n Hogy Koppenhágában a magyar tárgyalódelegáció úgy viselkedett, mint az a nyerőgépfüggő, aki nem, nem és nem hiszi el, hogy homályos tekintete előtt már megint a reménytelen szilva-körte-szőlőkombináció bontakozik ki, s a kijelző a 0 forintot villogja makacsul, az történetesen abszolúte a javukra írandó. A miniszterelnök és küldöttsége, Kovács külügyminiszter és Juhász Endre főtárgyaló még múlt péntek este is eszeveszetten rázták a félkarú rablót, pedig akkor már erősen pakolták a székeket felfele az asztalra, a koppenhágai takarítónő pedig partvisával azt hadonászta, hogy stangningsdaks, ami zárórát jelent (igaz, svédül), esetleg hogy lukket, lukket (ami már inkább dánul lesz, de valószínűleg nem jelent semmit). A hírek szerint az utolsó előtti tárgyalási körben Medgyessyék álltak fel az asztaltól, hogy ha nem, hát nem, legfeljebb nem lesz díszvacsora, eltárgyalgatunk még egy darabig, oszt´ hazamegyünk. De Prodi és Verheugen nem reszkírozták a blamázst, inkább megfejelték az agrártámogatásokat, ha azt vesszük, nem is kevéssel; az apró csörgésére mindenesetre a cseh és a szlovák delegáció is visszasompolygott a kocsmaajtóból, és nekik is leesett valami. (A lengyelek már korábban kibrusztolták maguknak azt, amit akartak, de a 35 milliós Lengyelország mindvégig külön pályán versenyzett, és különben se irigyeljük őket a parasztjaikért; szegény baltiak torkán pedig azt tolt le az EU, amit nem szégyellt.) A magyar tárgyalók jól alkudoztak Koppenhága előtt, a versenyfejezet lezárásakor is. A multik adókedvezményei ügyében született megállapodás vagy 300 milliárd forint nyereséget (veszteség elmaradása) hoz a konyhára, és nyilván sokkal rosszabb lett volna elbukni ezt a lét, még akkor is, ha tudjuk, hogy a multiknak nyújtott adókedvezményekkel a magyar munkaerő szakképzetlenségéért és a magyar oktatás gyalázatos színvonaláért fizetünk mindannyian, és hogy a magyar kormány az amerikai világcégekkel (a nagyon nagy tőke! brrrrr!) fútt egy követ e tárgyban, szemben az unióval.
De mindez tulajdonképpen - hogy tudniillik hány derogációval és hány millió euró támogatással jöttünk ki a tárgyalássorozatból - már most mellékes kérdés, és még inkább az lesz néhány év távlatában. Az a megközelítés, mely eme eredmények fényében teszi mérlegre csatlakozásunkat, előkelőbb ingyenkonyhának vagy aluljárónak képzeli az uniót, ahol leleményes tarhálás útján kisebb-nagyobb összegekre lehet szert tenni. Esetleg, egy másik világnézet szerint, valamiféle történelmi Wechselstubénak, ahol évszázados szenvedéseinket és elnyomottságainkat meg a "keresztény Európa" érdekében tett korábbi szívességeinket és érdemeinket (tatár, török, muszka "feltartóztatása" stb.) lehet becserélni némi készpénzre (és milyen szarul váltják euróra a magyar könnyet, te jó ég!). Azokról, akik a magyar moslék védelmében már most szabadságharcot indítanának a gaz gyarmatosítók ellen, szó se essék.
Nem így kéne kasszát csinálni.
A magyar miniszterelnök kézjegye a koppenhágai dokumentumon - szakadj meg, honfiszív! - vékony palló, amely civilizációs szakadékon vezetheti át e hazát. Mi másnak, mint civilizációs kérdésnek kell ugyanis látnunk egy ország, bármely ország jogrendjét, közszolgáltatásait, infrastruktúráját? A bíróságait és a hónapok számát, amíg egy büntető- vagy polgári per véget ér? E bíróságok egyforma bűnökért kiszabott eltérő ítéleteit? Egy ország, a mi hazánk rendőreit, akik kétezer forintot kérnek, de a jogosítványba tessék betenni, és úgy ideadni? A hivatalait és a hivatalnokai arckifejezését, amikor azt mondják a hozzájuk fordulónak: "ki van írva, nem tud olvasni"? A kórházainak falán tenyésző penész- és salétromfoltok négyzetméterben mért számát? A közpénzek elköltésének bevett rendjét és az adózás bevett rendjét? Civilizációs kérdés-e az, hogy a mi hazánkban vajon a csalás-e a boldogulás záloga: a közvagyonnal diszponálók esetében a bennfentes információ, a korrupció, a szívességek és viszontszívességek bonyolult és velejéig rothadt, ám évszázados hagyományokból táplálkozó rendszere; a kevésbé szerencsés százezrek számára pedig a pórias adómegkerülés (aminek az alternatívája egyébként az éhen halás lenne)? Civilizációs kérdés-e az, hogy egy országban vajon életforma-e a normakerülés? (És hogy azért, mert e normák követhetetlenek, vagy azért, mert nem létezik az az élő politikai közösség, amely vezetőin és saját magán számon kérné őket, a végeredmény szempontjából édesmindegy.) Civilizációs kérdés-e az önismeret: hogy mennyit tudunk és hogyan gondolkodunk minderről? És hogy e tudás birtokában, vagy anélkül, ostobán és tudatlanul mennyit hazudunk egymásnak és magunknak: a magyar parasztról és a magyar katonáról, a gázárról, a cigányokról, a Malévről, a MÁV-ról, a magyar pedagógusok és a magyar orvosok áldozatvállalásáról, a magyar egyetemen szerzett diploma értékéről?
Arról, hogy miből készül valójában a májkrém?
A nemzetről?
Magyarországon másfél év múlva élő és közvetlenül hatályos lesz az uniós jog. E helyzet némiképpen hasonlatos a rendszerváltás aktusához, amikor az ország olyan közjogi berendezkedést kapott ajándékba saját magától, amely meghaladta demokratikus képességeit. Megtanulhattuk azóta: a jogállam nem pusztán a törvényekben vagy a négyévenkénti szabad választás lehetőségében, hanem az emberek és az intézmények viselkedésében, a demokratikus szerződést nemcsak megkötő, de egyként be is tartó állampolgárok és államhivatalok viszonyában lakik.
Ha és amikor éppen.
A csatlakozás arra adhat lehetőséget, hogy a rendszerváltás eme nagyszerű céljait kiteljesítsük - az állam, a politikai közösség működésének és lényegének újrafazonírozásával. Az EU nem csak a közös jogot, a határok eltűnését, a nagyobb közösséghez való tartozást, a tisztességes verseny érvényesülését és érvényesítését, és a szolidaritását ajánlja e feladathoz. Brüsszelben az unió jövendő alkotmányát írják e hónapokban; magyar részvétellel. E dokumentum fölötte állna az európai nemzeti alkotmányoknak, és fölülírná az emberi közösség önszerveződésének azt a modelljét, amely a nemzet hagyományos, romantikus doktrínáján alapul. Elfogadása grandiózus pillanata lehet a II. világháború rettenetes tapasztalatától inspirált európai egyesülésnek. Hisz kevés olyan gaztettet ismer a modern európai történelem, amit ne a nemzet nevében terveltek volna ki és követtek volna el. (Kohl kancellár egy ízben azt mondta: az unióra azért van szükség, hogy soha többé ne legyen háború Európában.) E tekintetben nem kivétel Magyarország sem. Amikor az állam vagy az államot elrabló martalócok az egyén szabadságát, vagyonát és életét akarták elvenni, semmire nem hivatkoztak annyiszor, mint a nemzetre. Igazán szédületes hatékonysággal lopni Magyarországon még pár hónappal ezelőtt is úgy lehetett, ha a tettes közben a nemzettel öblögetett.
Ha a gyarmatosítás a szabadság elvétele, úgy saját magunk öngyarmatosításának vethetünk most véget. Visszaszerezhetjük a szabadságot - ami, meglehet, soha nem volt a miénk.
Ha képesek leszünk rá.
