Polyák Gábor

Egyhangúlag

Válasz Koltay Andrásnak

  • Polyák Gábor
  • 2012. június 30.

Publicisztika

"Gondolatainak és véleményének szabad kinyilvánítása az ember egyik legbecsesebb joga. Így tehát minden polgár szabadon nyilatkozhat szóban, írásban, nyomtatásban; de a törvényben megállapított minden esetben felelős azért, ha visszaél a szabadsággal." Az 1789-ben született Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozata a véleményszabadság mindmáig érvényes, talán legkifejezőbb megfogalmazása.

Olyan értékválasztást mutat, amelyben a véleményszabadság az egyik legbecsesebb jog. A magyar Alkotmánybíróság 1992-ben ugyanezt az értékválasztást tette a nyilvános kommunikáció hazai szabályozásának alapjává, amikor megállapította, hogy "a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között", és "igen kevés joggal szemben kell csak engednie". De sem a francia Deklarációból, sem az AB gyakorlatából nem következik e szabadság korlátlansága. Éppen ellenkezőleg, a jogalkotó és az alapjogvédő szervek legfontosabb feladata a Koltay András által a múlt heti Narancsban említett "megfelelő egyensúly" megtalálása (lásd: Korlátok és garanciák,2012. május 24).

*

Csakhogy a hazai médiatörvényekkel kapcsolatban leragadni annál a kérdésnél, hogy az emberi méltóság védelme, a gyűlöletbeszéd korlátozása vagy éppen a gyermekek védelme indokolja-e a nyilvános kommunikáció szabályozását - álvita. Azt ugyanis senki nem vonta kétségbe, hogy bizonyos értékek szemben állnak a nyilvános kommunikáció szabadságával, és azok védelmet igényelnek. Az pedig csúsztatás, ha valaki - mint Koltay András a múlt heti írásában - összemossa a vélemény és a sajtó szabadságának korlátozhatóságát azoknak a médiajogi előírásoknak az indokolhatóságával, amelyek kifejezetten a média működését korlátozzák, közigazgatási bírsággal és sajátos médiahatósági eljárásokkal fenyegetnek.

Ugyanis a sajtó, de még az internetes nyilvánosság sem volt szabályozatlan az új médiatörvények előtt. A polgári jog, a büntetőjog, az adatvédelmi előírások, a jogrendszer egésze vonatkozott - és vonatkozik most is - rá. Ha valamely jogsértés következmény nélkül maradt, az nem a jogszabályok nem megfelelő mennyisége vagy minősége miatt történt: a korábbi végrehajtási kudarcokat, amelyek például az internet természetéből fakadnak, az újabb előírások biztosan nem orvosolják. A kérdés, amit érdemes feltennünk, a következő: jobb lett-e a médiakínálat az új fenyegetések hatására? Vagy inkább: rosszabb volt-e ez a kínálat a korábbi jogi környezetben? A válasz pedig: nem és nem. Ebből pedig az következik, hogy a korábbi jogszabályi környezet ellátta a feladatát, úgyhogy semmi szükség nem volt újabb fenyegetésekre. Ha a médiapolitika célja valóban a médiafogyasztók hatékonyabb védelme lenne, akkor a tilalmak és az előírások szaporítása helyett a tudatos médiafogyasztást kellene fejlesztenie.

Koltay Andrással ismerjük egymás érveit, és a cél nyilván nem is egymás meggyőzése. A Médiatanácsnak a médiatartalmakat érintő gyakorlatáról elismerem, hogy a törvény szövegének legszűkebb értelmezését követi. (Ezt a Mérték Médiaelemző Műhely rövidesen megjelenő elemzése is igazolja.) Ezt akkor is helyeslem, ha olyan abszurdnak látszó jogértelmezéshez vezet, mely szerint a Cohn-Bendit- vagy a Lomnici-ügy médiajogi eszközökkel nem kezelhető. Ez van, ha a jogalkalmazó nem követi mindenáron a társadalmi igényeket. Az is tény, hogy a forrásvédelem az új szabályozás eredményeként vált viták tárgyává, ám ennek az oka az, hogy a korábbi, valóban hiányos szabályozás a gyakorlatban mégis működött, az új szabályozás pedig - az újságírókra és a médiára egyébként is fenyegetést jelentő jogi környezetben - teljesen kiszámíthatatlan feltételeket teremtett. Azt is el kell ismernem, hogy a külföldi kritikákban vannak súlyos pontatlanságok. Ebből azonban nem következik, hogy az Európa Tanács 47 oldalas bírálata lesöpörhető lenne; a javaslatok túlnyomó többsége pontosan látja a hazai helyzetet, és a nekik megfelelő módosítás semmit nem hagyna a médiatörvényekből. Csak remélem, hogy európai szinten van elég politikai akarat a javaslatok számonkéréséhez.

*

De Koltay András írásából feltűnően hiányzik egy témakör: a frekvenciapályáztatás, és általában a médiapiaci viszonyok szabályozói befolyásolása. E hiány beszédes a Klubrádiót ellehetetlenítő törvényhozási kísérletek, de annak fényében is, hogy a Mérték Médiaelemző Műhely elemzése tényszerűen bizonyította: a hatóság kreatív jogértelmezéssel segíti pozíciókhoz, majd támogatási forrásokhoz a jobboldali médiumokat. Mindeközben a Médiatanács anonim blogjában fontosnak érzi kiállni a jogalkotói ámokfutás mellett - azon az áron is, hogy a bejegyzés egésze szimpla hazugság.

A jelenlegi médiapolitika, aminek csak egyik, bár leglátványosabb eleme a médiatörvény, az állami, szabályozói eszközökkel befolyásolható tömegkommunikációs csatornák megszállására törekszik. Koltay ezt avval mentegeti, hogy a közszolgálati média korábban is borzalmas volt - de miféle érv ez? Igen, az volt - de mi alól mentesíti ez a mostani, központosított, kézivezérelt, saját munkatársait is bizonytalanságban tartó, közszolgálatinak legfeljebb az egyszerűség kedvéért nevezhető intézményrendszert, marslakóstul, obersovszkystul, lomnicistul? Az új szabályozás és az új irányítás nemhogy nem korrigálta a rendszert, de a végletekig vitte a hibáit.

Ehhez a médiapolitikához nyújt segédkezet a Médiatanács minden egyes tagja. Egyhangú döntésekkel, még a látszatra sem ügyelve. A testület egyetlen tagja sem tette szóvá, hogy a Lánchíd Rádió a helyi tartalmak magas arányára tett vállalásokkal elnyert frekvenciáit ún. vételkörzet-bővítéssel hozzácsapta a budapesti adóhoz, és ezzel egész Északnyugat-Magyarországon egységesíti a rádióműsorát. De azt sem, hogy a hatóság teljes titokban módosította - érdemben, a fizetendő díjakra is kiterjedően - az országos televíziók és rádiók szerződéseit. A televíziók esetében ez a nyomásgyakorlás látszatát kelti, a rádiók esetében pedig különösen felháborító. Hisz ezek ugyanazok a rádiók, amelyek 2009-ben nyilvánvalóan irreális pénzügyi ajánlatot tettek a frekvenciáikra, és amelyek közül a jobboldali médiabirodalom egyik fontos bevételi forrását és pénzmozgatási lehetőségét jelentő Class FM-ről minden lehetséges bíróság kimondta, hogy jogsértően működik. Jogsértően, de zavartalanul.

Koltay András szerint a bírálatok egyszerre hivatkoznak a digitális médiarendszer szabályozhatatlanságára, és panaszkodnak a médiarendszer kormányzati megszállására, s ezzel súlyos önellentmondásba keverednek. Pedig a helyzet részben tényleg az, amire ő maga is utal: "a kormány ostoba, mert alkalmatlan eszközt választ céljai elérésére". A kormányzat nem érti a digitális világot: és egyszerűen nem tud minden ellensúlyt és autonómiát kiiktatni a valóságból. De törekszik rá. A fentieken túl például azzal, hogy elhalasztotta a digitális átállást, ami miatt a következő választási kampányban vagy 600 ezer háztartás számára a meghatározó hírforrások az országos kereskedelmi és a közszolgálati televíziók lesznek. Azzal, hogy kormánybarát vállalkozói körök felvásárolták a Metropol c. ingyenes napilapot, ami ismét széles, politikailag kevésbé tudatos tömegek manipulációjának lehetőségét teremti meg. Azzal, hogy ingyenessé tette az MTI-híreket, s így a központi tájékoztatás akadálytalanul árad szét szinte az egész magyar sajtóban, az online hírforrásoktól a megyei napilapokig. Azzal, hogy az állami hirdetési piacon szemrebbenés nélkül érvényesíti politikai szempontjait - hisz a médiapiaci szereplők jelentős része függ az állami reklámpénzektől vagy éppen a médiahatóság jóindulatától, és inkább elkerüli a konfliktust a kormányzattal. Mindennek eredményeképp a közéleti kérdések nyilvános megvitatása tökéletes reflexiója lesz az értelmes beszédet pusztító politikai kultúrának, a médiafogyasztás pedig elfordul a valóban taszító közélettől.

A Fidesz-kormányzat kiiktatja a maradék autonómiákat. Minden eddig látottnál közvetlenebbül manipulálja a piaci - például reklámpiaci - folyamatokat. A piaci szereplőket bizonytalanságban tartja, fenyegeti, elvtelen kompromisszumokba kényszeríti, vagy előnyök nyújtásával szelídíti meg.

Még szerencse, hogy nem elég tehetséges.

A szerző médiajogász, egyetemi oktató.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.