Bár monolit egységnek látszik, a felszín alatt komoly gazdasági feszültségek rágják az európai sportot. Az elmúlt negyedszázadban tömegével alakultak a ligák, amelyek egy részét már nem a klubok, hanem a nemzetközi és nemzeti szövetségek menedzselik.
Az első ismert sportligát, a National Association of Base Ball Playerst 1858-ban szervezték az Egyesült Államokban. Bár amatőr baseballjátékosok hozták létre, és ösztönözték a tagdíjfizetést is, a cél már akkor is az egyre népszerűbb sportjátékban rejlő profitlehetőségek kiaknázása volt. Titokban fizetett játékosok korábban is játszottak, de csak a liga alakulásának évében, a brooklyni és New York-i csapatok legjobbjaiból összeállított All Star-mérkőzésen szedtek először belépődíjat – 50 centet. Mivel elég ember mutatott hajlandóságot a fizetésre, nem volt megállás. Ám gyorsan kiderült, hogy a sportliga nem amatőröknek való. 1871-ben már a hivatásos játékosok szerveztek ligát, olyat, amilyen nekik jónak tűnt: mindenki szabadügynök, nincs szabott menetrend, megengedett az alkoholfogyasztás és a sportfogadás. De a sportüzlet terén a pályán profi játékosok láthatóan amatőrök voltak. 1876-ban végül a befektetők, tulajdonosok vették át a ligát, s művük, a National League of Professional Baseball Clubs a mai napig létezik, a Major League Baseball egyik alapítója.
Sportligák gazdaságtana
Sportközgazdasági értelemben a sportliga alapvető feladata a szervezetet alkotó vállalatok profitjának maximalizálása. Ennek egyik fő feltétele, hogy a mérkőző csapatok játékereje közel azonos legyen: ha valaki túl erős, akkor a meccseinek kimenetele előre megjósolható, s az emberek nem váltanak jegyet rá. Ahhoz, hogy izgalmas legyen minden bajnoki mérkőzés, a csapatoknak a pályán kívül együtt kell működniük, például lehetőséget kell biztosítaniuk, hogy a gyengébben teljesítő klub jó játékosokat igazoljon, akár a sikeresebb, népszerűbb és gazdagabb csapatok rovására is.
| ||
A tapasztalat azt mutatja, hogy a kvázi közös vállalatként működő zárt ligákban – tehát ahol nincs feljutás és kiesés, új csapatok csak a szervezetet alkotó klubok közös döntésével lehetnek tagok – sikeresebben valósulnak meg a profitcélok, mint a nyitott ligákban. Ugyanakkor a zárt ligák a piac méretéhez képest jellemzően kevés számú csapatot menedzselnek, s az adott sportágban versenyezni akaró más klubok saját ligákat szerveznek. Így a gazdasági verseny nem az egyes csapatok között, hanem az egymástól elkülönülő, független ligák között zajlik, szűkebb értelemben egy sportágon belül, tágabban a sportágak között is.
Európában másképp szerveződött meg a sport. Olyan irányító szervezetek, szövetségek jöttek létre, amelyek egyből kijelölték az adott sportág szervezeti kereteit. E teljes sportágért, tehát a gyerek-, az amatőr és a hivatásos labdarúgásért egyként felelősséget viselő szövetségi rendszerek a nemzetközi bürokrácia kifejlődésével erősödtek meg igazán. A legjobb példa a labdarúgás, ahol 1904-ben jött létre a világszervezet (FIFA), és a sportág népszerűségének növekedésével párhuzamosan nőtt a súlya. Fontos mérföldkő volt az 1930-as világbajnokság, amely a FIFA saját versenyrendszereként szerveződött, s vele a klubcsapatok többfrontos (bajnokság, kupa) versengése mellett megjelent a nemzeti válogatottak négyévenkénti versenye is. A FIFA felhatalmazásával 1954-ben alakult meg az európai szövetség (UEFA), mely szintén szervez válogatottak közötti versengést, az Európa-bajnokságot, de a klubok szintjén is megjelenik versenyszervezőként: 1955-ben indította el a Bajnokcsapatok Európa-kupája (ma Bajnokok Ligája) és a Vásárvárosok Kupája (ma Európa-liga) nevű sorozatokat.
Az amerikai sportok egymással versenyző ligáival szemben a labdarúgáshoz hasonlóan szerveződő európai sportok látszólag a béke, barátság és szeretet monolit egységei. A nemzetközi szövetségek rendje szerint a kontinentális és országos szövetségek szervezik az adott sportágat, több-kevesebb önállóságot hagyva a hivatásosoknak a saját életük megszervezésére. Angliában például önálló részvénytársaságként működik a felső osztályú futballcsapatok bajnoksága, Magyarországon az MLSZ saját maga rendezi az OTP Bank Ligát, de a megye III-as Biri SE-től a Ferencvárosig, a BeachSoccer Gyöngyös SC-től a női futsalválogatottig mindenki az egy és oszthatatlan labdarúgást játssza.
Ligák harca és járadékvadászat
Ám ez a nyugalom csak látszólagos. A felszín alatt egyre élesebb a feszültség az európai versenysorozatok között. Versenyeznek egymással a klubok különböző bajnokságai, kupái is – de az ellentétek leginkább a válogatott- és klubsorozatok között éleződtek ki. Ennek oka természetesen a pénz és a vele járó hatalom.
A múlt század kilencvenes éveinek közepére világossá vált, hogy a sport – elsősorban a labdarúgás – a szórakoztatóipar részeként óriási profitpotenciállal bír Európában is. Ezt felmérve 1992-ben az angol labdarúgás első osztálya English Premier League néven teljesen új formában szervezte meg a bajnokságát. A klubok mögött befektetők állnak, nem kevesen amerikaiak. De nemcsak a pénz egy része érkezett a tengerentúlról, a profitmaximalizálás technikái is, amit sikeresen alkalmaztak az európai sajátosságokra az angolok, és később az európaiak is. S a számításaik többé-kevésbé beváltak. A Deloitte kimutatása szerint a 2015–2016-ban az európai labdarúgásban 24,6 milliárd euró fordult meg. Ennek több mint fele az öt nagy európai liga – az angol, spanyol, német, olasz és francia – 100 csapatához került, de még e bajnokságok másodosztályai is összesen 2,6 milliárd eurót könyvelhettek el.
Ugyanakkor a FIFA-nak, az UEFA-nak és a nemzeti szövetségeknek együttesen alig 12,6 százalék jutott a forgalomból. 2006-ban az arány még 15 százalék volt. A futballbürokráciák felmérték, hogy ha nem tesznek semmit, az angol példán felbuzdulva hamarosan az egész európai labdarúgás irányítása kicsúszhat a nemzeti és nemzetközi szövetségek kezéből, s érdektelenné válhatnak a bürokráciák engedélyével rendezett klubsorozatok. A nagy ligák reprezentánsai szervezhetnek maguknak új, független, egész Európát átfogó versenysorozatot – ez közel három évtizede van napirenden –, amit nyilván követnének a többi ország csapatai is. Márpedig ez új világrend lenne a sportban.
A más munkájának a gyümölcse
A sportbürokráciák nagyon nem érdekeltek ebben. Az arányok megváltoztatásához két lehetőség kínálkozik számukra. Elvileg a klubcsapatok részesedését lehetne csökkenteni, a klubbevételeket „megadóztatni”, és a pénz egy részét átcsoportosítani a nemzeti szövetségekhez. A másik lehetőség új termékek definiálása és bevezetése lenne. A FIFA és az UEFA ezt az utat választotta, amikor önálló termékként fejlesztette fel a nemzeti válogatottak vetélkedését – a selejtezők rendszere és maga a vb- és Eb-rendezés amerikai minta alapján menedzselt. Ma már ott tartunk, hogy a barátságos, bemutató válogatottmérkőzések is „elligásodnak”. Megszületett az UEFA Nemzetek Ligája, ahol az eddigi felkészülési mérkőzések helyett körmérkőzéses és rájátszásos lebonyolítású bajnokság folyik, 2026-tól pedig 48 csapatosra bővül a vb-döntő mezőnye, sőt komolyak a szándékok a FIFA Nemzetek Világligája beindítására is. Még saját globális klubverseny szervezésén is gondolkodnak a FIFA stratégái. Befektetői pénz nagy valószínűséggel lenne; úgy tudni, hogy csak a kínaiak több tízmilliárdot szánnak a projektekre.
Az alapgondolat szerint a világszövetség lenne a labdarúgás egyetlen ligája (single entity). A játékosok versenyeztetése a FIFA elosztásában történik, jellemző példája ennek a kijelölt válogatottnapok száma, amikor is a világ azon bajnokságai, ahonnan játékosok sorozhatók be a nemzeti válogatottakba, kötelesek megszakítani a versenysorozatukat, és a csapatok kötelesek ideiglenesen a nemzeti szövetségek rendelkezésre bocsátani a játékosaikat – munkavégzésre. Márpedig a hivatásos futballt ténylegesen a futballvállalatok állítják elő, ők alkalmazzák, képzik ki és készítik fel a játékosokat, ők fizetik a bérüket és az adókat, ők vállalják az alkalmazásukkal kapcsolatos kockázatokat. Ezzel szemben a szövetségeknek nincsenek játékosaik, egyszerűen átparancsolják őket magukhoz, hogy adott időszakban tudásukkal nekik gyártsanak pénzt (korábban térítés nélkül, ma már bizonyos kompenzációkat fizetve a kluboknak) – mintha a Pepsi Colát a Coca-Cola munkásai állítanák elő kommunista szombaton. Egyfajta járadékvadászat ez; másé a haszon, másé a kár.
A fogyasztók (nézők) szabadideje és pénze azonban véges. Hiába gondolja még a legelszántabb sportrajongó is, hogy bármennyit képes befogadni, ténylegesen választani kell sportág, esemény, válogatott és klubverseny, lokális és globális szórakozás között.
Az én választásom a klubok szervezte, tisztán szabad versenyes üzleti sport. Nem függetlenül attól, hogy a nemzeti válogatottak versenyeinek termékké fejlesztése megköveteli a modern marketingeszközök alkalmazását. Így lesz a nemzetből márka, a hazaszeretetből üzleti fogás, a gólokból egy ország felemelkedése vagy éppen bukása. Nem mindenki van ellene a válogatottközpontú sportéletnek, még akkor sem, ha túl nagy a kísértés, különösen a fejletlen demokráciákban, hogy ezen keresztül politikai erők a sportértékeket politikai-hatalmi értékké konvertálják. Hogy nekem ez nincs ínyemre, az az én bajom – de akkor legalább ne bóvlit áruljanak!
