Jávor Benedek

Elengedett kézzel

Miért tűri az unió a paksi bővítést?

  • Jávor Benedek
  • 2017. április 15.

Publicisztika

Az Európai Bizottság (EB) múlt hétfőn bejelentette, hogy lezárta a paksi bővítéssel kapcsolatos utolsó jelentősebb, az állami támogatás meglétére vonatkozó vizsgálatát. Megállapításuk szerint az új paksi atomerőmű piaci alapon nem valósulna meg, annak életképességéhez állami szerepvállalás szükséges. Ám ez az állami támogatás a vizsgálatot folytató versenypolitikai főigazgatóság szerint nem torzítja aránytalan mértékben a magyar és a regionális energiapiacot. (Arról, hogy ezt miért vitatja az osztrák kormány, s miért akar a luxemburgi Európai Bírósághoz fordulni, lásd Az osztrák szál c. keretes anyagot – a szerk.)

A korábbi, novemberi döntést követően – amely a tender elmaradása miatti kötelezettségszegési eljárást zárta le – a mostani hozzájárulással a Bizottság zöld lámpát adott a magyar kormánynak a paksi beruházáshoz. Ha nem is kikötések nélkül: az EB a beruházás folytatását három kisebb jelentőségű feltételhez kötötte, ám ezeket a magyar kormány – lévén inkább ígéretekről szól – könnyen teljesíteni fogja. (Ezekről A három feltétel című keretes írásban olvashat – a szerk.)

Az előző, a tender elmaradása miatti vizsgálat végkövetkeztetése szerint azért lehetett eltekinteni az európai belső piaci jog szerint kötelezően kiírandó nemzetközi közbeszerzéstől, mert ún. technikai kizárólagosság lépett fel. Azaz a Bizottság szerint a beruházás technikai vagy jogi körülményei a Roszatomon kívül minden más atomerőmű-építő cég termékét alkalmatlanná tették a magyar piacra.

Csakhogy ez az állítás nem igaz. Egyrészt korábban senkiben, a magyar kormányban sem vetődött fel, hogy technikai vagy jogi okok miatt mások ne pályázhatnának Paks II. építésére. Olyannyira, hogy az Orbán-kormány a 2014. januári moszkvai paktum előtt más lehetséges szállítókkal is tárgyalt – például az amerikai–japán Westinghouse-szal –, és kedvezően ítélte meg az általuk kínált technológiát. A magyar kormány a kötelezettségszegési eljárásban sem a technikai kizárólagossággal érvelt, hanem azt próbálta bizonygatni, hogy az Oroszországgal kötött kormányközi egyezmény mentesíti a projektet az európai közbeszerzési jog alól. Csak amikor a Bizottság elutasította ezt, akkor, az utolsó pillanatban állt elő a kormány azzal, hogy jaj, most jut eszünkbe, technikailag kizárólag a Roszatom építhet atomerőművet Magyarországon.

A részletes indoklást, azaz hogy mik is lennének ezek a sajátos feltételek, amelyek a Roszatomra szabják a magyar piacot, sem a Bizottság, sem a magyar kormány nem volt képes november óta bemutatni, ismételt sürgetésemre sem. Ami érthető is, hisz valójában senki nem tud ilyen előírásokról.

 

Az orosz–német üzleti tengely

A döntés és az érv – amely homlokegyenest ellenkezik az eljárás 2015. novemberi elindításakor képviselt bizottsági állásponttal – sokkal inkább politikailag motivált, semmint szakmai alapú. És annál is fontosabb, mert az állami támogatásokra vonatkozó európai szabályok szerint nem lehet jóváhagyni olyan projektek állami támogatását, amelyek más pontokon sértik az uniós jogot. Magyarán: ha nem izzadták volna ki a belső piaci főigazgatóságon a tender hiányát nem kifogásoló döntést, akkor Margrethe Vestager versenyjogi biztosnak nem lett volna más választása, mint a szerinte állami támogatást tartalmazó beruházás megakadályozása.

Mindezek után következett a mostani határozat. Vajon mi indíthatta az EB-t, hogy korábbi véleményének több ponton ellentmondva mégis jóváhagyja a paksi beruházást? Ennek öt fontos okát látom.

Az első a jogi bizonytalanság, ami az európai belső piaci és versenyjog, az alapszerződések, valamint az Euratom-szerződés egymáshoz való viszonyát jellemzi.

Az 1957-es Euratom-szerződés a nukleáris fejlődést támogatandó közösségi érdekként határozza meg. Ám hogy ez pontosan mit is jelent, arra nincs részletesebb előírás, a tagállamok, illetve a Bizottság ezt eseti alapon értelmezik. A szerződések ráadásul az energiamix meghatározását tagállami hatáskörbe utalják, szabadságot adva az egyes országoknak az energiaforrások kiválasztásában. A Bizottság most úgy ítélte, nem szólhat bele, ha Magyarország adófizetői ezermilliárdokkal akarják támogatni egy veszteséges atomerőmű építését és működését, s figyelmét arra korlátozta, hogy ez a támogatás ne sértse túlzottan más energiatermelők érdekeit. A magyar társadalom érdekeit a Bizottság helyettünk nem fogja megvédeni. A következtetés, amire jutottak – azaz hogy nincs aránytalan piactorzulás és érdeksérelem – véleményem szerint hibás, de ezt majd az Európai Bíróság eldönti. Margrethe Vestager azonban a napokban egy szűk körű beszélgetésen maga is elismerte, hogy az Eur­atom-szerződés és az uniós versenyjog együttes alkalmazása nem zökkenőmentes, bizonytalanságokkal terhelt, ám az ő lehetőségeit korlátozzák a fennálló szabályok.

A második tényező a beruházás körüli átláthatatlan lobbiérdekek szövevénye. A 12,5 milliárd eurós építkezés európai léptékben is érdeklődést kelt, hisz az európai atomerőmű-építési piac alig mutat életjeleteket. Az pedig e piac minden szereplőjének létfontosságú, hogy be tudjon kapcsolódni egy belátható időn belül ténylegesen megkezdődő beruházásba. Lázár Jánosék ezt ismerték fel, és belementek abba, hogy nagy európai cégek is jelentős részt hasíthassanak ki a projektből. Sajtóhírek és piaci információk szerint két meghatározó tagállam jóindulatát is meg tudták nyerni: Franciaországét a várhatóan a turbinaszigeteket biztosító Alstom helyzetbe hozásával, Berlinét pedig a minden valószínűség szerint a biztonsági rendszereket szállító Areva Germany beemelésével. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a tender elmaradása miatt indított kötelezettségszegési eljárás során a belső piaci főigazgatóság álláspontja 180 fokos fordulatot vett. Bár az eljárás elindításakor még azt állították, hogy a vizsgálatot nem a projekt elemeinek későbbi tendereztetése érdekében folytatják, hanem arra kíváncsiak, hogyan került az egész beruházás közbeszerzés nélkül az oroszokhoz, a vizsgálat lezárásakor az utóbbi kérdést a mondvacsinált, hazug hivatkozással – a technikai kizárólagossággal – ad acta tették, és a döntésüket a kivitelezés során kiírandó közbeszerzésekre fókuszálták. Nem kevés cinizmussal úgy vélhették: ha már nem tilthatják meg a magyaroknak, hogy csillagászati összegeket költsenek a veszteséges és értelmetlen, az orosz energiafüggést növelő gigaberuházásra, akkor legalább az európai cégek is részesüljenek a pénzesőből.

A harmadik elem a projektet gondozó hálózat hatékonysága volt. A Moszkvát, Budapestet, Berlint, Párizst és a brüsszeli Bizottságot is érintő megállapodás gyakorlati tető alá hozását minden valószínűség szerint a Gün­ther Oettinger–Klaus Mangold páros olajozgatta szorgalmasan.

A nagypályás üzletember Mangold specialitása a német–orosz gazdasági kapcsolatok; az Oroszország elleni szankciók feloldásának nagy híve. Ő az Orosz Föderáció tiszteletbeli konzulja Baden-Württemberg tartományban, a paksi szerződés létrehozásában is közreműködő Rotschild Bankház német leágazásának igazgatósági tagja – és az Alstom német leá­nyának igazgatótanácsi elnöke is. A kiterjedt lobbimunka tényét nem csupán Oettinger sűrű budapesti látogatásai támasztják alá, vagy az, hogy egy ízben Klaus Mangold magángépén érkezett fővárosunkba (esetleg az informatikai analfabéta magyar kormányfő váratlan érdeklődése az önvezető autók iránt). Alig egy héttel az állami támogatással kapcsolatos vizsgálatot lezáró döntés előtt Lázár János Brüsszelbe látogatott, többek közt a paksi eljárásról egyeztetni – történetesen egy olyan napon, amikor az azt folytató Vestager biztos nem is volt a városban. Lázár ezért helyette – micsoda meglepetés! – Günther Oettingerrel találkozott.

 

Európa csökken

A paksi döntés negyedik okának az Európai Bizottság általános politikai irányváltását látom. Az eljárások meghirdetésekor, 2015 novemberében az EB igencsak elkötelezettnek tűnt az európai jog kikényszerítése iránt, minden forrásunk arról számolt be, hogy elszántak voltak a kemény lépésekre. Ám 2016 első felében, a Brexit-népszavazás kampányában a Bizottság visszavonulót fújt, bizonyára attól tartva, hogy a túl határozott fellépés az európai jog alkalmazása érdekében a kilépéspártiaknak szolgáltatna muníciót Nagy-Britanniában. Az aggodalom nem volt alaptalan, de a stratégia nem jött be: miközben a Bizottság lemondott saját alapfeladatáról – az őrködésről az uniós jog alkalmazása felett –, az euro­szkeptikusokat sem sikerült lecsillapítani; sem Nagy-Britanniában, sem máshol.

Az ötödik tényező pedig az EU általános jövőjét meghatározó fejlemények. A paksi bejelentéssel szinte egy időben mutatta be Jean-Claude Juncker az erről szóló Fehér könyvet az Európai Parlamentben. A Bizottság elnöke ebben ugyan öt lehetséges forgatókönyvet vázol fel, ám beszédéből és az elmúlt napok tagállami megnyilatkozásaiból egyértelmű, hogy ő és a meghatározó tagállamok kormányai a többsebességes Európát látják a legéletszerűbb megoldásnak. Az unió egyes országai folytatnák az integráció szorosabbra fűzését például a biztonság- és menekültpolitikában, az adózás, a gazdasági kormányzás, a szociális jogok területén – és az energiapolitikában. Azok az országok, amelyek nem készek erre, kimaradnak a megerősített együttműködések egyre kiterjedtebb rendszeréből. Magyarország az összes ilyen szakpolitikai területen, s az energiapolitikában is élesen ellenzi az uniós kompetenciák erősítését. Az energetikai államtitkár épp a múlt héten magyarázta el az Országgyűlés európai ügyek bizottságában, hogy miért utasítjuk el a téli energiacsomag számos pontját, köztük a hatósági árak kivezetését, az uniós beleszólást az energiamixbe vagy a klímapolitikai célok erősítését. Ha pedig a Bizottság azzal számol, hogy Magyarország tíz év múlva, amikor Paks 2 blokkjai ténylegesen üzemelni kezdhetnek, nem lesz részese azoknak az energiapolitikai együttműködési kereteknek, amelyek kikényszerítéséről most vitáznak, akkor joggal fontolhatja meg, hogy mennyi politikai tőkét, időt és energiát érdemes beleölni most ezekbe a konfliktusokba? S a paksi döntés legszomorúbb tanulsága ez lehet – a Bizottság hosszú távú ügyekben már nem óhajt civódni a magyar kormánnyal. Magyarországot lényegében elengedték.

Az osztrák szál

A jóváhagyó határozaton szinte meg sem száradt a tinta, amikor az osztrák kormány már jelezte, hogy nem ért egyet vele, és várhatóan a luxemburgi Európai Bíróságon támadja meg. Meggyőződésük szerint a Bizottság tévedett, amikor úgy vélte, hogy az aktuális magyar áramtermelő kapacitás mintegy 40 százalékára rúgó, állami dotációval előállított villamos energia piacra engedése ne torzítaná el a magyar, és az azzal szorosan összekapcsolódó regionális árampiacot, s ne biztosítana indokolatlan, közpénzből finanszírozott versenyelőnyt Paks 2-nek a többi térségbeli áramtermelővel szemben. Ez a várható bírósági eljárás évekig elhúzódhat – ugyanakkor nincs halasztó hatálya a beruházás megvalósítására, sőt a magyar kormány a per dacára is megpróbálhatja felgyorsítani az építkezést. Előfordulhat, hogy a Bizottság jóváhagyását felülíró bírósági döntés az építkezés előrehaladott fázisában születik meg, akár lehetetlenné is téve annak megvalósulását – ami viszont értelmetlenné tenné az addig ráköltött száz- és ezermilliárdokat. A brit Hinkley Point C erőmű építői épp e veszély kiküszöbölésére gyakorlatilag felfüggesztették a beruházást a róla szóló bírósági döntésig – a magyar kormány szemmel láthatólag nagyobb kedvvel hazardírozik az adófizetők pénzével.

 

A három feltétel

A Bizottság, talán hogy egy utolsó gesztust gyakoroljon a magyar adófizetők felé, három feltételhez kötötte a jóváhagyó döntést. Ezek azt célozzák, hogy korlátokat szabjanak a most jóváhagyotton túli, parttalan állami támogatásnak.

Az a kötelezettség, hogy Paks 2-t külön cégben kell tartani, és nem lehet összevonni Paks 1-gyel vagy más állami energiacégekkel (például az MVM-mel), meggátolja, hogy az új erőműnél keletkező veszteséget egy közös cég máshol képződő nyereségével próbálják meg eltüntetni és finanszírozni.

A termelt energia áramtőzsdén, illetve átlátható aukciókon keresztüli értékesítésének előírása azt lehetetleníti el, hogy az állam (vagy egy állami tulajdonú cég) a piacinál magasabb áron vásárolja meg Paks 2 áramát, így vállalva át a piaci alapon egyébként képződő veszteséget.

A bevételeket és az esetlegesen képződő profitot pedig csak az állami beruházás költségeinek (például tőkeköltségeinek) fedezésére, tehát a meglévő állami támogatás szintjének csökkentésére lehet használni.

Ezek a feltételek rendkívül aggasztók. Egyfelől arról tanúskodnak, hogy a Bizottság nem zárja ki: a jelenleg feltételezettnél is sokkal veszteségesebb lehet az új atomerőmű, és ennek a korlátlan állami (adófizetői) finanszírozását próbálja megakadályozni. De a feltételek hatékonysága is megkérdőjelezhető. A magyar kormány számos más, kreatív mód­ját találhatja a súlyosan veszteséges erőmű állami lélegeztetőgépen tartásának. Hogy csak egyet mondjak: Paks 2 százszázalékos tulajdonosaként a cégben a veszteségek miatt kialakuló sajáttőke-hiányt egyszerű tőkepótlással eltüntetheti. Magyarország pontosan ezt tette éveken keresztül a Malévval. Azt a gyakorlatot akkor a Bizottság végül jogtalannak ítélte meg, és ez a légitársaság végét is jelentette. Paks 2 csődje a nemzeti légitársaságénál összehasonlíthatatlanul nagyobb pénzügyi és energetikai zűrzavart hozna. Ráadásul ki tudja, hogy 10-15 év múlva érvényesek lesznek-e még Magyarországra azok az uniós előírások, amelyek eltilthatnák a kormányt az ilyesfajta állami dotációtól, és lesz-e olyan Bizottság, amelynek jogalapja van magyarországi jogsértések szankcionálására. Megeshet, hogy a magyar adófizetők évtizedeken át fizetik majd az előre tudottan veszteséges beruházás akár évi százmilliárdos kárait – a Bizottság feltételeire pedig már senki nem fog emlékezni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A szerző a Párbeszéd EP-képviselője, a Zöldek–ESZSZ frakciójának tagja.

Neked ajánljuk

A világképlet nyomában

  • Kovács Róbert

Az Ásatás legújabb részében megnézzük, hogy vélekedtünk 2000-ben A tér és az idő természetéről