Búr-Baky Miklós

Enfant perdu

Gyurcsány Ferenc lemondása

  • Búr-Baky Miklós
  • 2009. március 26.

Publicisztika

A harmadik köztársaság politikusai közül eddig ketten voltak, akiket egyben államférfinak is lehet minősíteni (hogy nagynak-e, azt majd a történelem eldönti, itt csak a típusról beszélünk): Antall József és Gyurcsány Ferenc.

Igen, fegyver a kézben, ébren álltam,

s ha jött osonva gyanús jóbarát,

jól céloztam, és átjárta vidáman

forró, tűzforró golyóm a hasát.

Eközben persze megesett a harcban,

hogy olykor egy ilyen galád alak

szintén nagyon jól lőtt - minek tagadjam:

száz sebem tátong, vérem elapad.

(Heine)


A harmadik köztársaság politikusai közül eddig ketten voltak, akiket egyben államférfinak is lehet minősíteni (hogy nagynak-e, azt majd a történelem eldönti, itt csak a típusról beszélünk): Antall József és Gyurcsány Ferenc. Közülük az előbbi mindhalálig ki tudta tölteni mandátumát, ám ha megéri a következő választást, pártjával együtt bukott volna. Az utóbbi viszont most, még mandátumának kitöltése előtt önként távozni fog - önként, de persze a körülmények nyomására. Számosan úgy vélik, hogy lépését korábban kellett volna megtennie, s ehhez a lehetőséghez különféle időpontokat társítanak: az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése, a háromdíjas népszavazás kudarca és ehhez kapcsolódóan a koalíció fölbomlása, a világválság kitörése és begyűrűzése. Nem értünk egyet velük. Mindezen alkalmak esetében a lemondás egyenértékű lett volna a gyáva megfutamodással, vagy legalábbis ezt a benyomást keltette volna, ami gyakorlati szempontból ugyanolyan káros.

*

A kiindulópont kétségtelenül az őszödi beszéd és annak nyilvánosságra kerülése. Az nagy tévedés persze, hogy önmagában ez váltotta volna ki a Gyurcsány-ellenes indulatokat, s még inkább, hogy ezek az indulatok jogosak lettek volna. Gyurcsány, a kormánya és a pártja népszerűségvesztése már a konvergenciaprogram megszorításaival ("Gyurcsány-csomag") elkezdődött, az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése ehhez gyakorlatilag semmit nem tett hozzá. Ez egyszerűen ürügy volt a 2002 óta frusztrált jobboldalnak, hogy végre kitombolhassa magát. Hogy a közkeletűen - belföldön és külföldön is - elterjesztett beállítás, miszerint ez egy titkos beszéd volt, amelyben a miniszterelnök elismerte, hogy a választási kampányban hazudott, mivel kormánya előzőleg négy évig nem csinált semmit, minden egyes elemében hazugság, arra egy korábbi cikkünkben (Kőkorszak, Magyar Narancs, 2006. szeptember 28.) már rámutattunk, hozzátéve, hogy fölösleges lenne magyarázkodnia, mivel egyetlen korábbi értelmes magyarázatát sem fogadták el (a szaúdi terroristáktól a kóbor kutyákig). Egyben leszögeztük: "Javasoljuk viszont, hogy tartson ki a végsőkig, mert [...] jelenleg ő látszik az egyetlen embernek ebben a kurva országban, aki végig tudja vinni a reformokat."

Az őszödi beszéd nem bűne volt a miniszterelnöknek, hanem - az ismert mondás szerint - több ennél: hiba. A hiba azonban nem az volt, hogy elmondta. "Ám hogy az őszödi beszédet a miniszterelnöknek el kellett mondania, azt önmagában is bizonyítja a tény, hogy találtatott valaki (legalább egyvalaki) ott a célközönségben, aki nyilvánosságra hozza" - szögeztük le szintén egy korábbi írásunkban (A kamikaze sorstalansága, Magyar Narancs, 2007. július 5.). A hiba, amit elkövetett, kettős volt. Először is, hogy jogos indulatában nem gondolta meg: lesz ott csakugyan egy ilyen áruló. Pedig ismerhette volna őket. És akkor nem azt mondja, hogy "hazudtunk", hanem mondjuk azt, hogy "mellébeszéltünk"; nem azt, hogy "nem csináltunk semmit", hanem mondjuk "nem csináltuk meg azt, amit kellett volna". Biztos, hogy amúgy hatásosabb volt, csakhogy nemcsak pozitív, hanem sajnos negatív értelemben is. Másrészt pedig hiba volt, hogy a semmitmondó tévébeszéde helyett nem mondott el egy olyat, amelyben föltárta volna - nyilván megfelelőbb formában - az őszödön ismertetett helyzetet. Ez általában is helyénvaló lett volna, konkrétan pedig elejét vehette volna az őszödi beszéd aljas kihasználásának. A kiváltott hatás ugyan nagyrészt ugyanaz lett volna valószínűleg (és föltehetőleg ettől tartott), ám nem adott volna gyúanyagot az ideológiai Molotov-koktélokhoz.

Ami a döntő fontosságú háromdíjas népszavazás kudarcát illeti, annak veszélyére a magunk részéről már korán fölhívtuk a figyelmet. "Az egyenlősítő idiotizmus és a képmutató demagógia bizarr szövetségeként minden bizonynyal kétoldali populista többségi támogatásra számíthat egy olyan népszavazási kezdeményezés, amely meg kívánja akadályozni az establishment - olyan, amilyen, de legalább létező - tervét az évtizedek óta a totális csőd állapotában leledző egészségügy reformjára" - írtuk egy, a baloldallal és a baloldali populizmussal általában foglalkozó cikkben, amelyre ebben az összefüggésben még vissza fogunk térni (Az establishment koloncai, Magyar Narancs, 2004. május 27.). Másutt arra is rámutattunk, hogy a vitatott díjakat ezért az Alkotmánybíróság abszurd döntése után rögtön vissza kellett volna vonni, s az energiákat a másik, szintén kilátásba helyezett népszavazásra koncentrálni, a több-biztosítós rendszerről. Ezt a visszavonást nem a szocialista párt akadályozta meg (ott volt is ilyen javaslat), hanem nyilvánvalóan a liberális szövetséges, hiszen ők - a helyénvaló bojkott helyett - szinte hajszolták az embereket a szavazóurnákhoz, sikeresen megvalósítva így a jobboldal fő célját, az 50 százalék fölötti részvételt. Ennek fényében értékelhetjük csak igazán a koalíció fölmondását részükről.

*

Amire persze megint csak a miniszterelnök egy újabb - habár tisztán formális - hibája szolgált ürügyül. Az ti., hogy a minden oldalról bűnbaknak megtett egészségügyi minisztert nemcsak elbocsátotta (ehhez joga volt, még ha eléggé lovagiatlanul járt is el), hanem elvitatta a koalíciós partner jogát arra, hogy egymaga jelölje ki az utódot, s ezzel megsértette a koalíciós szerződést. A vád, hogy a "bársonyos reformok" meghirdetésével a miniszterelnök lemondott a reformok folytatásáról (merthogy a reformok sohasem "bársonyosak"), épp annyira jogos, mint amennyire igazságtalan. Hiszen nem jószántából mondott le a reformokról, hanem azért, mert az adott helyzetben nem lehetett őket folytatni. A kisebbségi kormányzás melletti döntés pedig a kisebbik rossz választása volt. Ennek értelméről akkoriban a következőt írtuk: "[M]indenképpen folytatni kell addig, amíg 1.) az eddig gondosan titkolt jobboldali-populista program minél több eleme nem kerül napvilágra, és 2.) nem múlik el kétharmados többségük megszerzésének veszélye." (Bolondok hajója, Magyar Narancs, 2008. május 29.) És az első eredmények e tekintetben rövidesen meg is mutatkoztak, a költségvetés és az adótörvények próbáján is a kormány sikeresen túljutott, amikor váratlanul lesújtott az országra a gazdasági világválság villámcsapása.

Hogy ezt időben és kellő eréllyel kezdte-e kezelni a kormány és a miniszterelnök, erről persze megint vita van. A magunk részéről úgy véljük, hogy azoknak, akik egy még korábban elkezdett válságkezelést vártak volna el (pontosabban: várnának el utólagosan, mert utólag nyilvánvalóan bölcs tud lenni mindenki), körülbelül úgy van igazuk, mint Kodálynak, amikor azt mondta, hogy a gyermek zenei nevelését a születése előtt 9 hónappal kell elkezdeni. Mély gondolat, csak nehéz megvalósítani. És hogy a válságos helyzethez a korábbi hibás gazdaságpolitika vezetett, úgyszintén igaz, csakhogy nem 2006 óta (amikor a hibákat a konvergenciaprogram épp hogy megpróbálta kiigazítani), hanem 2001 óta. Egyszer azt írtuk: a 100 napos programok előbb-utóbb Waterloonál szoktak végződni. Ámde annak idején mindenki tapsolt hozzájuk - kivéve a konzervatívokat, akiknek e magatartását nem tudjuk eléggé méltányolni. De persze az akkori lelkesedők közül most senki sem kívánja "elvinni a balhét".

Éppen, mivel időben ébredt, a kormány megtette a magáét a rövid távú válságkezelésben, amint ezt is kellett tennie. Amikor azonban arra került a sor, hogy mi legyen a hosszú távú válságkezeléssel, s többé-kevésbé világossá lett mindenki számára, hogy itt most akkor tényleg radikális reformokra lesz szükség, a helyzet radikálisan megváltozott. Hiszen a kisebbségi kormány és Gyurcsány Ferenc maga pontosan azért mondott le egy évvel ezelőtt a reformokról, mert ezek folytatásához nem volt elég ereje, és a liberálisokkal együtt (a folyamatos sztrájk- és népszavazás-fenyegetések miatt) úgyszintén nem lett volna abban a helyzetben. Most becsületből megpróbálta még megtenni idevágó javaslatait, de amikor nyilvánvaló lett, hogy a két-, sőt többoldali össztűzben nem számíthat sikerre, Gyurcsány a lemondás mellett döntött. Erre a lépésre már egy évvel ezelőtt is készen állt - amint ezt akkor szintén regisztráltuk: "Ha a kormánynak és a kormányfőnek az ország érdekében azt az áldozatot kell meghoznia, hogy visszalép, bizonyosan meg fogja tenni (hiszen már fölajánlotta)." És a dologban most volt valami grandezza.

Az általánosan elterjedt (vagy inkább általánossá elterjesztett) nézet szerint Gyurcsány Ferenc azért alkalmatlan a reformok megvalósítására, mert hiteltelen. Hát, attól függ, hogyan értjük ezt. Egy éles szemű publicista fölfigyelt rá, hogy a Bokros-féle "kritikus tömegű" reformelképzeléssel Gyurcsány már egy 2005-ös esszéjében előállt. Egy másik szellemesen rámutatott, hogy ma az számít Magyarországon úgymond "hitelesnek", akinek hisznek. Egy harmadik pedig a maga szarkasztikus modorában megjegyezte: a magyar választópolgár csak egyetlen módon képes észlelni, hogy egy politikus hazudott, ti. ha ezt ő maga mondja. Hogy Gyurcsány Ferenc - hasonlóan Antall Józsefhez - nem profi politikus, az éppen itt mutatkozik meg leginkább. Megint csak hivatkozunk az imént említett cikkünkre: "A profi politikus naponta elmondhat minimum egy hazugságot, de ettől még kijelentheti, hogy ő soha nem hazudott, és nem szakad rá a mennybolt. A nem profi politikus viszont, bár egyetlen hazugságot sem tud senki rábizonyítani, egy meggondolatlan szónoki fordulata nyomán beteges hazudozónak állítható be." Azonban az, hogy valaki tényleg hiteles ember-e, morális kérdés. Hogy hisznek-e neki, az viszont politikai. És itt politikáról van szó. Ugyanott magunk is úgy véltük: Gyurcsánynak valóban kérdésesek lennének az esélyei egy választási kampányban, a jobboldal vele szembeni, minden képzeletet alulmúló rágalmazó és lejárató hadjárata miatt, amivel szemben baloldali elvbarátai nem tudták, vagy talán nem is akarták megvédeni.

*

Mert naivitás lenne azt hinni, hogy Gyurcsány éveken át tartó tojástánca, időnkénti nagy nekibuzdulásai és ezt követő megtorpanásai, folytonosan változó programjai és azok folytonos átalakításai pusztán az ő naivitásából vagy kommunikációs hibáiból fakadtak. Abból is, de ezek mögött valójában egy mélyebb összefüggés húzódik meg: Gyurcsány Ferenc személyiségének és a Magyar Szocialista Párt közegének nem pusztán faktuális, de szükségképpeni inkongruenciája. Amikor Gyurcsány 2004-ben miniszterelnök lett, azért lehetett az, mert még a legkorlátoltabb boncok is kénytelenek voltak fölismerni: a pártot vagy ő menti meg, vagy senki. De a személye idegen maradt a párt közegétől.

Nem kívánunk itt mindent fölidézni, amit az elmúlt néhány évben a szocialista pártról írtunk, néhány mozzanatra azonban hadd utaljunk. Az establishment koloncairól szóló, már említett cikkben ezeket így soroltuk föl: az egykori nómenklatúra, az egyenlősítő kriptokommunisták, a közvetlen-népi demokraták, a nemzeti szocialisták. A Great Old Party című írásban (Magyar Narancs, 2004. október 14.) rámutattunk, hogy csak a klasszikus szociáldemokrata pártok voltak kifejezetten a munkásoknak - a szakszervezetekkel ezért összefonódott - pártjai. "A modern szociáldemokrata pártok azonban nem rétegpártok, hanem néppártok. Baloldali néppártok természetesen, [...] úgy képviselik a szegények és a kisemberek, a bérből és fizetésből élők érdekeit, hogy közben az ország, az egész társadalom távlatait is szem előtt tartják." Az átalakulás a kommunista-paternalista pártból egy klasszikus szociáldemokrata pártba többé-kevésbé végbement az MSZP-ben, bár közel sem teljesen: "[A]z államfőjelöléssel kapcsolatos cirkuszi játékok során a szocialista párt [...] elképesztő jeleit adta a populizmusra, a totalitarizmusra és a nacionalizmusra való atavisztikus hajlandóságának" - írtuk például egy kiélezett és épp ezért jellegzetes szituáció kapcsán (Nemzeti szocialisták, Magyar Narancs, 2005. június 2.). Azonban a modern szociáldemokráciába való átmenetet Gyurcsány nem tudta keresztülvinni, s a folyamatos követelőzés a klasszikus "baloldali értékek" után végül oda vezetett, hogy a baloldali populisták fraternizálni kezdtek a jobboldali populistákkal. Így a háromdíjas népszavazáson ténylegesen létrejött a baloldali és jobboldali populisták nagykoalíciója a "baloldali értékek" védelmében (lásd: Az Új Többség, Magyar Narancs, 2007. december 13.).

Gyurcsány kudarcait csak kisebb részben az ellenségei, nagyobb részben az elvbarátai okozták. A nagy sikerek ellenére, amiket neki köszönhettek (mert ők maguk jóformán semmit nem tettek értük) - a miniszterelnök-válságon való túljutás, az állampolgársági népszavazás megnyerése (a Gyurcsány elleni jobboldali gyűlölet ősforrása), az újabb választási győzelem, a konvergenciaprogram és a legutóbbi válságkezelés sikerei -, csak egy kis csoport áll szilárdan mögötte. A zavaros platformok folyamatos rivalizálása, az önjelölt népvezérek folytonos torzsalkodása ezt egyébként eleve determinálja. A magunk részéről azt tanácsolnánk a lelépő miniszterelnöknek és maradó pártelnöknek, hogy vagy hozzon létre egy új politikai alakulatot, vagy kövesse egy hasonlóképp hórihorgas és nagy orrú, bár egyébként távoli, francia pályatársa példáját: vonuljon vissza egy kéttemplomos-galambdúcos helységbe, és várjon. De ő, "veszendő őr, szabadság harcosa" inkább tusázik "győzelmet nem is remélve", bár tudja, hogy "őrködtem éjjel-nappal, míg a társak / szunnyadtak sátrukban seregesen", s mivel helyesen látja, hogy "veretlen hullok, fegyvereim épek" - harcol tovább, hátha lesz egyszer valami értelme és eredménye.

Neked ajánljuk