Mielőtt megkísérelnénk választ adni a feltett kérdésre, legalábbis az első felére, érdemes volna rekapitulálni, mi is történt itt a házunk táján, a kertjeink alján mintegy, az utolsó néhány hétben. Március 11. után egyrészt rajtaütöttek egy madridi zug-mobilkeres-kedőn és szűkebb retyerutyáján, másrészt Otto Schily német belügyminiszter egy sebtiben összehívott, de korántsem sebtiben fogalmazó európai grémium ülése után arccal a tömegtájékoztatásnak fordulva bejelentette, hogy márpedig iszlám terrorizmus igenis van.
Egy hónap se telt bele, és Budapesten, egy belvárosi lépcsőházból elővezették Tayseer doktort, ezt az első pillantásra inkább habókosnak tűnő rémet. Az ő esete látszatra talán nem több paródiánál. Most mellőzni kellene az ilyenkor szokásos elkerülhetetlen magyarországozást, de nehezen hagyja magát megjegyzés nélkül az a körülmény, hogy a doktor, ha hinni lehet a rendőrségnek, a vagyon elleni bűncselekményen fennakadt harcostársain bukott meg, amit tisztességes fundamentalistától igazán nem várna az ember. Az egész Tayseer-história valahogy futóbolondos reminiszcenciákat áraszt magából, mégis: megtörtént. Ahogy Madridban, úgy most már itt is:
viszik a szomszédokat
Amit egyébként ebben az esetben nagyon is helyesen tesznek: ha a háború a csataterekről behúzódik az elővárosokba, akkor a rendőrség lesz kénytelen átvenni a határőrség és a hadsereg feladatát. Viszont ahhoz, hogy a rendőrség hosszú távon és hathatósan képes legyen ellátni ezt a feladatot, előbb-utóbb szükség lesz a rendőrség jogosítványainak hoszszú távú és hathatós kibővítésére, illetve az új feladatokkal megbirkózni képes újabb és újabb pararendőrségekre. Mindez önmagában még nem volna meglepő, a rendőrségek és fenntartóik szerint minden esemény ide konkludál; ezúttal azonban nem lesz nehéz a kellő társadalmi konszenzust megtalálni az intézkedésekhez, elvégre azok, akik HÉV-szerelvényeket robbantanak fel, kiiratkoztak minden politikai szolidaritás és egyáltalán, mindenféle rendű-rangú betyárbecsület alól. Még akkor is, ha egyébként a szomszédaink.
Disneyland felsír álmában
Mert azok, és sok esetben, például a Tayseer doktoréban vagy a madridi zug-mobilkereskedőkében, nagyjából ez az egyetlen, amit tudni lehetett róluk: ez az új ellenség igen nehezen definiálható. Az al-Kaidának nincs tagsági igazolványa és pecsétje, nincs öltözködési és viselkedési kódja, nincs kuratóriuma, se szmsz-e, nincsenek hivatalos helyiségei, de még egy nyamvadt weboldala sincs; a legtöbb, amit tudni lehet róla, az az, hogy informális csoportosulások informális hálózata, és nagyjából ugyanazzal a joggal és meggyőződéssel hivatkoznak tetteik után a szervezetre, mint amivel mi invokáltuk Ivan-hoe-t a játszótéren, ha rajtaütöttünk a bések uzsonnáján. Al-Kaida nincs, de a nevében eljáró terroristák vannak. 'k viszont már annál könnyebben definiálhatók: bárhogy próbáljuk is megkerülni a kérdést, jelen pillanatban az al-Kaida tagjairól annyit lehet biztosan tudni, hogy arabok és mélyen vallásosak.
Európában, illetve az európai/keresztény/fehér kultúrkörben ilyesmit kimondani nem lehet. Bárhonnan nézzük is, akár a közelmúlt merényleteinek még el sem oszlott füstfelhőjéből, akkor is, egy ilyen mondat kísértetiesen emlékeztet mindarra a nettó zsidózás-cigányozás-gastarbeiterezésre, ami ebből a kultúrkörből ki van tiltva, nemcsak a hivatalosszalonokból, de a köz fejéből is. Európában rasszistának és előítéletesnek lenni - bár igény még csak akadna rá - nagyjából annyit tesz, mint hangosan belefingani a vendégszoprán pianissimójába, nagyjából akkora sikert is lehet elérni vele, ha politikai párt próbálkozik vele: egy választáson még hozhat a konyhára a brahi, de többre már nem futja belőle. Európa, illetve az európainak nevezett kultúrkör az erőszakmentességre és a konszenzusra épül, és ez a szellemi stratégia mind ez idáig végül mégiscsak elégségesnek bizonyult a szükséges önvédelemhez. Ha másképp nem, hát némi szerencsével. 1987 őszén és utána egy-egy pillanatra közeli lehetőségnek látszott az európai konszenzus felbomlása, amikor a nyugatnémet autonómok házfoglalásokkal, és általában a konform életforma radikális felrúgásával odáig vitték a nyugatnémet parlamentet, hogy az a hadsereg bevetését fontolgatta a csődöt mondott rohamrendőrség helyett - de aztán sikerült addig húzni-halasztani, amíg a kommunizmus összeomlása megmentette a helyzetet, az autonómok felnőttek és beépültek, a rohamrendőrség pedig kitanulta a szakmát.
Az al-Kaida azonban nem fog beépülni, nem is nagyon van neki hova. Az iszlám terrorizmus nem éhséglázadás, még ha gyökerei között ez is ott van, akkor sem; nem fogja tehát beérni a világ javainak igazságosabb újrafelosztásával. Nem is igazán kér ezekből a javakból, a sajátjait jobban szereti, sőt, el tudja hitetni magáról - talán azért, mert tényleg így van -, hogy ezek a javak nem anyagi természetűek. Az iszlám terrorizmus vezérei általában értelmiségiek, gondolatok megszállottjai, akik éppúgy keresik a helyüket a világban, mint tették a második világháború utáni európai kollégáik, azzal a különbséggel, hogy utóbbiak már megtanulták, hogy nincs helyük.
A szomszéd, aki egyre zöldebb
Az európai értelmiségnek nem sikerült kikényszerítenie paradigmaváltást, kompromisszumot kötött, és felszívódott abban a Disneylandben, amivé az európai kultúra lett. Ahol nincs többé igény arra, hogy a gondolat a társadalomba bekerülve erővé váljon. A gondolat szórakoztatásra való, szerencsés esetben esetleg felhasználható még a mindenki számára alanyi jogon járó önvizsgálat segédeszközeként, de ennél több nemigen lehet. Ne is legyen: akárhányszor próbálkoztunk vele, mindig rosszul sült el. Pedig nincs ez így jól: az európai kultúrkör fanyar önelégültségén átsüt az elégedetlenség, a frusztráció és az aggodalom, hogy konszenzusaink, ha nagyon megvakarjuk a felületüket, mégiscsak kompromisszumokon alapulnak. De inkább nem vakargatjuk. Alszunk, álmodunk, álmunkban felsírunk picit.
Miért jó nekünk az al-Kaida, és hogyan szabaduljunk meg a szomszédainktól?
Az al-Kaidában az az érdekes, hogy létezésével, működésével, nyílt stratégiájával rákérdez mindazokra a kompromisszumokra, amelyeket az európai-amerikai társadalmak a fenntarthatóságuk érdekében megkötöttek önmagukkal, illetve a világ gazdasági rendjének nagyobb konfliktusoktól mentes működésének érdekében megkötöttek azokkal a társadalmakkal, amelyek kívül esnek ezen a kultúrkörön. Amely kompromisszumokról nagyjában-egészében idáig is lehetett sejteni, hogy korántsem tökéletesek, de elviselhetők, amíg nincs égető szükség jobbakra. Hosszabb távon még magára arra a gondolatra is rákérdez, hogy a világ békéje még abban az esetben is megőrizhető, ha az energiaellátáshoz nélkülözhetetlen nyersanyagok a fő fogyasztótól földrajzi és társadalmi értelemben egyaránt távol eső forrásokból buzognak elő. Amíg ez így van, addig mindenféle világbéke elképzelhetetlen, elemi érdekellentétek teszik azzá. Amely érdekellentétek közül az egyik legnagyobb éppen az, hogy a szemben álló felek nem ugyanúgy gondolkoznak az érdekek mibenlétéről. Az egyik azt gondolja, hogy a világ menete érdekek mentén, racionálisan zajlik, az emberek azt akarják, hogy minél kevesebb robotolással minél jobban éljenek, és hogy hagyják őket békiben a szabad idejükben. A másik viszont arról van meggyőződve, hogy az embereknek semmi más nem kell, csak egy olyan törvény és rend, amely felülről,megfellebbezhetetlen isteni parancs formájában érkezik, és amely parancsot egy megvesztegethetetlen (mert nincs olyan igénye, amit megvesztegetés formájában ki lehet elégíteni) papi kaszt tolmácsol. A kettő között nincs igazán tárgyalási alap, elvégre mit kínálhatna Amerika és Európa cserébe az olajért, és hogy ne legyenek merényletek? Még pénzt az olajért? Ugyan; és különben is, honnét vegye? A világ pénze jórészben fikció, a világ gazdagabbik fele nem közvetlenül az általa megtermelt javaknak köszönheti jólétét, hanem a termeléstől nagyjából függetlenített pénzpiacnak, a hiteleknek, hitelkártyáknak, részletre vásárolhatóságnak, mindannak, aminek az alapja végső soron mégiscsak a kamatszedés, az tehát, amit az iszlám tilt és az iszlám fundamentalistái komolyan is vesznek. Hosszú távon ebből nem lesz, nem lehet üzlet, mint ahogyan a csapatok kivonásából sem, amit szintén felkínálhatna a békéért, de minek kínálná, ha a jövő héten úgyis vissza kell küldenie, ugyanazért.
És hogyan szabaduljunk meg szomszédainktól? A világ demokráciára és racionalitásra felesküdött fele berendezkedhetne arra, hogy függetleníti magát az olajtól, illetve a harmadik világ által korlátlan mennyiségben szállított olcsó munkaerőtől, amelynek integrálódását mesterséges, saját ideológiájának is ellentmondó, irracionális és csak erőszakkal fenntartható korlátokkal lehetetlenné teszi. Előbbinek a gazdasági levezényléséhez, még ha a technológiai feltételek adottak volnának is, olyan államhatalmi koncentrációra volna szükség, amelynek elképzelésébe Európa és Amerika háta beleborsózna, pedig a magántőkét nem lehet rábeszélni arra, hogy szanálja magát egy legkorábban is évtizedek múltán működni kezdő szebb jövő érdekében. Maradna tehát az a megoldás, hogy, legalábbis átmeneti időre, néhány évtizedecskére mindennek az irányítását egy felsőbb parancsra hallgató államhatalom vesz át, amely felső parancsot valakik, valamiféle független értelmiség, mondjuk egy papi kaszt, mert azok jó megvesztegethetetlenek, tolmácsol.
Szomszédainkkal az a baj, és ezért nehéz velük megtalálni a közös hangot, hogy éppen ezt akarják. Nem megsemmisíteni akarnak - pedig az ellen talán egyszerűbb volna védekezni, legalábbis idáig mindenkit, aki meg akart semmisíteni, végül legyőzték a megsemmisítendők -, hanem átnevelni.
Egyébként majdnem csupa olyasmire, amire mi magunk se bánnánk, ha át-, illetve visszanevelnének bennünket: értékelvűségre; a transzcendentális dimenzió integrálására a mindennapi életbe; a bürokrácia - vagyis azon gondolat, hogy minden adminisztratív tevékenységet túl kell szabályozni, mert különben a végrehajtói elkanászodnak és visszaélnek - meghaladására; erkölcsiségre és arra, hogy a nő nő legyen, a férfi pedig legalább egy kicsit hasonlítson a férfira.
Ettől pedig csak még közelebb kerülnek hozzánk azok a szomszédaink, akiket most szépen egyenként elvisznek, a madridiak és az elsőre inkább habókosnak tűnő budapesti kollégájuk egyaránt.
A jövő mumuskongregációja
Amit előbb-utóbb a biztonságunkra felügyelő rendőrségek és egyre újabb és újabb pararendőrségek is észlelnek majd. Igaz, vigasztaló példa lehetne, hogy az a spanyol kormány, amelyik az al-Kaida segítségével próbált a saját házi mumusaitól megszabadulni azáltal, hogy a madridi merényletet ráveri a baszk szeparatistákra, úgy megbukott, mint a sicc - viszont az, hogy a budapesti rendőrség, összhangban a világ többi rendőrségével, már Tayseer doktor elővezetésének másnapján ráébredt arra, hogy a terroristákat a kábítószer-kereskedelem finanszírozza, már nem ennyire vigasztaló. Azért nem, mert a kábítószer-kereskedelem legfőbb szellemi problémája éppen az, hogy vajon meddig terjednek az államhatalom jogosítványai. Joga van-e az államnak a mámor, de nevezhetjük így is: az önpusztítás bizonyos formáit illegálisnak nyilvánítani. Hozhatóak-e törvények, és ha igen, milyen alapon, egyes növényekről? Hogy igen-e, vagy sem, kérdéses, de hogy a törvényeket meghozták, már kevésbé az, és korántsem meglepő, de annál ijesztőbb, hogy az al-Kaida ügyében mostantólminden bizonnyal megkezdődő, elkerülhetetlen boszorkányüldözésnek, általános össznépi szomszédmegfigyelésnek része lett a kábítószer fokozott üldözése, holnap egy másik devianciáé, jövő héttől esetleg az összesé. Az al-Kaida ugyanis nem fogja beérni azzal, bőrszín és öltözködési kódok alapján beazonosítható rekrutákra épít, és van kit és van honnan áttérítenie. Ha volna világvége, lehet, hogy most kezdődne meg.
Abban viszont minden világvége-szakértő egyaránt egyetért, az, hogy eddig még sose volt világvége, semmit sem bizonyít, világvége csak egyszer van, illetve lesz.
A szerző szomszéd.
