Polyák Gábor

Egyhangúlag

Válasz Koltay Andrásnak

  • Polyák Gábor
  • 2012.06.30 15:05

Publicisztika

"Gondolatainak és véleményének szabad kinyilvánítása az ember egyik legbecsesebb joga. Így tehát minden polgár szabadon nyilatkozhat szóban, írásban, nyomtatásban; de a törvényben megállapított minden esetben felelős azért, ha visszaél a szabadsággal." Az 1789-ben született Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozata a véleményszabadság mindmáig érvényes, talán legkifejezőbb megfogalmazása.

Olyan értékválasztást mutat, amelyben a véleményszabadság az egyik legbecsesebb jog. A magyar Alkotmánybíróság 1992-ben ugyanezt az értékválasztást tette a nyilvános kommunikáció hazai szabályozásának alapjává, amikor megállapította, hogy "a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között", és "igen kevés joggal szemben kell csak engednie". De sem a francia Deklarációból, sem az AB gyakorlatából nem következik e szabadság korlátlansága. Éppen ellenkezőleg, a jogalkotó és az alapjogvédő szervek legfontosabb feladata a Koltay András által a múlt heti Narancsban említett "megfelelő egyensúly" megtalálása (lásd: Korlátok és garanciák,2012. május 24).

*

Csakhogy a hazai médiatörvényekkel kapcsolatban leragadni annál a kérdésnél, hogy az emberi méltóság védelme, a gyűlöletbeszéd korlátozása vagy éppen a gyermekek védelme indokolja-e a nyilvános kommunikáció szabályozását - álvita. Azt ugyanis senki nem vonta kétségbe, hogy bizonyos értékek szemben állnak a nyilvános kommunikáció szabadságával, és azok védelmet igényelnek. Az pedig csúsztatás, ha valaki - mint Koltay András a múlt heti írásában - összemossa a vélemény és a sajtó szabadságának korlátozhatóságát azoknak a médiajogi előírásoknak az indokolhatóságával, amelyek kifejezetten a média működését korlátozzák, közigazgatási bírsággal és sajátos médiahatósági eljárásokkal fenyegetnek.

Ugyanis a sajtó, de még az internetes nyilvánosság sem volt szabályozatlan az új médiatörvények előtt. A polgári jog, a büntetőjog, az adatvédelmi előírások, a jogrendszer egésze vonatkozott - és vonatkozik most is - rá. Ha valamely jogsértés következmény nélkül maradt, az nem a jogszabályok nem megfelelő mennyisége vagy minősége miatt történt: a korábbi végrehajtási kudarcokat, amelyek például az internet természetéből fakadnak, az újabb előírások biztosan nem orvosolják. A kérdés, amit érdemes feltennünk, a következő: jobb lett-e a médiakínálat az új fenyegetések hatására? Vagy inkább: rosszabb volt-e ez a kínálat a korábbi jogi környezetben? A válasz pedig: nem és nem. Ebből pedig az következik, hogy a korábbi jogszabályi környezet ellátta a feladatát, úgyhogy semmi szükség nem volt újabb fenyegetésekre. Ha a médiapolitika célja valóban a médiafogyasztók hatékonyabb védelme lenne, akkor a tilalmak és az előírások szaporítása helyett a tudatos médiafogyasztást kellene fejlesztenie.

Koltay Andrással ismerjük egymás érveit, és a cél nyilván nem is egymás meggyőzése. A Médiatanácsnak a médiatartalmakat érintő gyakorlatáról elismerem, hogy a törvény szövegének legszűkebb értelmezését követi. (Ezt a Mérték Médiaelemző Műhely rövidesen megjelenő elemzése is igazolja.) Ezt akkor is helyeslem, ha olyan abszurdnak látszó jogértelmezéshez vezet, mely szerint a Cohn-Bendit- vagy a Lomnici-ügy médiajogi eszközökkel nem kezelhető. Ez van, ha a jogalkalmazó nem követi mindenáron a társadalmi igényeket. Az is tény, hogy a forrásvédelem az új szabályozás eredményeként vált viták tárgyává, ám ennek az oka az, hogy a korábbi, valóban hiányos szabályozás a gyakorlatban mégis működött, az új szabályozás pedig - az újságírókra és a médiára egyébként is fenyegetést jelentő jogi környezetben - teljesen kiszámíthatatlan feltételeket teremtett. Azt is el kell ismernem, hogy a külföldi kritikákban vannak súlyos pontatlanságok. Ebből azonban nem következik, hogy az Európa Tanács 47 oldalas bírálata lesöpörhető lenne; a javaslatok túlnyomó többsége pontosan látja a hazai helyzetet, és a nekik megfelelő módosítás semmit nem hagyna a médiatörvényekből. Csak remélem, hogy európai szinten van elég politikai akarat a javaslatok számonkéréséhez.

*

De Koltay András írásából feltűnően hiányzik egy témakör: a frekvenciapályáztatás, és általában a médiapiaci viszonyok szabályozói befolyásolása. E hiány beszédes a Klubrádiót ellehetetlenítő törvényhozási kísérletek, de annak fényében is, hogy a Mérték Médiaelemző Műhely elemzése tényszerűen bizonyította: a hatóság kreatív jogértelmezéssel segíti pozíciókhoz, majd támogatási forrásokhoz a jobboldali médiumokat. Mindeközben a Médiatanács anonim blogjában fontosnak érzi kiállni a jogalkotói ámokfutás mellett - azon az áron is, hogy a bejegyzés egésze szimpla hazugság.

A jelenlegi médiapolitika, aminek csak egyik, bár leglátványosabb eleme a médiatörvény, az állami, szabályozói eszközökkel befolyásolható tömegkommunikációs csatornák megszállására törekszik. Koltay ezt avval mentegeti, hogy a közszolgálati média korábban is borzalmas volt - de miféle érv ez? Igen, az volt - de mi alól mentesíti ez a mostani, központosított, kézivezérelt, saját munkatársait is bizonytalanságban tartó, közszolgálatinak legfeljebb az egyszerűség kedvéért nevezhető intézményrendszert, marslakóstul, obersovszkystul, lomnicistul? Az új szabályozás és az új irányítás nemhogy nem korrigálta a rendszert, de a végletekig vitte a hibáit.

Ehhez a médiapolitikához nyújt segédkezet a Médiatanács minden egyes tagja. Egyhangú döntésekkel, még a látszatra sem ügyelve. A testület egyetlen tagja sem tette szóvá, hogy a Lánchíd Rádió a helyi tartalmak magas arányára tett vállalásokkal elnyert frekvenciáit ún. vételkörzet-bővítéssel hozzácsapta a budapesti adóhoz, és ezzel egész Északnyugat-Magyarországon egységesíti a rádióműsorát. De azt sem, hogy a hatóság teljes titokban módosította - érdemben, a fizetendő díjakra is kiterjedően - az országos televíziók és rádiók szerződéseit. A televíziók esetében ez a nyomásgyakorlás látszatát kelti, a rádiók esetében pedig különösen felháborító. Hisz ezek ugyanazok a rádiók, amelyek 2009-ben nyilvánvalóan irreális pénzügyi ajánlatot tettek a frekvenciáikra, és amelyek közül a jobboldali médiabirodalom egyik fontos bevételi forrását és pénzmozgatási lehetőségét jelentő Class FM-ről minden lehetséges bíróság kimondta, hogy jogsértően működik. Jogsértően, de zavartalanul.

Koltay András szerint a bírálatok egyszerre hivatkoznak a digitális médiarendszer szabályozhatatlanságára, és panaszkodnak a médiarendszer kormányzati megszállására, s ezzel súlyos önellentmondásba keverednek. Pedig a helyzet részben tényleg az, amire ő maga is utal: "a kormány ostoba, mert alkalmatlan eszközt választ céljai elérésére". A kormányzat nem érti a digitális világot: és egyszerűen nem tud minden ellensúlyt és autonómiát kiiktatni a valóságból. De törekszik rá. A fentieken túl például azzal, hogy elhalasztotta a digitális átállást, ami miatt a következő választási kampányban vagy 600 ezer háztartás számára a meghatározó hírforrások az országos kereskedelmi és a közszolgálati televíziók lesznek. Azzal, hogy kormánybarát vállalkozói körök felvásárolták a Metropol c. ingyenes napilapot, ami ismét széles, politikailag kevésbé tudatos tömegek manipulációjának lehetőségét teremti meg. Azzal, hogy ingyenessé tette az MTI-híreket, s így a központi tájékoztatás akadálytalanul árad szét szinte az egész magyar sajtóban, az online hírforrásoktól a megyei napilapokig. Azzal, hogy az állami hirdetési piacon szemrebbenés nélkül érvényesíti politikai szempontjait - hisz a médiapiaci szereplők jelentős része függ az állami reklámpénzektől vagy éppen a médiahatóság jóindulatától, és inkább elkerüli a konfliktust a kormányzattal. Mindennek eredményeképp a közéleti kérdések nyilvános megvitatása tökéletes reflexiója lesz az értelmes beszédet pusztító politikai kultúrának, a médiafogyasztás pedig elfordul a valóban taszító közélettől.

A Fidesz-kormányzat kiiktatja a maradék autonómiákat. Minden eddig látottnál közvetlenebbül manipulálja a piaci - például reklámpiaci - folyamatokat. A piaci szereplőket bizonytalanságban tartja, fenyegeti, elvtelen kompromisszumokba kényszeríti, vagy előnyök nyújtásával szelídíti meg.

Még szerencse, hogy nem elég tehetséges.

A szerző médiajogász, egyetemi oktató.

Neked ajánljuk