Érintettek

Kinek nincs köze itt a holokauszthoz?

Kiégett fűcsomókon lépkedünk a semmi közepén. Elegáns embe­rek bizarr menete a harmincöt fokos hőségben. Diplomaták, különböző szervezetek képviselői, új­ság­írók, szervezők – és cigányok, főként fiatalok, akik sem ezek, sem azok közé nem tartoznak.

 

Körös-körül feketére pörkölődött klinkertéglák halmai, melyekből bizarr kémények meredeznek az ég felé.

A Pharrajimos, a roma holokauszt emléknapja alkalmából itt, ezen a helyen, az egykori krematóriumok romjai mellett folyik a megemlékezés Birkenauban, ahol 80 évvel ezelőtt, 1944. augusztus 2-án, egyetlen nap leforgása alatt ölték meg az itt még életben maradt mintegy 4300 cigányt, gyerekeket, felnőtteket, időseket. (A holokausztnak összesen több száz­ezer roma áldozata volt.)

Európai diplomaták, németek, lengyelek, Közép-Európa orszá­gai­nak képviselői és a varsói izraeli nagykövet is. Testőrök, tudósítók rendjei, ők kapnak helyet az első sorokban.

Hátrébb, a „fontosak” sátra mögött tucatnyi sorban székek a ro­ma holokauszt napjára készített esernyőkkel, a perzselő augusztusi nap ellen védekező cigány fiatalok ücsörögnek. Köztük két lány, szinte leghátul. Megszólítva őket, kiderül, résztvevői az évente megrendezett workshopnak is, amelyen a holokausztról, a cigányellenességről, az emberi jogokról tanulnak. Elmesélik, hogy bejárták Auschwitz-Birkenaut, részt vettek előadásokon, s bár sokat kaptak, maradtak kérdéseik. Mert azt tanították a workshopon, hogy ne használják a szót, cigány, használják inkább a romát.

Értetlenkednek, zavarónak érzik.

Nincsen ez tisztázva; mi a sértő, mi nem. Romát mondjunk, mert az a „politikailag korrekt”, és a cigány maradjon meg arra, ha valaki szidalmazni akar egy másik magyart?

Ha egyszer ők magukat cigánynak nevezik, érzik, gondolják, miért kellene romát mondani?

Mikor lett szitokszó a cigány, és ha az, mi tette azzá?

Vannak erre válaszaink? S ami még fontosabb, kérdésként ez felmerül-e iskolában, egymás közti beszélgetésben, újságcikkekben, társadalmi diskurzusban?