Váradi Balázs

Helyettes pofozottak

A magyar egyetemeket sújtó uniós büntetések jogosságáról és értelméről

Publicisztika

Arra válaszul, hogy a magyar kormány és az Országgyűlés letiporta az állami egyetemek többségének autonómiáját, és ún. közérdekű vagyonkezelő alapítványok tulajdonába adta, azaz kekvásította azokat, két európai uniós intézmény, a Tanács és a Bizottság súlyos szankciókat helyezett kilátásba.

Ezek az intézkedések – az érintett intézmények kizárása az Erasmus+ oktatási csereprogramokból és az olyan közös kutatási programokból, mint a Horizon vagy a COST-hálózatok – elsősorban az ott tanuló diákokat és az érintett kutatókat sújtják. Orbánt, a Fideszt, a rezsim korifeusait legfeljebb közvetve, bizonytalan politikai hatásmechanizmusokon keresztül érik el.

Mivel a magyar Országgyűlés nem tett meg mindent, amit a Bizottság vár tőle, hogy az egyetemek autonómiája kevésbé sérüljön, úgy tűnik, a fenti fenyegetését hamarosan be is kell váltania az EU-nak.

Fél éve, amikor a szankciók az asztalra kerültek, Bódi Péter a magyarnarancs.hu-n szenvedélyesen érvelt amellett, hogy „a magyar fiatalok diszkriminálása nyilván nem lehet a probléma megoldása arra nézve, hogy egy korrupt politikai rendszerben élnek”, és kárhoztatta azokat, akik afelett örvendeztek, hogy „Brüsszel végre a sarkára állt”. Kifejtette: ha az EU elveszi az európai távlatokat adó cserediákság lehetőségét a jövő magyar értelmiségétől, azzal nem Orbánt sújtja, hanem morálisan is megkérdőjelezhető kollektív büntetést hoz, aki pedig ennek örül, rövidlátó és oktondi. Ezt az álláspontot sok olyan, a tudomány világában dolgozó, érdemdús személy osztja, akik egyébként pontosan tisztában vannak a rezsim bűneivel, és a legkevésbé sem rokonszenveznek vele. Ez a Momentum véleménye is.

Az alábbiakban vitatkozni fogok ezzel az állásponttal és Bódi Péterrel. Abban természetesen egyetértünk, hogy az Erasmus+ és a többi együttműködés leállítása súlyos kárt okoz a magyar diákoknak és kutatóknak, ám abban nem – és ez tényleg minden, csak nem öröm –, hogy ilyesfajta kollektív büntetések kilátásba helyezése nélkül az EU fel tudná venni a kesztyűt a magyar jogállamiság és intézményi autonómiák maradékát is lebontó Orbán-rezsimmel szemben.

Három, gyakran felmerülő tévhitet szeretnék ezzel összefüggésben eloszlatni.

Az EU nem is tudja, hogy mit művel

De, tudja. Persze hogy tudja. Az Erasmus az európai együttműködés kevés olyan sikerei­nek egyike, amelyeket nemcsak statisztikusok, közgazdászok vagy nagybirtokosok látnak, hanem európai polgárok százezrei is személyesen megtapasztalják, és amely kézen foghatóan az unióhoz köthető. Az uniós politikusok és bürokraták imádják és ajnározzák is a programot.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.