Dawid Warszawski

Első Recep, a Hódító

A Hagia Sophia átalakítása és Konstantinápoly újbóli bevétele

  • Dawid Warszawski
  • 2020. augusztus 23.

Publicisztika

Senkit nem lepett meg Recep Tayyip Erdo­ğan török elnök pár héttel ezelőtti bejelentése, miszerint megfosztja múzeumi mivoltától az isztambuli Hagia Sophiát, és visszaalakítja me­csetté – mely státuszt az egykori pravo­szláv bazilika 1453-ban nyerte el, mikor is II. (Hódító) Mehmed szultán csapatai elfoglalták Konstantinápolyt.

Nem lepődtek meg a városi hatóságok sem, amelyek azon nyomban, mintha csak számítottak volna az elnök döntésére, a mecset előtt két hatalmas molinót bontottak ki. Az egyik a nevezett szultánt ábrázolta, a másik Erdoğant, aki immár leplezetlenül az ő örököseként prezentálja magát.

Az viszont már okozhatott némi konsternációt, hogy a két arcmás mellől hiányzott Kemal Atatürk portréja, elvégre Atatürk Törökországban mindenütt jelen van. De Atatürk minősítette át 1934-ben a mecsetet múzeummá – mint most kiderült, helytelenül. És ha Ata­türknek a Hagia Sophia dolgában nem volt igaza, akkor talán más ügyekben is tévedett? Mint például az állam világi jellege, vagy a monarchia megdöntése? Azok, akiknek Atatürk ott lóg a falán – vagyis mindenki Törökországban – mostantól némi aggodalommal fognak a képére pillantani. És jobban teszik, ha elmélyülnek a legfelsőbb bíróság határozatának tartalmában, amely zöld utat adott Erdoğan döntésének. Az érvelés a következő volt: a Hagia Sophia hódítás révén, zsákmányként került II. Mehmed szultán magántulajdonába. Ő mecsetté alakította át, majd pedig elhalálozott – később tehát senki nem változtathatta meg ezt a döntését. Atatürk jogszerűtlenül járt el.

E logika szerint jogszerűtlen volt a szultán trónfosztása, akinek történetesen az egész Oszmán Birodalom a magántulajdona volt. Ilyen alapon az utolsó török szultán, VI. Mehmed utódai támadhatatlan jogot formálhatnának a Topkapira. De köztudott az is, hogy van a szultánok Törökországának és Erdoğan Törökországának egy közös vonása: az a törvény, amit az uralkodó törvénynek ismer el. A Mehmed-hívek helyében tehát nem táplálnék különösebb reményeket. Az viszont jól látszik, hogy Atatürk bírálata immár megengedett, s már csak ezért is érdemes odafigyelnünk az egykori bazilikában meghirdetett első iszlám istentisztelet dátumára. Törökország határain kívül alig valaki érti július 24. jelentőségét. Ahogy Lengyelországon kívül alig valaki kapta fel a fejét arra, hogy Obama elnök épp szeptember 17-én mondott le a lengyelországi rakétapajzsról. (A Szovjet­unió 1939. szeptember 17-én támadta meg Lengyelországot – a szerk.) Atatürk megbízottai 1923. július 24-én írták alá Lausanne-ban az antant hatalmakkal a békeszerződést, amely megrajzolta a modern Törökország határait – a nacionalisták szerint súlyosan sértve a nemzet érdekeit. A Hagia Sophia már visszatért – a szerződés pedig három év múlva lejár.

Törökország időközben elfoglalta Szíria északi részét, bő egy hónappal ezelőtt pedig megszállt egy 40 kilométer széles sávot az iraki határ túloldalán. Mindezt a törökországi kurd PKK partizánjaival folytatott háborúban. A háború még hagyján: de a török külügy­minisztérium a Twitter-oldalán olyan Irak-térképet tett közzé, amelyen a megszállt területek más színnel szerepeltek, mint az ország többi része. A bagdadi tiltakozás után a térkép ugyan eltűnt, a katonák azonban maradtak. De tiltakozott az Európai Unió is Ankaránál, a változatosság kedvéért akkor, amikor török gáz- és olajfúró hajók tűntek fel ciprusi felségvizeken és végeztek illegális fúrásokat. Ám a török hajóknak eszük ágában sem állt levonulni, a török kormány pedig a tripoli líbiai kormánnyal kötött egyezségére hivatkozik, melyben a két ország egyszerűen felosztotta egymás között a Földközi-tenger keleti medencéjének vizeit.

A török kormány támogatását élvező líbiai katonai kormányzat Tripoli mellett immár az ország egyharmadát tartja ellenőrzése alatt, a Bengáziban székelő másik líbiai kormány őszinte bánatára; ez utóbbit támogatja egyébként (katonailag is) Oroszország, Franciaország és Egyiptom is. Tripoli bejelentette, hogy szándékában áll Miszráta (Líbia harmadik legnagyobb városa) és Dzsufra elfoglalása is, mire Egyiptom harckészültségbe helyezte csapatait. Törökország nem is titkolja, hogy Miszrátában szeretné berendezni harmadik haditengerészeti bázisát a régióban (a katari és a mogadishui után). Egyiptom és Törökország között – az után, hogy a Sziszi-rezsim megdöntötte az Ankara támogatását élvező Muszlim Testvériség kormányát – hidegháborús állapotok uralkodnak, Egyiptom bekerítve és veszélyben érzi magát, és komolyan veszi a török fenyegetést.

De ezt teszi Franciaország is. Június 10-én egy francia hadihajó megpróbált feltartóztatni egy tanzániai zászló alatt haladó teherhajót. A NATO-parancsnokság alatt, líbiai vizeken jár­őröző Courbet naszád a Líbiával szembeni ENSZ-fegyverembargót felügyelte. A Törökországból Tripoliba tartó teherhajó kapitánya azt közölte, hogy orvosi felszerelést szállít – majd pedig a semmiből feltűnt két török hadihajó, amelyek megtiltották a francia katonáknak az ellenőrzést, és a naszádra irányították a célzóradarjukat: ez az utolsó lépés a tüzelés megkezdése előtt. A franciák elhúztak, majd bepanaszolták a NATO-nál Törökország „bűnözői” fellépését – csakhogy a NATO megtagadta a segítséget Párizstól, egy hétre rá pedig az olasz védelmi miniszter látogatást tett Tripoliban. Róma ugyanis a tripoli kormányt támogatja, és attól tart – amúgy teljesen megalapozottan –, hogy ha Bengázi lesz a befutó, úgy a francia olajcég, a Total kipenderíti Líbiából az olasz Agipot.

De a Hagia Sophia ügye sem áll jól. Görögország minden felháborodása dacára az Európai Unió mindössze a döntés újragondolására szólította fel Ankarát, míg az UNESCO a felbecsülhetetlen értékű mozaikfreskókért aggódott – ezeket lefalazták, amikor a bazilikából mecset lett, majd 1934-ben feltárták. Csakhogy mecsetben nincs helye más vallási kultuszok képeinek. Így hát Törökország azt felelte, hogy Konstantinápoly elfoglalását követően II. Mehmed volt a „pravoszlávok vezére” is, miből eredően ő és az utódai (közéjük értve I. Recepet is) tudják a legjobban, mi a teendő a Hagia Sophiával. A mozaikokat pedig függönyökkel fogják eltakarni. Vagy lézeres megoldással. Vagy valahogy máshogy, de semmi bántódásuk nem fog esni. Ellenben „az Ayasofia mecset visszaszerzése – figyelmeztetett Erdo­ğan – az Al Aksza mecset (a jeruzsálemi – a szerk.) felszabadítását jövendöli”.

Nos, úgy tűnik, korán örvendeztünk akkor, amikor Ankara elítélte a Krím Oroszországhoz csatolását: meglehet, nem annyira az ukránokkal érzett szolidaritás, mint inkább a török érdekek és az oszmán múlt vezette ebben Er­do­ğant. Ezt szíves figyelmébe ajánlom Budapest és Bécs lakónak is. De mi, a többiek is jobban tesszük, ha leporoljuk a régi atlaszokat. És minél régebbieket, annál jobb.

A szerző újságíró. Legutóbbi jelenléte a Narancsban: „A mosolygó, bajuszos munkás”, 2017. február 16. Jelen írása eredetileg a Gazeta Wyborcza július 16-i számában jelent meg. Ford.: - bha -

Neked ajánljuk