A Narancs választás előtti endorsement-szériájának első részeként Mihancsik Zsófia közzétett egy MSZP melletti kényszeredett és keserű állásfoglalást. (Lásd: Elviselhetetlen, tűrhetetlen, siralmas, Magyar Narancs, 2010. január 28. A cikk megjelent a galamus.hu-n is.) Írása arra inspirál minket, hogy rámutassunk arra a kínosan egyoldalú megközelítésre, amely nagyban hozzájárult a - Mihancsik által is kárhoztatott - valódi alternatívák nélküli magyar közélet létrejöttéhez. Arra az értelmiségi hozzáállásra, amely elfogultságát illetően siralmas, logikai inkonzisztenciáját tekintve tűrhetetlen, hatásában elviselhetetlen.
*
Cikkében Mihancsik Zsófia érzékletes párhuzamot von a küszöbönálló országgyűlési választás és a 2002-es franciaországi elnökválasztás között, amikor is a második fordulóban a demokraták - párt-hovatartozástól függetlenül - Jacques Chiracot támogatták a Nemzeti Front jelöltjével, Jean-Marie Le Pennel szemben. Mihancsik felállít egy "képletet", amelyben Le Pen szerepe Orbán Viktornak, Chiracé Mesterházy Attilának jut; akik pedig meg akarják állítani a magyar Nemzeti Fronttá maszkírozott Fideszt, azoknak az elviselhetetlen, tűrhetetlen és siralmas (a jelzőket nem vitatjuk) szocialistákra kell szavazniuk.
Számunkra egyáltalán nem magától értetődő, hogy az áprilisi választás a nyomuló szélsőjobb és egy antifasiszta népfront gigantikus küzdelme lenne. Ugyanilyen legitimnek tartjuk a voksolást nyolc év szocialista-liberális kormányzása fölötti ítéletnek, esetleg a parlamenti elit teljesítményéről szóló népszavazásnak láttató érvelést. Mihancsik gondolatmenetének kiindulópontja és végkövetkeztetése között azonban még akkor sem sikerül a leghalványabb összefüggést sem felfedeznünk, ha meggyőzzük magunkat a 2002-es Franciaország és a 2010-es Magyarország közötti analógia létjogosultságáról. Először is azért, mert nem tartjuk hitelesnek a szereposztást.
Orbán Viktor attól még nem lesz Le Pen, ha valaki tekintélyelvű, profán érdekeit nemzeti-patetikus lózungokkal leplező, kissé molyrágta politikusként jellemzi (azaz pontosan olyannak, amilyennek a szerző Chiracot ábrázolja). Főleg, ha ennek alátámasztására 2010-ben csupa 2002-ből való mondatot citál. Ráadásul a nemzetről mint lelki közösségről, a választók iránt érzett politikusi háláról, a szeretet és az összefogás erejéről szóló tirádákat bármelyik amerikai elnökjelölt vagy önkéntes nőegyleti vezető elmondhatta volna, sőt maga Gyurcsány Ferenc is, ha kicsikét jobbak lennének a beszédírói. Mi azért ennél rémségesebb és jóval frissebb orbáni kiszólásokat is össze tudnánk szedni, ha nagyon megerőltetnénk magunkat, bár Orbánt még úgy sem volna egyszerű a francia szélsőjobb veteránjává démonizálni.
Miközben Mihancsik Zsófia plasztik Le Penekkel sokkolja olvasóit, nem tűnik föl neki, hogy ma már létezik egy hatékony, szervezett és az elmúlt egy évben a Fidesznél sokkal ügyesebben politizáló, valódi szélsőjobboldali erő. Hogy abbéli meggyőződését, miszerint a demokráciára leselkedő legnagyobb veszedelem változatlanul Orbán Viktor, véletlenül se zavarják össze a tények, nemhogy a Jobbik erejéről, de létezéséről sem vesz tudomást; írásában kétszer bukkan fel a párt neve, a Fidesz kreálmányaként, illetve segédcsapataként.
Természetesen lehet firtatni a Fidesz felelősségét a Jobbik megerősödésében, az érintkezési pontokat fölfedni, de akkor ebbe tessék némi energiát feccölni, tudniillik mindez korántsem magától értetődő. Hiszen, ha sikerül kimutatni Orbánék szerepét a radikálisok előretörésében, akkor azt is látni kell, hogy részükről nem kívánt következményről van szó. A Fidesz az EP-választást követő első ijedtében megpróbált tüntetőleg tudomást sem venni a Jobbikról - egészen úgy, ahogy most Mihancsik.
Utóbbi nyilván azért teszi ezt, mert ha a Jobbikkal mint tényezővel számol, akkor borul az egész, Mesterházyt Chiracként bemutató modell, és a végén még az is kiderülhet, hogy Chirac helyén Orbán áll. Az MSZP ugyanis momentán azért küzd (pardon, azért kellene küzdenie, miközben szokása szerint valami egészen mással van elfoglalva), hogy az ország második legnagyobb pártja maradjon. A francia párhuzam itt válik kézenfekvővé, csak nem úgy, ahogy Mihancsik Zsófia szeretné: könnyen előfordulhat, hogy az MSZP-re Jospin bukott szocialistáinak sorsa, azaz az első fordulós megalázó harmadik helyezés, majd hosszú évek vesszőfutása vár.
*
De valóban szükségszerű-e, hogy ezen a nyomvonalon haladjunk, és a demokráciaféltők szavazatait egyből Mesterházynak vagy Orbánnak juttassuk? Nem feltétlenül, lévén a magyar politika nemhogy nem kettő-, de még csak nem is háromszereplős. Mihancsik ezt elintézi annyival, hogy a "nem létező" SZDSZ-t és az "újra ügyesen összetákolt" MDF-et kapásból komolytalannak minősíti.
Lehet ugyan kritizálni a rendszerváltó pártok paródiáinak szórakoztató násztáncát (mi megtettük: Dinamikus csapatunkba kreatív munkatársakat keresünk, Hírszerző, 2010. január 25.), csak nem az MSZP-hez viszonyítva. Képtelenek vagyunk belátni, hogy a Bokros Lajos vezette lista (bárkik is követik azon őt) miért lenne súlytalanabb, mint a közismerten nagy kaliberekből verbuválódott MSZP-é.
Szintúgy elfogadhatatlan negligálni az LMP-t. Joggal bírálható e párt mondanivalójának inkoherenciája, bárgyú gegjei. Ám ha a viszonyítási alap egy olyan szervezet, amelyből egyaránt kibeszél Szili és Gyurcsány, Karsai József és Vitányi Iván, akkor jobb, ha semmiféle eszmei következetességet nem kérünk számon, és érdemes hallgatni a különféle akciók megítélésénél is, ha a színvonalat egyébként a nyugdíjasokat véglénynek tekintő aláírásgyűjtések és Harangozó Teri-haknik jelentik.
S bár komoly fenntartásaink vannak az LMP-vel szemben, sokkal, de sokkal tisztességesebbnek érezzük, hogy filléres támogatók pénzére támaszkodva, az utcáról próbálnak tényezővé válni, mint végigjárni a szokott KISZ-káder pályát, amelynek során semmiféle teljesítményre nincsen szükség a parlamentbe - kedvezőbb környülállás esetén a kormányba - kerüléshez; bőven elég hozzá a kádári nosztalgia köré szervezett törzsközönség és a házi értelmiség ciklikusan föltámadó antifasizmusa. (Itt szeretnénk megjegyezni: Pásztor Albert.)
A politikai tér Mihancsik-féle leszűkítése csak arra jó, hogy a kisebbik rossznak tekintett fél bármilyen cselekedete alól föloldozást nyerjen. Nos, többek között ez vezetett a kölcsönös előítéletektől táplált tett- és gondolatölő struktúra megmerevedéséhez, ahhoz az állapothoz, amelyben - Mihancsikot idézve - nem lehet undor nélkül az urnák elé járulni.
Gavra Gábor a Hírszerző főszerkesztője, Hont András történész.
