Mihancsik legfontosabb - és legterjedelmesebb -, érzelemdús érve egy párhuzam: hogy ugyanis nálunk most pont olyan helyzet állt elő, mint amilyen Franciaországban volt 2002-ben az elnökválasztáson, ahol a második fordulóba a hivatalban lévő államfő, a korrupt, cinikus és undorító Jacques Chirac, valamint a szélsőjobboldali, idegenellenes Nemzeti Front vezetője, Jean-Marie Le Pen jutott. Akkor a köztársaság, a demokrácia minden híve, jobb- és baloldaliak egyaránt, a Sorbonne elnökétől Zinedine Zidane-ig arról győzködte a mindkét jelöltet (valamint a kiesett szocialista Jospine-t) elutasító állampolgárt: fogja be az orrát és menjen szavazni Chiracra, mert meg kell állítani a fasisztát, a nácit. (Sikerült.) "Itt akár abba is hagyhatnám az írást (...), mindenki számára világos, mit akarok vele mondani" - írja Mihancsik, de persze nem hagyja abba, mert, mint figyelmeztet: "A dolog azonban mégsem ennyire egyszerű." Tényleg nem ilyen egyszerű, de a figyelmeztetés a cikk további kétharmada fényében nem több a szerző alaptételét erősíteni hivatott retorikai fogásnál.
A Mihancsik szívéhez oly közelálló Franciaország elnökét ma Nicolas Sarkozynek hívják, aki választási programjába és (már korábban, belügyminiszterként is folytatott) politikájába sikeresen lopta át Le Pen rendpárti és idegenellenes nézeteit - és megszerezte hozzá a francia választók többségének támogatását. (Ha már a parlamenti demokráciát védelmezzük, vegyük komolyan a választók véleményét! Vagy gondolkozzunk el a mai, média által manipulált tömegdemokrácia korlátain.) Ha Orbán Viktort valamely, a fenti történetben szereplő francia politikushoz kell hasonlítani, nem kérdés, hogy Sarkozy a pendant.
Mihancsik a cikk második részét azzal kezdi, hogy tisztázza, miért nem "ennyire egyszerű" a történet: "Először is, mert Orbán Viktor és pártja nem fasiszta és nem náci." Bő két hasábbal később viszont oda konkludál: "A képletben tehát mégiscsak Orbán Fidesze áll Le Pen és a Front National helyén." Újabb két hasáb múlva pedig a szerző végkövetkeztetése: "magamévá teszem a francia elnökválasztás első fordulója után elterjedt szlogent, még akkor is, ha a korabeli egyenlet mindkét oldala túlzó (...). A csalóra szavazz, ne a fasisztára!"
Az OV "nem fasiszta" és az OV "fasiszta" állítások között az érvelés azt mutatja, hogy a liberális eszme tiszteletre méltó képviselője (képviselői) mennyire nem érti(k) Orbán sikerének és az MSZP kudarcának egyik fő okát. Mihancsik Orbán legfőbb bűnének azt tartja, hogy veszélyezteti "a felvilágosodás és a nyugati polgárosodás legfontosabb vívmányát, az individuális szabadságot", hogy "jobboldali fordulata óta soha, egyetlen percig sem tekintette értéknek sem az individuumot, sem (...) a személyes szabadságot". Súlyos vád. A "bizonyítás" során Mihancsik Orbán 2002-es - a két választási forduló közötti, a szocialisták elsöprő fölényét csaknem teljesen ledolgozó - kampánybeszédeiből idéz, olyan mondatokat, amelyek a nemzeti egységről, a "lelki közösségről", összefogásról, hitről, reményről, szeretetről szólnak. Demagóg hordószónoklatok voltak, falvédőszövegekkel a Testnevelési Egyetemen és a Kossuth téren elhangzott Orbán-beszédek? Persze. (És Gyurcsány 2006-ban? És Obama tényleg nagyszerű választási beszédei?)
Szeretném leszögezni (bár érvelésem szempontjából ennek semmi jelentősége), hogy a hátam közepére se kívánom azt a "lelki közösséget", azt a "szeretetet", amit a következő 8-10 évben elviselni leszek kénytelen. De a Jobbik színrelépéséig Orbán egyedül árulta a politikai piacon azt a dolgot, amit a rendszerváltásban, a "reálisan létező" kapitalizmusban, a napi politikai, hivatali és gazdasági korrupcióban csalódott, majd a válság és megszorítások által sújtott emberek többsége keres: a jövőt, a jövőben való hitet, és ennek kulcsaként az elszigetelten gyenge, cselekvőképtelen emberek közösségigényét.
Mihancsik - és a hazai liberálisok - alapvető tévedése, hogy a sztálinizmusra és a fasizmusra mutogatva elutasítanak bármiféle közösségi gondolatot. Nekik is szól a Sólyom László által felkért "bölcsek" figyelmeztetése: Magyarország szétesik, ha nem változik az iskola, ha nem válik közösségformálóvá, mert csak a közösség teremt és őriz értékeket.
Orbán 1998-2002-es kormányzásának egyfajta közösség hirdetése volt az ideológiai máza, és akkor csak azért vesztett, mert ennek a "nemzeti", "keresztény" közösségi ideológiának ellentmondott az emberek napi tapasztalata, az új elit gátlástalan egyéni érdekérvényesítése. De ez régen volt. Azóta a magyar társadalom újra részesülhetett az ideológia nélküli, pragmatista kormányzás élményében. Az MSZP (és az SZDSZ) pragmatizmusáról a tökéletes felkészületlenség, a rögtönzés, a kompetenciahiány derült ki, és ezen a megítélésen nem változtat az sem, hogy a kényszerek, külső gazdasági és politikai diktátum hatására, kármentő jelleggel a Bajnai-kormány képes volt ész-szerűen tevékenykedni. Különösen, ha az ésszerűséget a globális tőkéhez és annak szervezeteihez való alkalmazkodásban mérem - de hát ma nincs más mérce, nincs más lehetőség. Nyolc év kormányzási kudarca - szakmai kudarca - lejáratta a pragmatikus szemléletet és felértékelte az eszméket, az értékeket. És mivel ez a kudarcos nyolc év az individualizmust képviselő neoliberális politika jegyében telt el - az eszmék, értékek nélküli, kiüresedett MSZP ebben sodródott -, felértékelődtek a közösségi eszmék, értékek, ideológiák. Ilyet pedig (leszámítva a politikailag egyelőre súlytalan újbaloldali közösségi ideálokat) jelenleg csak a Fidesz kínál.
Meg a Jobbik. Úgyhogy majd négy év múlva jöhet az "orrunkat befogó" választás.
Hajdu András
újságíró, történelemtanár
