Mi lenne, ha a politikáról beszélnénk, az igazi politikáról, a nagy veszélyekről, a nagy lehetőségekről, a nagy kihívásokról? Mi lenne, ha a közelgő európai választás alkalmat adnának arra, hogy túllépjünk a pártok versenyén, és mind a huszonhét országunkban azzal foglalkoznánk, hogy hogyan nézzünk szembe az Európát fenyegető viharokkal?
A választók újra kedvet kapnának a politikához, a választási részvétel kevésbé lehangoló lehetne a szokásosnál, ugyanis a mostani állás szerint a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia intellektuálisan túlságosan kimerült ahhoz, hogy továbbra is képes legyen érdekessé tenni a jobb- és baloldal közötti harcot. Az örökségük: a társadalmi haladás és a háború utáni újjáépítés sikere megkerülhetetlen, de mivel mindkét ideológia az ipari forradalom terméke, mára meghaladta őket a politika; a munka gyökeresen átalakult, a növekedés alaposan feldúlta a világgazdaságot, és mind az öt földrészen feltámadtak azok a jobboldali erők, amelyek megkérdőjelezik a felvilágosodás eszméit.
A jobb- és baloldal mindezek ellenére nem fog eltűnni, de ahogy az Európai Parlamentben már napi szinten látjuk, új politikai frontok alakulnak: egyik oldalon a nemzeti jobboldal és a szélsőjobboldal összefogása, a másik oldalon egy lassan sarjadó univerzalista és demokratikus erő, amely széles politikai skálából táplálkozik az utópisztikus baloldaltól egészen a jobbközépig. Ugyanez a politikai felállás formálódik az Egyesült Államokban. Ezt halljuk Franciaországban, amikor a baloldali François Ruffin azzal érvel, hogy „centrálisabbá” kell válniuk, míg Sarkozy arra szólítja fel a sajátjait, hogy egyesítsék a szélsőjobboldali Éric Zemmour, a jobboldali Éric Ciotti és Emmanuel Macron szavazóit. Ez rajzolódik ki Lengyelországban és Magyarországon is. Indítsuk el ezennel a huszonhetek közötti vitát, ezt a kampányt, amely négy fő kérdés körül felvázolhatja az új európai politikai szembenállás körvonalait!
Az első Ukrajna, ahol nem arról van szó, amiről Sarkozy elnök úr beszél, hogy tárgyalni kellene a Kremlben trónoló despotával, hanem arról, hogy segíteni kell legyőzni őt, hiszen a napnál világosabbak a céljai. Putyin egyértelműen kijelentette, hogy vissza akarja állítani a cárok elveszett birodalmát, és most azt reméli, hogy az Unió, az Egyesült Államok és a világ rákényszeríti az ukránokat a tűzszünetre. Ha ez megtörténik, akkor nem kell feladnia az elcsatolással megszerzett területeit, megállíthatja a saját belpolitikai gyengülését, elérheti, hogy feloldják az Oroszország elleni nemzetközi szankciókat, és előkészítheti a következő offenzíváját.
Amíg a Kreml ilyen birodalmi ambíciókat dédelget, háború fog dúlni Európában, ezért nem a bérgyilkosok és háborús bűnösök rezsimjének kell segítő kezet nyújtanunk, hanem egy elnémított népnek.
Egyrészt növelnünk kell az Ukrajnának szánt fegyverszállításokat, másrészt közvetlenül az orosz néphez kell fordulnunk, és elmondani nekik, nem az a sorsuk, hogy Kína vazallusává váljanak, és hogy készek vagyunk együttműködni velük, amint ez az agresszió véget ér.
A második megvitatandó kérdés az Unió bővítése. Igaz, hogy lehetetlen lenne harmincöt vagy még több taggal működőképessé tenni az európai intézményeket, amelyek már huszonhét taggal is csikorognak. Még inkább igaz, hogy veszélyes lenne megengedni Putyinnak, Hszi Csin-pingnek és Erdogannak, hogy megvessék a lábukat a Balkánon, és megtagadni Ukrajnának a csatlakozást, ugyanis ezzel kijelentenénk, hogy ezek a területek nem a mieink, hanem az orosz érdekszférához tartoznak. Megoldhatatlan helyzetnek tűnik, de az igazság az, hogy megmondhatjuk ezeknek a tagjelölt országoknak, nincs értelme olyan hajóra szállniuk, amely túl sok utassal elsüllyedne. Viszont már most azonnal szorosabb együttműködést tudunk kialakítani velük számos polgári és katonai területen, és fokozatosan elkezdhetünk velük építeni egy kibővített Uniót. Egy olyan Uniót, amely a hivatásának tekinti, hogy összefogja az egész európai földrészt, amely egy és ugyanaz az Unió, viszont a tagjai között a politikai integráció fokozatai még hosszú ideig nem lesznek egyformák.
Ez már ma is így van. Nem mind a 27 tagállam fogadta el a közös valutát vagy tagja a schengeni térségnek. Nem mindegyikük kíván továbblépni a politikai egység felé vezető úton, és a tagjelölt országok közül sem mindegyik törekszik erre. Teljesen elképzelhető, hogy ez a kibővített Unió több szintből vagy „formátumból” álljon, ahogyan Emmanuel Macron javasolta tavasszal Pozsonyban.
Harmadszor: ott van az Atlanti Szövetség kérdése, amelynek az Egyesült Államok nem hajlandó örökké viselni a fenntartási költségeit, miközben Ázsiában több kihívással kell szembenéznie, mint Európa környékén. Ha azt akarjuk, hogy a szövetség megmaradjon, akkor két, egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkező hatalom köré kell újjáépítenünk: az Amerikai Egyesült Államok és egy olyan Európai Unió köré, amely végre hiteles, azaz közös európai védelemmel rendelkezik.
Az Atlanti Szövetség és az európai védelem egyaránt nélkülözhetetlen záloga a demokráciák biztonságának, és Franciaország segítene ezt világossá tenni azzal, hogy jelöltet állít az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, a NATO főtitkári posztjára.
A huszonhetek által megvitatandó negyedik kérdés Afrika. Senki más nem fogja megoldani Afrika problémáit. Az afrikai stabilitás nem fog egyik napról a másikra létrejönni, de muszáj elősegítenünk: például munkahelyteremtéssel, az Ázsiába telepített iparágaink gyártósorai közül jónéhánynak az Afrikába költöztetésével. Ezzel csökkenthetnénk a termékek szállítási idejét, mérsékelhetnénk a környezetszennyezést, enyhíthetnénk a migrációs nyomást, és megteremthetnénk egy kölcsönösen előnyös partnerség alapjait az euro-afrikai belső tavunk, a Földközi-tenger körül.
Tudom, sokan úgy gondolják majd, hogy ez a páneurópai vitára való törekvés csak vágyálom. Az viszont tény, hogy a felhők gyülekeznek Európa felett. Az amerikai védelem bizonytalanná válik, miközben Oroszország nyugtalanítóbb, mint valaha. Kína éppen elveszti a gazdasági lendületét, ami veszélyezteti a német ipart, terheket ró a kereskedelmi partnereinkre, és Hszi Csin-pinget kísértésbe ejtheti, hogy katonai hódításokkal próbálja ellensúlyozni a lakossága elégedetlenségét.
Európa veszélyben van, és ez alapvetően megváltoztatta a politikai helyzetet. Az „egységben az erő” elképzelés mára vitathatatlan. Sok európait kezdenek érdekelni a Miniszterek Tanácsában, az Európai Parlamentben és az Európai Bizottságban zajló viták. Tény, hogy a britek ma már elutasítanák a Brexitet, hogy európai egység nélkül nem tudtunk volna választ adni a világjárvány kihívásaira, nem tudtuk volna megtenni az első lépéseket a zöld átmenet felé, nem tudtuk volna megadni a szükséges segítséget Ukrajnának, és nem tudtuk volna elkezdeni szabályozni a digitális környezetet.
Az új szélsőjobboldal sem követeli már az Unió felbomlását. Csak arról beszélnek, hogy a helyébe kell állítani valamit, ami valójában soha nem is szűnt meg létezni: a „nemzetek Európáját”. Az út tehát szabad. Gyerünk! Újítsunk! Indítsunk olyan kampányt, amely az Unióból politikai egységet kovácsol, amely közös válaszokat keres a közös problémákra. Ne habozzunk tovább, hiszen „csak azokban hiszünk, akik hisznek önmagukban”, ahogy Talleyrand mondta.
A cikk eredetileg a Le Monde online felületén jelent meg 2023. szeptember 1-jén. Fordította: Kugyela Tamás Dávid.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
