Azon is lehetne morfondírozni, hogy mi az, amit még megtehettem volna, de elmulasztottam. Úgy érzem, a múltból nemigen maradt ilyen, az én íróasztalomban nincsenek továbbgondolásra, kiadásra váró kéziratok. Bár mindmáig rendszeres szerzői munkát végzek, elmulasztott ügyek nem nyomasztanak. Hát akkor mi lehet a bajom, hogy nem tudok megnyugodni? – kérdezi a feleségem.
Közel fél évszázadnyi működésem során mindvégig közalkalmazott voltam. 75 éves koromig rendszeresen kutattam, tanítottam. Hogy miért, nem tudom, de nyilván nem véletlenül mindmáig havonta pontosan feljegyzem a magam és az ugyancsak közszolga, velem 57 éve házasságban élő feleségem havi fizetését. És minden pluszjövedelmet, amelyekhez hozzájutottunk, s amivel kapcsolatban mindmáig adót fizetünk.
Pályafutásomat az ELTE TTK-n szerzett földrajz–térképész szak megszerzése után 1960-ban kezdtem a Hadtörténeti Intézet hadtudományi térképtárában. Tudományos munkatársi besorolásban az induló fizetésem havi 2000 forint volt. A feleségem, aki középiskolai tanár volt, ekkor 1500 forintot keresett. Hát, ezzel indultunk, én a falusi szegénységből, feleségem pedig munkáskerületi árvasági sorsból. De az optimizmusunk, küzdeni akarásunk megvolt. A ’60-as években munkahelyi egyéb jövedelmek nemigen voltak, legfeljebb az akkori „nemzeti ünnepeken” igen szerény jutalom.
A Várban, a Kapisztrán téren levő intézet első emeletén dolgoztam 1960 és 1966 között. A térképtári feldolgozói munka mellett ez az időszak a további felkészülés ideje volt: a földrajztanári végzettség mellé megszereztem a történelemtanárit is. És amint lehetett, jelentkeztem az ELTE TTK-n az egyetemi doktori fokozat megszerzésére. Főleg azért, mert édesanyám, aki hat fiút és egy lányt nevelt fel, nagyon szerette volna, ha legalább egy doktor van a családban. Hát az lettem, ha ő nem is ilyenre gondolt – de azért örült a doktori címemnek, édesapámmal együtt. Mindketten 1970-ben, korán elhunytak, így nem élték azt meg, amikor a sorban hatodik gyermekük a kandidátusi (1973), majd az MTA-hoz átkerülve az akadémiai doktori (1988) fokozatot is megszerezte. Végül 1998-ban habilitációs doktori oklevelet is szereztem az ELTE TTK keretében.
Akadémiai hivatali, majd tudományos intézeti működésem idején mindvégig foglalkoznom kellett tudományszervezési, koordinációs feladatokkal. A tudományos közéletben való részvétel is végigkísérte a pályámat. Már egyetemi hallgatói éveim végén tagja lettem a Magyar Földrajzi Társaságnak, s a ’70-es évektől delegáltja lehettem az MTA Földrajzi Tudományos Bizottságnak, a TMB [Tudományos Minősítő Bizottság – a szerk.] Földrajzi-Meteorológiai Szakbizottságának, és soproni egyetemi éveim időszakában az MTA Jövőkutatási Bizottságának. Ez utóbbiból nyugdíjazásom után, 2008-ban kerültem ki, de megtartottam tagságomat a tárcaközi Földrajzinév-bizottságban, gondolván, hogy nyugdíjas éveimben ez éppen nekem való elfoglaltság lesz. Hát, adott is munkát rendszeresen, meg jó néhányra önként jelentkeztem, mígnem aztán 2010-ben Ferihegy dolgában tanúsított rakoncátlanságom miatt ki nem penderített onnan a hatalom. Tíz évet dolgoztam ebben a grémiumban egy fillér honorárium nélkül, akárcsak a társaim.
A Hadtörténeti Intézetből az Akadémia hivatalába átkerülve havi fizetésem „megugrott”, mert az ottani záró 2300 forint után itt mindjárt 2500 forintot kerestem (1966). A hozzám hasonló korú munkatársaknak is hasonló volt a bére, mert mindenki végzettsége szerinti kulcsszámban, beosztásban dolgozott, amihez háromévenként járult szerény fizetés-emelés.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az Akadémia hivatalában nyolc és fél éven át mindvégig főelőadó voltam. A mai államigazgatásban dolgozó diplomások számára ez valószínűleg dehonesztáló beosztás volna, hisz’ százszámra vannak a főhatóságoknál osztályvezetők, főosztályvezetők, államtitkárok stb. – és micsoda fizetésekkel! Én a kandidátusi fokozat megszerzése után is főelőadó maradtam, s kandidátusi díjként a TMB havonta 500 forintot küldött. Harmincas éveim elején az Akadémia minden fórumán és szintjén elfogadtak partnernek, lett légyenek azok az MTA Föld- és Bányászati Tudományok Osztálya akadémikusai, a tudományos bizottságok elnökei. Négy évig voltam közvetlen beosztott munkatársa Szádeczky-Kardoss Elemér osztályelnöknek, a geokémia hazai és nemzetközi szaktekintélyének. Az MTA átszervezése idejétől, 1970-től a Természettudományi I. Főosztályhoz kerültem át. A mindmáig sokak által tisztelt Erdei Ferenc, az MTA akkori főtitkára is szót váltott velem néhányszor, lévén személyem olyan hivatali dolgozó, akivel az általa művelt tudományág határterületein korábbi vagy épp aktuális kérdésekben polemizálni lehetett.
Az MTA Földrajztudományi Kutatóintézete 1974-ben átkért az MTA hivatalából, s itt huszonöt évig dolgoztam. A mindenkori tudományos témáim (népesség- és településföldrajz, környezetminősítés, természeti erőforrások stb.) mellett számomra a tudományszervezés, a kutatások irányítása kiemelkedő fontosságú reszort volt. A ’70-es évek második felében az intézeti tudományos titkárságot vezettem, a ’80-as években pedig két középtávú kutatási tervidőszakban (tehát 1990-ig) a Természeti Erőforrások Koordinációs Iroda vezetőjeként adminisztratív rendszergazdája voltam a sok intézetet magába foglaló tárcaközi kutatási főiránynak. A fizetésem a hozzám hasonló tudományos főmunkatársakénál, tudományos tanácsadókénál annyival volt több, hogy 700 forint vezetői pótlékban részesültem. S hogy milyen fizetés járt a kutatóknak s köztük nekem, tudományos főmunkatársi, majd tudományos tanácsadói kategóriában, ahhoz a kiinduló adatom az 1974-es év bruttó 4600 forintja, majd 1988 elején a bruttó
17 000 forintos fizetés. Az intézetből való (1998. őszi) kilépésemkor az utolsó bruttó fizetésem 104 500 forint volt, a bérpótlékokkal együtt. Ez az emelkedés természetesen nem valós, java részét az infláció adta, különösen a ’90-es évek során.
Öt csere
De mit lehetett ehhez a ’70-es, ’80-as években pluszjövedelemként hozzátenni?
Már a ’60-as évek közepétől lelkes előadója voltam a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnak (TIT). Az egyik sikeres audiovizuális előadásomat – A kalotaszegi táj és népe –, amelyet feleségemmel és akkor tizenéves lányommal közösen állítottunk össze, másfél évtized alatt vagy 100 alkalommal mutattam be. Magnóval, diavetítővel és diatárral a kezemben végigjártam a főváros és a vidék számos kutatóintézetét, kultúrházát, az egyetemeket és főiskolákat, de egyéni meghívásoknak is szívesen tettem eleget. Egy-egy TIT-előadással a ’70-es években 150–250 forintot lehetett keresni. Aztán az IBUSZ–TIT-féle túravezetésbe is beszálltam, gyakran a feleségemmel együtt, s egy-egy hétvégén fejenként 500–1000 forintot is megkerestünk az ingyenes ellátás és a természetjárás öröme mellett.
A kutatóintézeti dolgozóknak jelentős többletjövedelmet biztosítottak a – mi esetünkben főleg földrajzi – folyóiratokba írt szakcikkek. Gyakran publikáltam a Magyar Tudományban, soproni éveim alatt a Gazdaság és Társadalom folyóiratban, egyebütt adott alkalmakkor. A ’80-as évektől kezdődően ennél többet profitálhattunk a külső munkák vállalásával. Mint elsősorban a Kárpát-medencét járó geográfus egyre gyakrabban írtam tudománynépszerűsítő, közművelődési cikkeket, de recenziókat, megemlékezéseket napi- és hetilapokban éppúgy, mint a tudománynépszerűsítő közéleti folyóiratokban (Élet és Tudomány, Föld és Ég, Természet Világa, Kritika) vagy színes magazinokban (Ország-Világ, Új Tükör, Nők Lapja) is. Szerencsés esetben az ilyen előadói, honorációs jövedelmek a havi fizetés 60–80 százalékát is kitehették.
A magazinokban a képekért járó honorárium magasabb volt, mint az írásért kifizetett. Nem ezért, de a ’70-es évektől sokat fotóztam, főleg diaképeket kértek a szerkesztőségek, de hát ilyenek kellettek az előadásaimhoz is. Néha mások írásaihoz, könyveihez is jutott ezekből.
Így éltünk. Lényeges momentum volt a lakáshoz jutás; 5 lakáscserénk volt, mire 13 év után eljutottunk mai, lakótelepi háromszobás otthonunkhoz, 1973 óta élünk itt, és jól érezzük magunkat.
Születésnap
Szólnom kell a nagyobb volumenű munkák honorálásáról. Mind a kandidátusi (1977), mind a doktori (1989) értekezésem az Akadémiai Kiadó gondozásában látott napvilágot. Előbbiért bruttó 40 000, utóbbiért pedig 54 000 forint tiszteletdíjat kaptam. A publikálás, a közlés öröme mellett ez tehát rendkívüli pluszjövedelmet is adott.
1982-ben a Földrajztudományi Kutatóintézet keretében működő Természeti Erőforrások Koordinációs Irodára (TEKI) bízták a híradásokból mindmáig jól ismert Bős–Nagymaros vízlépcsőrendszer akadémiai hatásvizsgálatának koordinálását. Ebben a munkában 8 hónap leforgása alatt 10 akadémiai, vízügyi és egyéb intézmény, szervezet munkatársai vettek részt. Az MTA erre a feladatra 2 millió forintot különített el, ha jól emlékszem, ennek közel felét lehetett személyi kiadásokra fordítani. Én mint koordináló témavezető és egyben kutató a vizsgálatok befejeződésekor
40 000 forint prémiumban részesültem (az akkori fizetésem nettó 12 000 forint volt). Témavezetésemmel a TEKI tíz szerző kollektív munkájával 1986-ban elkészítette A Pilis–Visegrádi-hegység környezetminősítése című opust. Ezt mindmáig fontos módszertani munkaként használják az egyetemek, főiskolák. Ennél a munkánál az én prémiumom volt a legmagasabb, bruttó 21 000 forint, akkori havi fizetésem nettó 14 500 forint volt. Mai szemmel mindezek szerény jövedelmet adtak, de visszatekintve erre az időre mégis azt kell mondanom, hogy akadémiai vonatkozásban az én és a munkacsoportom tagjainak eseti honoráriumai átlag fölöttiek lehettek, ennél legfeljebb a műszaki, az orvostudományi intézetek kutatói juthattak magasabb többletjövedelemhez szerződéses munkáikkal. És most nézzük a rendszerváltozás utáni időszakot!
1990-ben és az azt követő években, az MTA kutatói bázisának úgynevezett konszolidációs időszakában az akadémiai intézetek kutatói állománya 30–50 százalékkal csökkent. Gyakorlatilag megszűnt a költségvetésből származó szerény éves jutalom, ugyanúgy a szakfolyóiratoknál elhelyezett tanulmányokért korábban szerezhető honorárium is. Feljegyzéseim pontosan igazolják: 1990 után egyetlen szakmai publikációmért, tudománynépszerűsítő írásomért és egyébért nem kaptam honoráriumot sem folyóiratoktól, sem napilapoktól, és ez mindmáig így van. Pedig az 1991 és 2005 közötti másfél évtizedben újabb 5 önálló kötettel, 42 szakfolyóirati cikkel bővült publikációs jegyzékem, s csaknem ennyi volt az ismeretterjesztő, közéleti írás, recenzió, előadás-kivonat.
Mint nagyon sokan a kutatók közül, 1994-től magam is egyre inkább az egyetemi-főiskolai oktatás felé orientálódtam. Néhány éves alkalmi bekapcsolódásaim után egyre inkább a soproni Nyugat-magyarországi Egyetem keretében létrejövő Közgazdaságtudományi Karhoz kerültem, először óraadóként, majd 1998-tól teljes állású tanárként működtem, kilépve ekkor a Földrajztudományi Kutatóintézet kötelékéből. A kar akkreditációjának elősegítése érdekében kezdeményeztem az ELTE-n habilitációs eljárásomat, aminek sikeres befejezése után, 1999-ben nevezett ki az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád egyetemi tanárrá. 46 évi egész állású működésem során nominálisan 2004-ben jutottam a legmagasabb fizetéshez, havi átlagban ez nettó 512 643 forint volt.
A karon belüli évtizedes működésem idején számos gazdaságföldrajzi vagy ahhoz közeli diszciplína oktatását indítottam el, az ezredfordulótól a posztgraduális képzésben is növekvő intenzitással vettem részt. Négy tárgyat is oktattam párhuzamosan soproni és fővárosi csoportokban 5000 forint/óra díjazással – pályám során ez utóbbi biztosította a legmagasabb többletjövedelmet. Ezekre az „újszerű” tárgyakra természetesen mindig külön fel kellett készülni. Az egyik oktatási irány, a politikai földrajz számomra szinte előzmény nélküli volt, ez a téma abban az időben az EU-tagság várományosaként döntően európai ismeretek megszerzésére irányult. Két alkalommal is írtam, jelentettem meg Sopronban egyetemi jegyzetet. Ez utóbbi munkát igyekeztem 2010 után kiérlelni, aminek végeredménye a 2012-ben a Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában megjelent Európa történeti földrajza és gazdaságtörténete c. mű volt, amely megjelenésében is igényes, általam több mint száz ábrával, saját képpel illusztrált, 271 oldalas, egyetemi, főiskolai használatra egyaránt alkalmas tankönyv. Röstelleni való leírnom: erre a munkára 50 000, azaz ötvenezer forintot tudott nekem szerzői honoráriumként a Tankönyvkiadó fizetni.
Ennél is szomorúbb a „végelszámolása” a 70. születésnapomra Kiss Éva akkori egyetemi docens (ma már egyetemi tanár) szerkesztő által igen nagy szeretettel összeállított tiszteletkötetnek. A népességtől a természeti erőforrásokig címet viselő műben 34 pályatárs tisztelt meg írásával, rám való emlékezésével. Amikor az impozáns, 361 oldalas mű nyomdai könyvkötészeti munkálatai már befejeződtek, derült ki, hogy a különböző pályázati, adományozási összegek ellenére nincs elégséges fedezet a nyomdai, a könyvkötészeti költségek kiegyenlítésére. Természetesen magamra vállaltam a még hiányzó 170 000 forint kifizetését. Ugyanakkor jelentettem meg Életpályám írásbeli vetülete füzetemet (34 oldalon munkásságom 360 tétele műfaji elkülönítés szerint), amiért
35 000 forintot fizettem a nyomdának. Vagyis ebben az időben már az egyetemek „alulfinanszírozottsága” miatt annyira nem volt pénz, hogy nem is várhattam el, hogy az egyetem legalább részben szálljon be a fentiek kifizetésébe. Nem kisebb meglepetést okozott 70 éves „végelszámolásomnál”, hogy a soproni egyetem nem fizetett részemre végkielégítést, ami hasonló státuszú kvalifikált embereknél közismerten többmilliós nagyságrendű szokott lenni. A hivatkozás az volt, hogy a Földrajztudományi Kutatóintézetből való távozásomkor, 1998 őszén jubileumi jutalomban részesültem. Ez igaz, vagyis 40 éves közalkalmazotti viszonyom elismerését az intézet kilépésem idejére előre hozta, de ez mindösszesen 130 000 forint volt. Hozzáteszem, jubileumi jutalmat 1985 novemberében is kaptam, 25 éves működésem, szakszervezeti tagságom elismeréseként, akkor 9700 forintot. El ne felejtsem: soproni működésem idején két alkalommal részesültem bruttó 200 000 forint prémiumban (nominálisan pályámon ez volt a csúcs), egyiket a Közgazdaságtudományi Kar helyzetét elemző, értékelő Ekvivalenciabizottság vezetéséért (ebben három tudományok doktora végezte munkáját), a vizsgálati jelentés elkészítéséért, a másikat a Nyugat-magyarországi Egyetem kiváló oktatója kitüntető cím elérésekor. Itt jegyzem meg, hogy soproni tanárkodásom idején nyertem el a Felsőoktatásért emlékplakettet, de ezen túl hosszú és eredményes működésem alatt rangos szakmai vagy állami kitüntetésben nem részesültem (a rendszerváltozás előtt elnyert Szocialista Földrajzért társasági kitüntetést, illetve a Munka Érdemrend ezüst fokozata csillagos medált nem tartom ilyennek).
Nettó
Nyugdíjazásomkor az egyetem rektora megadta számomra a professor emeritus címet, fő feladatomul öt évre a doktori képzésben való részvételemet jelölve meg, ami 2006 és 2011 között a vonatkozó szerződés szerint az egyetemi tanári fizetés 30 százalékát jelentette. Itt jegyzem fel, hogy 2002-ben a Medgyessy-féle 50 százalékos fizetésemelés után bruttó egyetemi tanári havi fizetésem 360 000 forint volt, utolsó soproni félévemben az egyetemi tanár 2. fizetési fokozatban bruttó 416 000 forintot kerestem. 2008-ban a gyöngyösi Károly Róbert Főiskola professor emeritus cím megadásával erősítette meg a már egy évvel korábban indult bekapcsolódásomat a főiskola turizmus tanszékének munkájába (itteni havi javadalmazásom fele volt a soproninak). A kettővel mind a további munkálkodás, illetve életszínvonalam fenntartása ügyében elégedett lehettem, és jól is éreztem magam. Az óriási törés 2011/2012 fordulóján következett be, ami egyértelműen a felsőoktatás egyre nehezebb gazdasági helyzetével hozható összefüggésbe. Az NYME Közgazdaságtudományi Kara 2011 szeptemberében, majd néhány hónappal később a gyöngyösi főiskola illetékes tanszéke mondta fel javadalmazásomat. Én megértettem, hogy a nehéz helyzetben mást nem tehetett a soproni egyetem dékánja, illetőleg a gyöngyösi főiskola tanszékvezetője, mert nyilván fontosabb volt a nélkülözhetetlen fiatal tanárok foglalkoztatásának megtartása.
2011-től tehát maradt számomra a havi nyugdíj, ami az én esetemben 2016-ban
164 150 forint volt. Ez az összeg egy kezdő tanító akkori 170 000 forintos bruttó fizetésétől 8,3 százalékkal maradt el, a 2016-os 262 000 forintos bruttó átlagfizetéstől 37 százalékkal, és a nem éppen szabványos pécsi egyetemi földtudományi doktori iskolában kivételes helyzetnek örvendező doktoranduszok 300 000 forintos doktori ösztöndíjától majdnem 47 százalékkal. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a tanítói fizetés, a hazai átlagbér vagy éppen a „szabványos” doktori ösztöndíj összege (2016-tól nettó 140 000 forint) magas volna, hanem azt nyomatékosítani, hogy a hazai nyugdíjak, ezen belül az értelmiségiek nyugdíjösszegei nagyon és egyre inkább elmaradnak az átlagbértől. Még inkább növekszik az anomália a jövőben. A nyugdíjak 2017-ben 1,6, ez évben, azaz a parlamenti választások évében 3,7 százalékkal nőttek. Saját jövedelmemre fordítva 2018-ban ez már havi 173 165 forint nyugdíjösszeget hoz. Feleségemé magasabb,
179 405 forint, azon egyszerű oknál fogva, hogy ő szerencsésebb időpontot fogott ki nyugdíjazására, és vagy tíz évvel ezelőtt rendkívüli nyugdíjkorrekcióban is részesedett kortársaival együtt. Persze nekem havonta érkezik az MTA-tól a tudományok doktora fokozat tiszteletdíja, aminek az összege talán már két évtizede változatlanul bruttó 90 000 forint. A jelenlegi adókulcs mellett ez 76 500 forint nettó összeg.
Teszem a dolgomat
Summa summarum, a feleségemmel együtt a jelenlegi havi pénzbevételünk 409 070 forint. A szárnyaink alól kirepült utódok nélkül ebből az összegből persze meg lehet élni. De csakis úgy, hogy a korábbi kedvteléseinkről már évekkel ezelőtt le kellett mondanunk. Három éve eladtuk személygépkocsinkat, most nyugdíjasok lévén ingyen utazhatunk. Például az MTA mátrafüredi üdülőjébe. Csakhogy nem két hétre, mint régen, hanem csak 6-7 napra, mert a kettőnk térítési díja így is 100 ezer forint körül mozog. Korábban évente egy-két alkalommal és maximum egy hétre elutazhattunk nem távoli országba. Mára ez megszűnt.
Mégis, ezután is teszem a dolgomat. Nyugdíjazásom után erdélyi kapcsolataim miatt évekig rendszeres szerzője voltam az IGE kovásznai református gyülekezeti lapnak, majd a bánffyhunyadi Kalotaszegnek. Mára ez is kimúlt, mert a szerkesztő jó barát, a lánglelkű költő-pap Magyarországra költözött négy éve, ugyanis a lányai itt mentek férjhez. Szerencsémre ugyanebben az időben újra felfedezett a Csemadok főtitkára, régi jó barátom, aki osztrák–szlovák–magyar közös kiadású folyóiratot szerkeszt Szél-járás címmel, és az elmúlt években ott, negyedéves folyóiratában már a hetedik írásom jelenik meg. Természetesen ezek is mind honorárium nélkül, de hát mit mondjak: ilyen egy balek, s ebben a sorsban nem vagyok egyedül. Csakhogy azok sincsenek kevesen, akik ezzel szöges ellentétben százezreket, milliókat kaszálhatnak keveset vagy semmit sem érő szakértői, szerzői munkájukért, és hihetetlenül magas projektmenedzseri juttatásokban és egyebekben is részesülnek. Ez utóbbi mondatot leírva jutott eszembe, hogy dolgos életem során számos szakértői, opponensi véleményt írtam, az utóbbi években még több ajánlást pályázatok, fokozatok elnyeréséhez az arra érdemes kollégáknak. Természetesen ezeket is majd’ mind (az opponensi díjak kivételével) külön javadalmazás nélkül. No de, rendjén van ez így?
