Ahhoz még mindig ért a vén gazember, hogy felhívja magára a figyelmet. A márciusi uniós csúcs egyetlen izgalmas eseménye, ami kizökkentette az ülésterem alatt pár szinttel sörözgető újságírókat az apátiából, az volt, amikor Chirac felháborodottan kicsörtetett az ülésről, mert az európai big businesst képviselő Unice lobbiszervezet francia vezetője nem anyanyelvén, hanem angolul szólt az állam- és kormányfőkhöz.
Nem biztos, hogy napjaink egyik legkicsinyesebb európai politikusának hisztijéből érdemes nagy ívű következtetéseket levonni uniónk helyzetére vonatkozóan, de az incidens kétségtelenül illusztrálja, hova jutott Európa. Hisz alig pár hétre rá a francia kormány a diákok és a szakszervezetek utcára vonulása láttán újfent lehátrált a munkaerőpiac rugalmasabbá tételét szolgáló reformokról. Franciaország, Európa legfontosabb állama, az unió alapítója, vezetője és dobogó szíve képtelen szembenézni az új világ és az új Európa realitásaival. Vesztét érzi, és dacosan kicsörtet, ha valaki az üzlet nyelvén szólal meg, nem az övén, ami valaha nagy volt és fontos. Beleragadt a sárba, ráadásul lehúzza az egész szekeret.
En plus, nem csak Franciaország cselekszik így. Az újraegyesítés óta stagnáló Németország új kancellárja, Angela Merkel népszerű, de egyelőre semmit sem tesz, hogy energiát injektáljon az alig szuszogó óriásba; és a kényszerű nagykoalíció miatt valószínűleg nem is igen fog. A recessziót is megélt Olaszország, amit a nyugati sajtó már évek óta rutinszerűen Európa beteg emberének nevez, politikai patthelyzetbe került; még ha Romano Prodi lesz is a miniszterelnök a reform szempontjából elpazarolt Berlusconi-évek után, az instabil pártstruktúra miatt igencsak kérdéses, hogy mire lesz képes. Még a dinamikus Nagy-Britannia is politikai bénultságba került, kormányfőváltás előtt áll, és Tony Blairt már látványosan nem érdekli semmi. Gazdaságilag és politikailag beállt az egész unió.
*
Az EU, bár egyre több ilyes jegyet mutat, alapvetően nem állam, hanem együttműködési szervezet. Tagországai pillérein áll, irányt és lendületet ők ad(ná)nak neki. Kvázi föderális intézményei - az Európai Bizottság és az Európai Parlament - buborékban léteznek csak, legitimációjuk bizonytalan, politikai bázisuk gyenge. Az unió elnavigál ugyan a napi kihívások hullámain, de erős és tudatos nemzetállamai nélkül csak nagy, lomha hajó, amely céltalanul sodródik a tengeren. Ha kulcsállamai gyengék és bizonytalanok, döntésképtelenné és bizonytalanná válik, és nem tud ellenállni a stagnáló politika és gazdaság rossz szagú klímájában elkerülhetetlenül megjelenő protekcionizmus és nemzeti önzés démonainak. Példa túl sok is akad: a két évig tartó szomorú vita a költségvetésről, amely a nettó befizetőket leszámítva végül mindenkit megrövidített; a bővítés lassulása; az új tagállamok munkavállalóinak kizárása a nyugati államok többségéből; az uniós piac további - jórészt kelet-európai vállalkozók előtti - megnyitásának elgáncsolása; a határokon átnyúló nagyvállalati egyesülések nyilvánvalóan illegális elkaszálása. A gazdasági reformok akadoznak, lassan nemcsak Amerikától, de Ázsiától is lemaradunk. Az Európai Bizottság eleinte lelkesnek és elszántnak tűnő, keményvonalas liberális reformernek kikiáltott elnöke, José Manuel Barroso valódi politikai bázis híján inkább elkerüli a komolyabb konfliktusokat, túl óvatos. Ráadásul ma az EU olyan évtizedes alapvetései kérdőjeleződnek meg, mint az egységes piac, ahol elvileg tilosak a korlátozások a kereskedelem, az emberek és a tőke mozgása előtt. Nem mindenkiben tudatosul, hogy a közös piac alapelveinek megtámadása mekkora kárt okozhat az egész európai vállalkozásnak: a közösség majd' minden tekintetben a nyitott gazdasági térségen alapszik, intéz-ményei, közös programjai, újabb és újabb vállalkozásai, identitása és politikai ambíciói mind az államhatárokon átnyúló gazdasági aktivitás előtti akadályok lebontására épülnek, abból nőttek ki. A "nincsenek köztünk határok" elvének igazi alapja, próbája és példája az egységes piac. Ha az nincs, nincs értelmes európai együttműködés, nincs EU. Nincs semmi.
A kedvetlenség akkora, hogy az európai vezetők ma már meg sem próbálnak úgy tenni, mintha a különböző aktuális problémák menedzselgetésén túl az egész projektnek volna bármiféle hosszabb távú értelme, célja. A régi vágású föderalisták szinte teljesen eltűntek Brüsszelből. Jean Monnet, Robert Schumann és a többiek kedves nagypapák, álmuk még ma is tiszteletet parancsol, mint egy évszázados koronaékszer a múzeum vitrinjében. Képük ott díszeleg a folyosókon, de mind fekete-fehér, és könnyű összekeverni őket - fotók az ötvenes évekből. Az európai kormány szerepére évtizedeken keresztül készülő Európai Bizottság elnöke nyíltan arról beszél, hogy az EU-nak kevesebbet, nem többet kellene tennie. Már a sokat szidott alkotmány is konzervatív dokumentum volt, nevétől eltekintve semmi sem volt benne, amitől az unió "államibb" lett volna, mint ma. Az európai politikai elit már nem fél attól, hogy még egy francia-német háború lesz életünkben; már nem tart a Szovjetuniótól, leszámolt azzal, hogy egységes Európát építsen. Mindenki tisztelettel adózik az ideának, de csak szavakban, néha már úgy sem. A nagyszerű és idealisztikus vállalkozás egyszerű szerszámosládává lett: megújuló energiaforrásokat, lecsúszott régiókat támogatunk vele, megóvjuk a fogyasztókat és a környezetet, összehangoljuk szavazatainkat a Nemzetközi Valutaalapban. Ezt Schumann és Monnet is így akarta, tudván, hogy a köz a mindennapok kis problémáiból, csatáiból és kompromisszumaiból épül és alakul. Szén- és acélközösségből lesz politikai unió. De mára csak a szén és acél maradt, az EU csak egy politikailag korrekt frázis. Persze, hasznos - de kit inspirál?
*
A politika és a bürokrácia ma úgy, ahogy van, nem cool, legtöbb intézményünkre bizalmatlanul tekintgetünk, az Országgyűléstől az APEH-ig. Azok, mint például az Európai Unió, amelyek nem gyökereznek a nemzetben, és nem legitimálják őket évszázadok, még rozogábbak, mert nincs akkora tartalékuk, és nincs mire támaszkodniuk (arról nem is beszélve, hogy külföldiek). De ez természetesnek és elkerülhetetlennek tűnik - nem is biztos, hogy baj, ha Victor Hugo és Winston Churchill vízióját az egységes Európáról ma már óvatosabban kezeljük. Könnyen lehet, hogy az európai integráció már most elérte azt a pontot, amelyen túl nem nagyon lehet menni anélkül, hogy komoly legitimációs problémák lépjenek fel. A hollandiai és franciaországi népszavazás jó figyelmeztetés volt. Államot csak erős talapzatra lehet építeni, és saját nemzet nélkül Európa nem ilyen.
Ám a gazdasági integráció logikája kérlelhetetlen, a politikusok beavatkozása nélkül is hajtja előre az egységesülést - még az új euroszkepticizmus korában, az alkotmány bukása után is. A márciusi csúcstalálkozót Jacques Chirac hisztije juttatta a lapokba, de a közös európai energiapolitika beindítása juttatja majd a történelemkönyvekbe. E politikát a már állandóan magas olajár tette kényszerré, a kiszolgáltatottságunk a Perzsa-öböl sejkjeinek meg a Gazpromnak. Az integráció hajtóereje ma a mindennapi pragmatizmus: kénytelenek vagyunk együttműködni, mert egyedül minden államunk kicsi és gyenge a globalizáció és az energiaéhség világában. Jean Monnet okos volt: tudta, hogy a piac nyomása előtt nincs, ami megálljon. "Minden, ami rendi és állandó, elpárologÉ" - sóhajtott Marx és Engels Anglia nagy kohói, vasútja és pezsgő börzéje láttán, de az EU legfontosabb motorja, amit már késő kikapcsolni, nem Párizs, Berlin vagy Róma kancelláriáiban brummog, hanem a szabadjára engedett globális kapitalizmusban, amely nem áll meg semmilyen államhatárnál, és elsodor mindenkit, aki nem épít újfajta, erős várakat. Az EU még mindig épül: de a közös energiapolitika, a közös bevándorlási politika, a közös katonai akciók születésében már semmi idealizmus nincs, csak muszáj. De csak megszületnek. (A közös külpolitika lehet az egyetlen kivétel: elsősorban Franciaországot, de másokat is az motivál, hogy újra nagyhatalommá tegyék Európát, olyan hatalommá, amely egyszer majd ellensúlya lehet a kolosszusnak, versenyre kelhet az Egyesült Államokkal.)
Az EU sorsa elsősorban tagállamai vezetőin múlik, nem központi bürokráciáján, biztosain és parlamentjének képviselőin. Amíg a jelenlegi stagnálás tart, amíg nem tudni, felriad-e valaha Németország, amíg nincs konfliktusra kész elnöke Franciaországnak, aki képes a hajánál fogva átrángatni az országot a 35 órás munkahét, a garantált munkahely illúzióiból a 21. századba, amíg fennmarad a patthelyzet Olaszországban, és amíg kormányfők az eurót, nem saját bénaságukat okolják a nyikorgó gazdaságért, addig nemigen változik semmi. A háromhavonta rendezett csúcstalálkozók és a miniszterelnökök fogadkozásai a reformokról megmaradnak színjátéknak, és csak nézhetjük a gyorsan távolodó Amerika rajtszámát, meg Kínát és Indiát, ahogy lenyúlják a vállalatainkat, lenyomják az iparunkat, felhőkarcolókat építenek és űrhajót. Egyes tagállamok ügyes kormányzás alatt gyarapodhatnak, de Európa egésze csak akkor indulhat be újra, ha a nagyok összekapják magukat. Akkor viszont mindenki jól jár majd, mert amíg a gazdasági stagnálás kicsinyességet, gáncsot és defenzív viselkedést szül a politikában, addig a növekedés lendületet ad mindennek, olyan, mint a dagály, minden hajót megemel. A miénket is: ha Németország kilábal a válságból, eltörli a munkavállalási korlátozásokat a kelet-európaiakkal szemben; ha Franciaországban csökken a munkanélküliség, nem próbálják olyan görcsösen akadályozni, hogy a kelet-európai vállalkozók odamenjenek dolgozni a munkásaikkal. Ahogy a 70-es évek nagy gazdasági válságai elmúltak, úgy tért magához és bővült, és nőtt, és gyarapodott tovább az EU is a 80-as és a 90-es években; biztosan így lesz most is.
