Szomorúsággal olvastam Budimir Lončar, az egykori Jugoszlávia utolsó külügyminiszterének halálhírét. Egy rokonszenves kollégát gyászolok, talán az utolsó külügyminisztert, akivel együtt dolgoztam az 1990-es évek első felében.
Lončar 1924-ben született az akkor még Olaszországhoz tartozó Zára melletti kis dalmát szigeten, Ugljanban. Katolikus horvátként az ortodox szerbek által uralt Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot nem érezte magáénak, annak német megszállása után a Tito vezette kommunista partizánokhoz csatlakozott, meg is sebesült. Elhitte, hogy egy kommunista, föderális Jugoszlávia mentes lesz minden elnyomó nacionalizmustól. Külügyminiszteri posztra emelkedő diplomataként az úgynevezett el nem kötelezett országok mozgalmának egyik legaktívabb szervezője és vezetője volt. Először 1990 júniusában találkoztam vele a szomszédos Jugoszláviában tett hivatalos látogatásom alkalmával.
1990-ben senki sem számított az öt szövetséges köztársaságból álló Jugoszlávia felbomlására, még a horvátok és szlovének között is legfeljebb egy kisebbség álmodozott erről. A májusi szabad választásokon azonban a két nyugati tagköztársaságban a politikai hatalom és a gazdasági erőforrások megosztásával elégedetlen, a nemzeti érdek erőteljesebb érvényesítését kívánó, politikailag heterogén, erősen nemzeti érzelmű pártok szerezték meg a győzelmet, míg Szerbiában a szerb nacionalizmussal mind jobban azonosuló kommunisták, élükön Miloseviccsel nemet mondtak a rendszerváltozásra.
Az Antall-kormány rokonszenvvel követte az egyes délszláv tagköztársaságok törekvését a nagyobb önállóságra, ezért is nyitottam meg egy magyar főkonzulátust Zágrábban 1990 júniusában. Ezt megelőzően azonban, tapintatból, hivatalos látogatást tettem Belgrádban, akkor ismertem meg a komoly nemzetközi tekintéllyel bíró külügyminisztert. Budimir Lončar szavaiból azt vettem ki, hogy – meggyőződésből vagy az erőviszonyok mérlegelése alapján – a szerb vezetésű jugoszláv egység elkötelezettje, aki nem örül, hogy a hidegháború megszűnése folytán Jugoszlávia nemzetközi súlya csökkent, de továbbra is fontosnak tartja az el nem kötelezett államok mozgalmát. Az egy évvel később meginduló szerb-horvát háborúban a háttérbe vonult, a szerb álláspontot Vladislav Jovanovic, a Szerb Szocialista Köztársaság külügyminisztere képviselte, számos találkozásunkkor meglehetősen keményen. Lončarban fölébredhetett a horvát nemzeti érzés: tíz évvel később, 2012 májusban Zágrábban vele összetalálkozva kiderült, hogy Josipović horvát elnök tanácsadója. Hiába, ahogy az utolsó jugoszláv miniszterelnök, a boszniai horvát származású Ante Marković később mondta: „Abban az időben bárhol is voltam, bármelyik városban, mindenhol szívélyesen és lelkesen üdvözöltek. Minden gyűlésen nagyon sok ember megjelent, s valamennyien támogatásukról biztosítottak. Azt mondták, Jugoszláviában sohasem éltek jobban. Emelkedett a bérük, utazgattak, vásároltak, szabad embernek érezték magukat... Ám amikor az urnák elé álltak, mindenki a saját falkájára szavazott.”
És tegyük hozzá: lőtte és ölte a másik falkához tartozót – pedig ugyanazt a nyelvet beszélték, csak más betűkkel írták és más vallást követtek.
