Polyák Gábor

Egyhangúlag

Válasz Koltay Andrásnak

  • Polyák Gábor
  • 2012. június 30.

Publicisztika

"Gondolatainak és véleményének szabad kinyilvánítása az ember egyik legbecsesebb joga. Így tehát minden polgár szabadon nyilatkozhat szóban, írásban, nyomtatásban; de a törvényben megállapított minden esetben felelős azért, ha visszaél a szabadsággal." Az 1789-ben született Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozata a véleményszabadság mindmáig érvényes, talán legkifejezőbb megfogalmazása.

Olyan értékválasztást mutat, amelyben a véleményszabadság az egyik legbecsesebb jog. A magyar Alkotmánybíróság 1992-ben ugyanezt az értékválasztást tette a nyilvános kommunikáció hazai szabályozásának alapjává, amikor megállapította, hogy "a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között", és "igen kevés joggal szemben kell csak engednie". De sem a francia Deklarációból, sem az AB gyakorlatából nem következik e szabadság korlátlansága. Éppen ellenkezőleg, a jogalkotó és az alapjogvédő szervek legfontosabb feladata a Koltay András által a múlt heti Narancsban említett "megfelelő egyensúly" megtalálása (lásd: Korlátok és garanciák,2012. május 24).

*

Csakhogy a hazai médiatörvényekkel kapcsolatban leragadni annál a kérdésnél, hogy az emberi méltóság védelme, a gyűlöletbeszéd korlátozása vagy éppen a gyermekek védelme indokolja-e a nyilvános kommunikáció szabályozását - álvita. Azt ugyanis senki nem vonta kétségbe, hogy bizonyos értékek szemben állnak a nyilvános kommunikáció szabadságával, és azok védelmet igényelnek. Az pedig csúsztatás, ha valaki - mint Koltay András a múlt heti írásában - összemossa a vélemény és a sajtó szabadságának korlátozhatóságát azoknak a médiajogi előírásoknak az indokolhatóságával, amelyek kifejezetten a média működését korlátozzák, közigazgatási bírsággal és sajátos médiahatósági eljárásokkal fenyegetnek.

Ugyanis a sajtó, de még az internetes nyilvánosság sem volt szabályozatlan az új médiatörvények előtt. A polgári jog, a büntetőjog, az adatvédelmi előírások, a jogrendszer egésze vonatkozott - és vonatkozik most is - rá. Ha valamely jogsértés következmény nélkül maradt, az nem a jogszabályok nem megfelelő mennyisége vagy minősége miatt történt: a korábbi végrehajtási kudarcokat, amelyek például az internet természetéből fakadnak, az újabb előírások biztosan nem orvosolják. A kérdés, amit érdemes feltennünk, a következő: jobb lett-e a médiakínálat az új fenyegetések hatására? Vagy inkább: rosszabb volt-e ez a kínálat a korábbi jogi környezetben? A válasz pedig: nem és nem. Ebből pedig az következik, hogy a korábbi jogszabályi környezet ellátta a feladatát, úgyhogy semmi szükség nem volt újabb fenyegetésekre. Ha a médiapolitika célja valóban a médiafogyasztók hatékonyabb védelme lenne, akkor a tilalmak és az előírások szaporítása helyett a tudatos médiafogyasztást kellene fejlesztenie.

Koltay Andrással ismerjük egymás érveit, és a cél nyilván nem is egymás meggyőzése. A Médiatanácsnak a médiatartalmakat érintő gyakorlatáról elismerem, hogy a törvény szövegének legszűkebb értelmezését követi. (Ezt a Mérték Médiaelemző Műhely rövidesen megjelenő elemzése is igazolja.) Ezt akkor is helyeslem, ha olyan abszurdnak látszó jogértelmezéshez vezet, mely szerint a Cohn-Bendit- vagy a Lomnici-ügy médiajogi eszközökkel nem kezelhető. Ez van, ha a jogalkalmazó nem követi mindenáron a társadalmi igényeket. Az is tény, hogy a forrásvédelem az új szabályozás eredményeként vált viták tárgyává, ám ennek az oka az, hogy a korábbi, valóban hiányos szabályozás a gyakorlatban mégis működött, az új szabályozás pedig - az újságírókra és a médiára egyébként is fenyegetést jelentő jogi környezetben - teljesen kiszámíthatatlan feltételeket teremtett. Azt is el kell ismernem, hogy a külföldi kritikákban vannak súlyos pontatlanságok. Ebből azonban nem következik, hogy az Európa Tanács 47 oldalas bírálata lesöpörhető lenne; a javaslatok túlnyomó többsége pontosan látja a hazai helyzetet, és a nekik megfelelő módosítás semmit nem hagyna a médiatörvényekből. Csak remélem, hogy európai szinten van elég politikai akarat a javaslatok számonkéréséhez.

*

De Koltay András írásából feltűnően hiányzik egy témakör: a frekvenciapályáztatás, és általában a médiapiaci viszonyok szabályozói befolyásolása. E hiány beszédes a Klubrádiót ellehetetlenítő törvényhozási kísérletek, de annak fényében is, hogy a Mérték Médiaelemző Műhely elemzése tényszerűen bizonyította: a hatóság kreatív jogértelmezéssel segíti pozíciókhoz, majd támogatási forrásokhoz a jobboldali médiumokat. Mindeközben a Médiatanács anonim blogjában fontosnak érzi kiállni a jogalkotói ámokfutás mellett - azon az áron is, hogy a bejegyzés egésze szimpla hazugság.

A jelenlegi médiapolitika, aminek csak egyik, bár leglátványosabb eleme a médiatörvény, az állami, szabályozói eszközökkel befolyásolható tömegkommunikációs csatornák megszállására törekszik. Koltay ezt avval mentegeti, hogy a közszolgálati média korábban is borzalmas volt - de miféle érv ez? Igen, az volt - de mi alól mentesíti ez a mostani, központosított, kézivezérelt, saját munkatársait is bizonytalanságban tartó, közszolgálatinak legfeljebb az egyszerűség kedvéért nevezhető intézményrendszert, marslakóstul, obersovszkystul, lomnicistul? Az új szabályozás és az új irányítás nemhogy nem korrigálta a rendszert, de a végletekig vitte a hibáit.

Ehhez a médiapolitikához nyújt segédkezet a Médiatanács minden egyes tagja. Egyhangú döntésekkel, még a látszatra sem ügyelve. A testület egyetlen tagja sem tette szóvá, hogy a Lánchíd Rádió a helyi tartalmak magas arányára tett vállalásokkal elnyert frekvenciáit ún. vételkörzet-bővítéssel hozzácsapta a budapesti adóhoz, és ezzel egész Északnyugat-Magyarországon egységesíti a rádióműsorát. De azt sem, hogy a hatóság teljes titokban módosította - érdemben, a fizetendő díjakra is kiterjedően - az országos televíziók és rádiók szerződéseit. A televíziók esetében ez a nyomásgyakorlás látszatát kelti, a rádiók esetében pedig különösen felháborító. Hisz ezek ugyanazok a rádiók, amelyek 2009-ben nyilvánvalóan irreális pénzügyi ajánlatot tettek a frekvenciáikra, és amelyek közül a jobboldali médiabirodalom egyik fontos bevételi forrását és pénzmozgatási lehetőségét jelentő Class FM-ről minden lehetséges bíróság kimondta, hogy jogsértően működik. Jogsértően, de zavartalanul.

Koltay András szerint a bírálatok egyszerre hivatkoznak a digitális médiarendszer szabályozhatatlanságára, és panaszkodnak a médiarendszer kormányzati megszállására, s ezzel súlyos önellentmondásba keverednek. Pedig a helyzet részben tényleg az, amire ő maga is utal: "a kormány ostoba, mert alkalmatlan eszközt választ céljai elérésére". A kormányzat nem érti a digitális világot: és egyszerűen nem tud minden ellensúlyt és autonómiát kiiktatni a valóságból. De törekszik rá. A fentieken túl például azzal, hogy elhalasztotta a digitális átállást, ami miatt a következő választási kampányban vagy 600 ezer háztartás számára a meghatározó hírforrások az országos kereskedelmi és a közszolgálati televíziók lesznek. Azzal, hogy kormánybarát vállalkozói körök felvásárolták a Metropol c. ingyenes napilapot, ami ismét széles, politikailag kevésbé tudatos tömegek manipulációjának lehetőségét teremti meg. Azzal, hogy ingyenessé tette az MTI-híreket, s így a központi tájékoztatás akadálytalanul árad szét szinte az egész magyar sajtóban, az online hírforrásoktól a megyei napilapokig. Azzal, hogy az állami hirdetési piacon szemrebbenés nélkül érvényesíti politikai szempontjait - hisz a médiapiaci szereplők jelentős része függ az állami reklámpénzektől vagy éppen a médiahatóság jóindulatától, és inkább elkerüli a konfliktust a kormányzattal. Mindennek eredményeképp a közéleti kérdések nyilvános megvitatása tökéletes reflexiója lesz az értelmes beszédet pusztító politikai kultúrának, a médiafogyasztás pedig elfordul a valóban taszító közélettől.

A Fidesz-kormányzat kiiktatja a maradék autonómiákat. Minden eddig látottnál közvetlenebbül manipulálja a piaci - például reklámpiaci - folyamatokat. A piaci szereplőket bizonytalanságban tartja, fenyegeti, elvtelen kompromisszumokba kényszeríti, vagy előnyök nyújtásával szelídíti meg.

Még szerencse, hogy nem elég tehetséges.

A szerző médiajogász, egyetemi oktató.

Neked ajánljuk

Amatőr, archív

A borító tipográfiája és grafikai megoldásai édes-vegyes emlékeket ébreszthetnek az ötven fölötti hallgatókban. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat az 1970-es évek végétől jelentetett meg hasonló kiszerelésű válogatásalbumokat olyan zenekaroktól, amelyeknek addigra 4–5 nagylemezük volt.

Mögötte fájdalom

A fiatalon eltávozó művész (1879–1920) minikiállítását a Magyar Nemzeti Galéria a halálának 100. évfordulóján készült bemutatni, a tárlatot nagyrészt egy magángyűjtő adományára, illetve új vásárlásokra alapozták. 

Prüntyögés és pátosz

Egyre több a kortárs magyar dráma, legalábbis a függetleneknél és a budapesti main­stream színházak stúdiói­ban, és egyre látványosabb az a tendencia, hogy a szerzők, dramaturgok, rendezők a színház, és nem az irodalom felől érkeznek (ami nem jelenti azt, hogy adott esetben a darabjaik ne lehetnének esztétikailag is értékesek). Ez a pezsgés jót tesz a szcénának: kitermel egyfajta eszköztárat, módszertant, és hosszú távon a középszer színvonalát is emelheti.

Túl a szeméthegyen

A háttérben szemetes zsákokban rengeteg PET-palack. Megjelenik kék estélyiben a műsorközlő, és szájbarágós-hajlongós-negédes modorban felkonferálja Bellinitől a La sonnambulát, amelyet, ahogy ő mondja, egy nagyszerű énekesnő fog előadni. Harmad­éles a cím, aki tud olaszul, annak sérti a fülét a rossz hangsúly. 

Ismeretlen vizeken

A 19. század végén két nő egymásba szeret, aztán több mint öt évtizeden át élet- és üzlettársakként egy hajótársaság élén állnak: ez a történet fikcióként is izgalmas lenne. De Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs valóban léteztek. A szerzőnek ez a harmadik magyarul megjelent regénye, a fordítás az előző kettőhöz (Lélegezz, Anyám ajándékai) hasonlóan Petrikovics Edit munkája. A szöveg nőtörténeti és LMBTQ-történeti szempontból egy­aránt kiemelt jelentőségű.

Politikai konstrukció

Az 1950-es évek Magyarországa és a Rákosi-rendszer kapcsán rögtön a mindent elborító Rákosi-képek ugranak be, közöttük az, amelyiken a hős egy búzamezőn kalászokat fogdos, meg persze az, hogy „Sztálin legjobb magyar tanítványához” köthető az ötvenes évek Magyarországán a „személyi kultusz időszaka”. Szinte halljuk az „éljen Rákosi” skandálást az ütemes tapssal.

Három majom egyszerre

„Nem tudom, nem emlékszem, hogy mi volt, nagyon távoli ez nekem már, ködös” – mondotta a tisztelt bíróságnak Berec Zsolt Fidesz-tag, valamikori Jász-Nagykun-Szolnok megyei közgyűlési alelnök Boldog István Fidesz-tag, volt fideszes országgyűlési képviselő tárgyalásán. Boldogot és társait korrupcióval vádolják, a volt képviselőre hatéves börtönbüntetés kiszabását kéri az ügyészség.

Köhög, fullad

Az Orbán-rezsim szellemi, adminisztratív és morális leépülésének és kormányzóképtelenségének immár minden áldott nap megnyilvánuló tünete az a felülről gerjesztett káosz, amely az oktatásban és az egészségügyben eluralkodott. Mindkét, az ország jólétét és hosszú távú sikerességét meghatározó ágazat túljutott a válság 24. óráján, és mindkettőben a még fellelhető szakszerű működés kizárólag a benne résztvevők elhivatottságán, s még inkább a tűrőképességén múlik.

Hűséges hátország

A magyar kormány kilenc, vízumtilalommal és vagyonbefagyasztással büntetett orosz oligarchát szeretne leszedetni az Európai Unió szankciós jegyzékéről. Az orosz elnök legbelsőbb körének tagjairól van szó, akiknek fontos szerepük van Putyin háborújának finanszírozásában.

Az erő nem velünk van

Orbán Viktor országstratégiáját nemrég Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója vázolta fel „Nem a szétbontásra, igen az összekapcsolásra – ez Orbán stratégiája a következő évtizedre!” címmel. Az írás egy tavaly év végén, zárt körben elhangzott Orbán Viktor-beszéd összefoglalójaként jelent meg, először a Mandiner.hu-n, majd minimális változtatással és a kormányfőre utalás nélkül a nyomtatott Mandiner hetilapban is.

Mesél az erdő

Guberálók kutatják át a déli határkerítésnél Magyar­országra bejutott ázsiai, afrikai emberek hátrahagyott holmiját, pénzt, telefont, powerbankot keresve. Az elfogott embercsempészek autóit bandák bontják szét. Az önkormányzatok hiába szerveznek rendszeres begyűjtést, nem győzik elvinni a szemetet.