November 9-én büszkén adta hírül az Alkotmánybíróság (AB) honlapja: „Az Alkotmánybíróság fellépett a rokkantsági ellátásra jogosultak védelmében.” És valóban, az AB Magyarország nemzetközi kötelezettségvállalásaira, így különösen az Emberi jogok európai egyezményére, valamint a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezményre tekintettel kimondta, hogy a 2011-ben bevezetett rokkantsági ellátási reform sérti az Alaptörvényt. A hat különvélemény mellett meghozott döntés indokolása igen erős – mintaszerű, ahogy a többség kiáll a nemzetközi emberi jogi kötelezettségek betartása mellett.
Az ítélet különösen kritikus a 2011-es ellátási reform központi megoldásával. A törvényhozó ugyanis anélkül írta elő az érintettek rokkantsági állapotának javítását, hogy a valóságban érdemi változás történt volna – s így érte el a költségvetési kiadások csökkentését. Az AB szerint jól beazonosítható az a különösen sérülékeny csoport, akikre a 2011-ben kidolgozott szabályozás „már önmagában is aránytalan terhet ró”. Az AB 2019. május 31-i határidővel hívta fel az Országgyűlést új, az emberi jogokat tiszteletben tartó szabályok megalkotására.
Mindez remekül hangzik. És akár örvendhetnénk is, annak ellenére is, hogy az AB által is különösen sérülékenynek tartott csoport tagjai évekig megalázó körülmények között kényszerültek újabb és újabb felülvizsgálatokon bizonyítani, hogy az új törvényi szabályoktól csak papíron lettek hirtelen munkaképesek, a valóságban nem. Arról nem is beszélve, hogy újraminősítésüknek köszönhetően ezen évek alatt a csökkentett mértékű ellátás következtében konkrétan nyomorogtak. Bár az évek alatt a juttatások szabályai módosultak, a szabályozás alapvető, az AB szerint az érintettekre aránytalan terhet rovó logikája maradt. Mivel az alkotmánybíráskodás mint állami tevékenység lassúsága közismert, akár minden jó, ha a vége jó hangulatban ünnepelhetnénk is.
Ünneprontás
Mégsem lenne indokolt ezt tennünk. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) Nagykamarája ugyanis már 2016 decemberében hasonló értelemben elmarasztalta hazánkat (Nagy Béláné ügyében). Ezt a marasztalást azóta a strasbourgi testület meg is ismételte. Az AB tehát nem tett mást, mint lefordította az európai emberi jogi marasztalást az Alaptörvény nyelvére úgy, hogy a kormány is megértse.
Felmerül a kérdés: tekintettel a strasbourgi bíróság döntéseire, amelyek önmagukban nemzetközi kötelezettségeket keletkeztetnek, mi az AB-határozat valódi jelentősége?
Nos, a határozat tisztán csengő hangja nem annyira az alapvető emberi jogok védelméről szól, mint inkább a nemzeti érdek védelmét szolgálja – az Európai Unióban.
De hogy jön ide az EU?
Az Európai Parlament Sargentini-jelentése azt vizsgálta, veszélyben van-e a mai Magyarországon a jogállamiság, mint az EU egyik alapvető értéke. A dokumentum sorra vette mindazokat az eseteket, amelyekben a különböző európai alkotmányos szereplők – köztük éppenséggel a strasbourgi EJEB is – elmarasztalták a kormányt a 2010-ben beindított közjogi reformok miatt. Az Európai Parlament e jelentést kétharmados többséggel elfogadva, a jogállamiság rendszerszintű veszélyeztetése miatt 2018. szeptember 12-én formálisan is elindította Magyarország ellen az EU önvédő mechanizmusát az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikke alatt.
E döntésre a magyar kormány a szokásos harcos kiállással reagált, az Országgyűlés pedig október közepén határozatban ítélte el a magyar szuverenitás sárba tiprását. Hol van már a választásokat követő májusi nekibuzdulás, amikor is Gulyás Gergely miniszteri meghallgatásán azzal nyitott az Országgyűlés európai ügyek bizottságában, hogy hazánk EU-tagsága – mérlegelve annak előnyeit és hátrányait is – nemzeti érdek? Kívülről csupán annyi látszik, hogy a kormány hangosan védi a hazát – és persze Európát – a bevándorlástól, és kitartóan tiltakozik az Európai Ügyészség ellen.
A nemzeti érdek hatékony európai képviseletének mikéntjéhez Trócsányi László miniszter adott részletes útmutatót májusban, Gulyás Gergely már említett miniszteri meghallgatásán. Trócsányi expozéjából világos lett, hogy a csinnadratta ellenére a kormány egyes tagjai igen árnyaltan látják a különböző uniós eljárások felhasználási lehetőségeit a nemzeti érdek védelmében. A Sargentini-jelentés dühödt elutasítása például csak politikai színjáték, az európai parlamenti választások előtti mobilizációs kísérlet. E hangoskodás kockázata minimális, hiszen az Európai Néppárt szemmel láthatólag nem bánja annyira a Fidesz tagságát, s a magyar kormánynak vannak barátai a 7. cikk szerinti eljárás következő fázisát lefolytató Európai Tanácsban is.
A jogállamiság árnyéka és a pénz szava
Nagyobb veszélyt jelent a nemzeti érdekre, de legalábbis a magyar kormány működésének középtávú finanszírozására, hogy az Európai Bizottság májusban nyilvánosságra került tervei szerint a jogállamiság dimenziójában rosszul teljesítő tagállamok a jövőben nem élvezhetnék automatikusan az uniós tagság anyagi előnyeit. A bizottság javaslata nemcsak a magyar kormánynak szól: a lengyel és a román vezetés is kiemelt figyelemre számíthat. A bizottság terveinek elfogadásához első körben persze a költségvetési eljárás szabályait kell módosítani. A 2021–2027-re irányadó, hétéves uniós költségvetési keretet a bizottság javaslata alapján az Európai Tanács egyhangúlag fogadja el. A nemzeti érdeket szolgáló uniós előnyök pedig ebben a ládikában vannak kulcsra zárva.
Bár minden tagállam megvétózhatja a költségvetés elfogadását, a magyar kormány elsősorban önmagának ártana, ha a ládika kulcsát a kútba ejtené. Vagyis a nemzeti érdeket pillanatnyilag az szolgálja, ha a magyar kormány a harcos ellenálláson túl némi együttműködést is fel tud mutatni az EU alapvető értékeinek tiszteletben tartása terén. Az AB döntése ebben könnyíti meg a kormány dolgát – hiszen annak formailag már nem a strasbourgi ítéleteket kell végrehajtania, hanem saját, felvilágosult alkotmánybíráinak döntését. (Ezen az a tény sem változtat, hogy bár a Sargentini-jelentés több strasbourgi ítéletet is felhánytorgat, a Nagy Béláné ügyében hozott döntés nincs köztük.) Ha most sikerül megtenni a döntő lépést, a kormány még el is büszkélkedhet vele, hogy – az AB bölcsességének köszönhetően – nemzetközi kötelezettségének tesz eleget, és épp az ENSZ fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezménye alatt. (Ez az egyezmény különösen kedves az EU-nak, mivel ez volt az első nemzetközi egyezmény, amelynek az EU szervezetként is részese lett.)
*
Az AB minapi döntése tehát leginkább csillagport hint a nagyközönség szemébe. Korántsem az történt, hogy az Alaptörvény őre főnixmadárként feltámadt, és az emberi jogok védelmére kelt. Az ítélet sokkal jobban illik abba a tudatos kormányzati stratégiába és világképbe, amelynek jegyében a magyar alkotmányos szereplők a magyar nemzeti érdeket szolgálják Európában – bárhogyan is definiálja ez utóbbiakat a kormány.
Ebben a megvilágításban új értelmet nyernek a döntéshez különvéleményt író Pokol Béla bíró szavai is. Pokol szerint a magyar Alkotmánybíróság felelőssége, hogy kerülje „az EJEB döntésekre való explicit támaszkodást és mint autentikus bírósági döntésekre való hivatkozást [ti. saját döntéseiben – a szerk.]. Ezek ugyanis valójában a strasbourgi jogászapparátus döntései, melyek elé csak álcaként vonják oda a tagállamok által kiküldött bírákat”.
Tiszta szerencse, hogy ilyen skandalum csak Strasbourgban képzelhető el.
A szerző alkotmányjogász.
