociális, keresetkiegészítő mezőgazdaság. De ez nagyon kellemetlen politikusi feladat lett volna - és még ma is az.

És ezzel az igazsággal úgy másfél év múlva minden érintett szembesülni fog. Sokan lesznek, akiket lesújt a tudat, hogy az untig emlegetett mezőgazdasági eurómilliárdokból neki egyetlen cent sem jut, vagy hogy jó néhány szabály alaposan megszigorodik.

Nagy kérdés, hogy a kegyetlen találkozást a való világgal csendben viseli-e majd e réteg. Én mindenesetre nem vagyok túl optimista.

A szerző háromgyermekes falusi középpolgár, a Népszabadság munkatársa.

publikálva
2002/51. (12. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk