Dobrovits Mihály: Afganisztán és az új világrend

publikálva
2001/47. (11. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Közhely, hogy 2001. szeptember 11. óta nem élhetünk úgy, mint azelőtt. A sokk múlóban van - elfogadtuk, hogy mindez tényleg megtörtént velünk. Immár azt kutatjuk: mi jöhet ezek után? És főként: minek kéne jönnie?

Közhely, hogy 2001. szeptember 11. óta nem élhetünk úgy, mint azelőtt. A sokk múlóban van - elfogadtuk, hogy mindez tényleg megtörtént velünk. Immár azt kutatjuk: mi jöhet ezek után? És főként: minek kéne jönnie?

H

Uszáma bin Ládinnak és a táliboknak valószínűleg csak napjaik vannak hátra. Már készülnek a tervek arra nézve, milyen katonai zónákra osszák fel a sokat szenvedett Afganisztánt, és milyen muzulmán országokat vonjanak be a kormányzásába. Törökország, Jordánia mellett felröppen néha Irán neve is. A győztes hatalmak óvatosan bizonygatják, nem az iszlám az ellenségük. Készek figyelembe venni a vallás szabályait és tiszteletben tartani törvényeit. Akárhogyan is folytatódjék immár a történet, a terror őrült atyja bukásában elérte azt, amit szeptember 11-i diadalával nem tudott kivívni. Az iszlám mint a nemzetközi politika egyik lehetséges protokollja jelent meg a világban.

H

Az iszlámra épülő politikai rendszerek természetesen régóta léteznek a világban, a nemzetközi politika azonban mind ez ideig nem vett tudomást az iszlám nyelvéről. Az iszlám országok nemzetközi kapcsolataikban a nyugati diplomáciai és jogi protokollt használták. Azokat az országokat, amelyek megpróbáltak kilépni e sorból, a nemzetközi elszigetelődés fenyegette. Líbia, Szudán vagy éppen Irán példája ugorhat be. Pakisztán ugyan két évvel hamarabb döntött a szigorú iszlám rezsim bevezetése mellett, a nemzetközi politika terén azonban alkalmazkodott a játékszabályokhoz. Ugyanígy tett Szaúd-Arábia is. Egyes iszlám államok tettek ugyan kísérletet arra, hogy legalább az egymás közötti érintkezésben érvényt szerezzenek az iszlám jog előírásainak, ezek is azonban rendre hamvukba holtak. Van iszlám nemzetközi jog, sőt ismert az emberi jogok iszlám nyilatkozata is, azonban ezeknek az okmányoknak idáig nagyjából akkora jelentőséget tulajdonított a világ, mint a kamat nélküli iszlám bankszektornak. Másik példa: Törökország és Irán egyaránt tagja az Iszlám Konferencia Szervezetének. Amikor Irán úgy döntött, hogy - mivel Törökország is iszlám ország - ankarai követségét hivatalosan nem vasárnap, hanem pénteken tartja zárva, Törökország szigorú lépéseket tett e provokáció megtorlására.

H

A jelen helyzet annyiban különleges, hogy ezúttal nyugati országok vitatkoznak azon: folytassák-e hadműveleteiket a ramadán alatt, vagy mégis inkább állítsák le őket. A hadműveletek természetesen folytatódnak, e tanakodás azonban, akárcsak a kísérletek, hogy Uszáma bin Ládint egy harmadik, az iszlám jog alapján ítélő ország bíróságának szolgáltassák ki, arra utalnak, hogy az iszlám igenis nemzetközi jogi tényezővé vált. Ez azonban korántsem egyértelmű siker, még a radikális iszlám országok számára sem. Hisz az elismerés, vagy ha tetszik, a "békés iszlámnak" tett gesztusok ugyanis együtt jártak a felismeréssel, hogy az a multikulturalizmus, amelyben annyira reménykedtünk, szép csendesen kimúlt. Nem lehetünk többé büszkék arra, hogy a kontinensek eltérő kultúrái összeköltöznek, és ki-ki éli tovább a maga életét. Ennek az eszmének éppen az lett volna az alapja, hogy a belülről autonóm közösségeket összetartja a közös hazához vagy valamely más entitáshoz (a "nyugati civilizáció alapértékeihez") való hűség, és a mindannyiuk számára kötelező közös jogrend, amit, ha saját kereteik között nem is mindig követnek, a közösségek közötti érintkezéseik során tiszteletben tartanak. Szeptember 11-én eldőlt, hogy erről szó sincs. Most ugyan az iszlám világ egy szűk, de annál radikálisabb szeletéről derült ki, hogy felmondta, vagy inkább sose tartotta magára nézve kötelezőnek ezt a hallgatólagos konvenciót - de holnap más kultúrákról is kiderülhet ugyanez. A bizalmatlanság légköre általánossá vált. Természetesen nem örvendünk annak, ha mecseteket zárnak be, vagy iszlám vallási egyesületeket fosztanak meg eddig élvezett jogosítványaiktól Németországban, de nem itt van a kutya elásva. Hiszen szabadságjogaink csak azok számára jelentik a szabadságot, akik élni is tudnak vele. Ellenkező esetben csak a sötétségnek nyújtanak menedéket. Törökország és Németország között már több esetben robbant ki vita amiatt, hogy a szövetségi köztársaság politikai vagy emberi jogi indokok alapján menedéket nyújtott a kemálista állam ellenségeinek, netán elítélte a török állam ellenük irányuló fellépését. Szó, mi szó, a török fegyveres erők és a büntetés-végrehajtási szervek nem a kisdedóvók gyengédségével ölelték keblükre az ellenfeleiket. Ha azonban - szólt a török érvelés - a világ ragaszkodik ahhoz, hogy Törökország világi és Nyugat-barát állam maradjon, akkor miért reagál hisztérikusan arra, ha a török állam fellép azok ellen az erők ellen, amelyek ezt a világi és nyugatos államot fel akarják borítani? Elvégre Metin Kaplan, a "kölni kalifa" és emberei elsősorban nem a német, hanem a török állam ellenségei, miközben a német állam politikailag korrekt, ámde biztonságpolitikailag életveszélyes vendégszeretetét élvezik. Az igazi vita nem akörül zajlott, hogy Törökország milyen állam legyen, nyugatos-e vagy iszlámista, hanem azt vitatták a felek, milyen az a nyugatos minta, amit követnie kéne. Legalábbis idáig. Törökország ugyanis a szeptemberi események utáni átrendeződés egyik nagy erkölcsi nyertese. A világ gyakorlatilag elismerte azt, hogy helyesen járt el, amikor hadseregét vetette be a kurd PKK terrorizmusa ellen. Sőt e hadsereg tapasztalataira a NATO is sietett bejelenteni igényét. A muzulmán és NATO-tagállam Törökország katonai szerepvállalása fel fog értékelődni a térségben. És felértékelődni látszik a török nemzetállami modell is, amely stabilabbnak bizonyulhat annál, amilyennek hittük.

H

Ám a nemzetállam csak az első stáció; a belépőjegy az új világrend kedvezményezettjeinek klubjába.

Afganisztán és a FÁK-térség határa nyolcvan éve két fejlődési modell határa is. A szovjet politika saját déli végein, ha vérrel és vassal is, de felaprította a hagyományos, vallási, törzsi és közigazgatási alapon felépült szervezeteket, s ezek helyett megteremtette az etnikai alapú kisnemzeti fejlődés kereteit. Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán és északi szomszédaik nemzetállamok, még akkor is, ha e nemzetállami keretek csak mostanában telnek meg igazi tartalommal. Ezektől az országoktól délre viszont fennmaradtak a hagyományos társadalomszerveződési formák. E multietnikus, birodalmi fogantatású országokban általában a haza és az iszlám iránti hűség teremti meg a közösség alapját. Míg Törökország török ország lett, addig Irán síita állam maradt, ahogy Afganisztán egységét is - a bomlás végső fázisa után - csak a maguk paranoid, torz és vérszomjas módján, de mégiscsak univerzalista, nemzetiség nélküli tálibok tudták fenntartani.

Öt éven át.

Ideig-óráig.

Ezekben az országokban ugyanis a különféle etnikumok és azok alcsoportjai (köznyelven: törzsek, klánok, maffiák) közötti bonyolult egyensúly a jellemző. A soha le nem írt, de mindenki által ismert és betartott láthatatlan szabályok pontosan kijelölik minden csoport helyét egy virtuális erősorrend szerint. Ez általában azt is meghatározza, hogy milyen karriert futhatnak be, és milyen feladatot láthatnak el egy csoport tagjai. A politika lényege nem az, hogy az egyén és az állam között teremtsen kapcsolatot, hanem hogy az egyes csoportok közötti érintkezést szabályozza. Ezeket az országokat nemcsak azért nem lehet világi államokká alakítani, mert az iszlám nem ismeri a vallás és a politika nálunk szokásos elválását, hanem mert azt tartja, hogy az állam alapvető funkciója a hívő teremtőjével szembeni kötelmeinek betartása és betartatása. Az igazhívő, legalábbis a szigorú szunnita elvárás szerint, nem kerül kapcsolatba Allahhal, mindössze annyit tesz, hogy az általa elvárt életmód követésével jelzi: tudatában van teremtett voltának és teremtője akaratának. Ez a rendszer alkalmas lehet arra, hogy lefogja a nemzeti vagy csoportellentéteket, arra viszont már nem, hogy nyugati értelemben vett nemzetet kreáljon. Az iszlám "nemzet" felekezeti közösség, amely egy területen él, és valamely közös állami vezetésnek hódol be.

Ám baj van akkor, ha ez a finom egyensúly megbomlik - akár azért, mert az államot etnikai vagy nemzeti alapokra akarják helyezni, ahogy ez a sah ideje alatt Iránban történt, akár azért, mert a népcsoportok (vagy régiók) közötti korábbi erősorrend felborul, s ennek a politikában is ki kell fejeződnie. Az, ami harminc éve Afganisztánban történik, nem kis részben avval magyarázható, hogy odalett az egyensúly, amelyen az ország építménye alapult. A jelenlegi megoldás, amely a király hatalmának helyreállítását tűzi ki célul, anélkül, hogy a harminc évvel ezelőtti status quo ante helyreállításáról gondoskodnék, éppen ezért ítéltetett kudarcra. Ahhoz, hogy önmagában és önmagától működőképes legyen, legalábbis időgépre lenne szükség. Így a polgárháború szükségszerűen folytatódni fog. Ez talán nem is lenne akkora baj, ha lokalizálni lehetne. De nem lehet. Az etnikumokat átszelő politikai határok miatt ugyanis e térség államai a "terepen" át- meg átfolynak egymásba. Nemcsak az egymásba kanyarodó határok jelentenek problémát, hanem leginkább az, hogy a vallási és etnikai nemzet két, egymással ellentétes üzenete sajátos csereforgalmat alakított ki. Délről az iszlám nevében próbálják destabilizálni a posztszovjet nemzetállamokat, míg északról a rokonok igyekeznek testvéreiket magukhoz illeszteni. Az egyik minta azzal járna, hogy az egykori szovjet dél visszasüllyedne ama viszonyok közé, amelyek között egy évszázada éldegélt. A másik nemcsak azt vonná maga után, hogy kis nemzeti körzeteket kellene kialakítani: de Afganisztán etnikai alapú felosztása nyilvánvalóan átformálná szomszédait is. Vagy éppúgy eltüntetné őket a térképről, mint esetleg Afganisztánt. Ez utóbbi esetben viszont a rendezett átmenet elvének feladásával is számolnunk kell. És el kellene fogadnunk azt, hogy a történelmileg kialakult államhatárok nem szentek és sérthetetlenek. Magyarán, át kellene rendezni az egész posztkoloniális Közép-Keletet és Dél-Ázsiát. A jelenlegi állapot amúgy is arra utal, hogy ennek a mai rendszernek nem maradtak már tartalékai. De ki vállalja itt a rendcsinálást, ha tudható, hogy az ellenérdekelt felek mentalitása kora középkori, a fegyverzetük azonban atomkori?

H

Márpedig valakinek előbb-utóbb szembe kell néznie a feladattal.

Lássuk meg, mi történik a volt jugoszláv tagállamokkal. E folyamat, a világtörténelem modern főárama a srebrenicai mészárlással kezdődött, a világméretű fölháborodással, majd a boszniai szerbek állásainak NATO-bombázásával folytatódott, és Daytonba torkollott. A koreográfia hasonló volt Kosovo esetében is: a racaki atrocitás egyenes úton vezetett Kosovo új szuverenitásához: elszakadásához Jugoszláviától - függetlenné válás nélkül. Macedóniában ahhoz, hogy az állami szuverenitás háromfelé hasadjon, már igazi háborúra sem volt szükség: a diplomácia és a NATO-csapatok puszta jelenléte megtette a dolgát. A Balkánon ugyan nemzetállamok jöttek létre, de szuverenitásuk korlátozott. Boszniában és Kosovón a közigazgatás egyenesen a gyarmati - az ottomán és az osztrák-magyar - időket idézi.

Mögötte az Új Birodalom körvonalai rajzolódnak ki, mely arra vár, hogy ezek a friss nemzetállamok átessenek az ilyenkor szinte kötelező nacionalista tébolyon, és utolérjék a világ progresszív felét. Addig nemzetközi csapatok vigyázzák minden lépésüket.

H

És ugyanez a birodalom vág most vissza Afganisztánban. Elfogadja az iszlám belső legitimációját, sőt szüksége van rá, de cserébe kegyetlen következetességgel valósítja meg a nyugati protektorátus intézményeit.

Ám ezt a birodalmat nem egy ország alkotja többé: ez a szuverenitásuk egy részéről önként lemondó nemzetállamok önkéntes társulása. Mi vagyunk a birodalom, a globalizációban részt vevő országok. Az elmúlt néhány hónapban az is kiderült, hogy e birodalom határai jól kirajzolhatók; és lényegesen kijjebb húzódnak, mint ahogy azt hittük. Határait immáron nem az egy főre jutó hazai össztermék (GDP/capita) izometrikus vonalai, de nem is a civilizációk ádáz és elkerülhetetlen harca jelölik ki. Bármennyire is megdöbbentő, éppen az volt az elmúlt idők tanulsága, hogy nem következett be e civilizációk összecsapása. Ha bekövetkezett volna, nemigen lenne kinek írnom e cikket. E globális birodalom egyik sajátossága az, hogy határai nem összefüggőek. A centrum és a periféria, valamint a határ külső és belső oldalának új minőségét kapjuk, ha tudomásul vesszük, hogy a virtuális észak Durbanban már kialakult birodalmának szerves része Ausztrália és Új-Zéland, Dél-Afrika vagy Dél-Amerika egy-egy körzetéről nem is szólva, miközben az egész súlypontja északon van. Ugyanakkor a periféria jelen van a legfejlettebb államok testében is, kisebb-nagyobb zárványok formájában.

Miközben régebben több, egymással vetélkedő birodalom kényszerítette függésébe a világ távoli pontjait, ma ez a birodalom egységesnek látszik, és terjeszkedőben van. Néhány hónapja még elképzelhetetlen lett volna az, hogy Oroszország NATO-tagsága reális alternatívává váljék; Törökország nemzetközi tekintélye megnövekedett, és az Európai Unió hirtelen mégis a gyors bővítés mellett tette le a garast. Régebbi beidegződéseink nem érnek egy lyukas fillért sem. Tudomásul kell vennünk, hogy a kimaradás e birodalomból nem a nemzetállam szabadságát, netán valamely másik birodalom vagy szövetség jóindulatát hozza el számunkra, hanem a dél káoszát. Amelyből megint csak a birodalom jelenti a kiutat, de az önkéntes társulás helyett immár a katonai és gazdasági kényszer által. Példa rá a Balkán, és példa lesz rá Afganisztán.

A szerző turkológus.

publikálva
2001/47. (11. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk