Itt van a világ legmagasabb épülete, a felhőkarcolók és az irtózatos lakónegyedek a horizontig nyúlnak. Sanghajban, a világ második legnagyobb kikötőjében húszmillió ember lakik. Kína elképesztő energiával menetel előre. A növekedés olyan tempóban zajlik, hogy a termelési statisztikák már régen nem tudják érzékeltetni, a számok képtelenek átadni a drámát. Talán ez: a kínai gazdaság 1978 óta nyolcévente megduplázódott, mintegy 400 millió embert emelve ki a nyomorból, és hétszeresére növelve az átlagjövedelmet. Kína ma egy nap alatt többet exportál, mint egész 1978-ban. Az emberi fejlődés egyik legnagyobb sztorija.
*
Kína rettenetesen akarja a fejlődést. Nemcsak a napról napra szaporodó tornyokról, gyárakról és mágnesvasutakról van szó: a kutatókról és kutatóintézetekről, az egyetemekről, a külföldre küldött diákokról, az agresszív nyitásról a világ felé. Az utcán jóízűen köpködő kínait látván magát elszégyellő (kínai) idegenvezetőről (keményen próbálják erről lenevelni az embereket), a feliratokról, amelyek arra biztatják a lakosságot, hogy "legyen civilizált" és álljon sorba; és nem csak a hihetetlen menetelésről az olimpián, ami a felemelkedés példájává vált.
Hanem arról, hogy Kína nem fél. A globalizációt föltaláló és abból elsősorban profitáló nyugati elit jelentős része ma egymással versenyezve próbálja a szabad kereskedelemre és a nyitott piacokra kenni országa problémáit. A kínai Dzsinmaó-torony legtetején egy táblán ez áll: "Ezt a tornyot azért építettük, hogy üdvözöljük a 21. századot, és részt vehessünk a gazdasági globalizációban." Itt valami elképesztő dolog folyik.
Megelőzheti Kína valaha a Nyugatot? Biztosan. De látnunk kell, hogy irtóztató méretei ellenére Kína egyelőre a fejlődés premodern szintjén áll. Társadalma ráadásul szinte reménytelenül két részre szakadt. Minden modern, angolul tudó, kétszáz dolláros hotelben megszálló, a hatóságok korrupciójára panaszkodó kínai üzletemberre több ezer olyan lány jut, mint Csia Ping-ping, aki egy pekingi bevásárlóközpontban dolgozik 12 órát heti hét nap, évi egyszeri szabadsággal, és negyedmagával lakik egy szobában. Mindezt havi 40 euróért, aminek egy részét hazaküldi vidéki szüleinek, mert ők még rosszabbul élnek. A futurisztikus Sanghajtól alig két óra repülőútra fekszik a hétmilliós Sian, amely valami rossz, nyolcvanas évekbeli science fiction díszleteire emlékeztet ("Los Angeles, 2048"): a szürke, nehéz, áthatolhatatlan szmogban a toronyházak háromszáz lépésről már csak körvonalakban sejlenek. A napi egycsillió legyártott olcsó tornacipő nem innovatív, modern gazdaságot mutat, hanem egyszerű favágást - embertelen méretekben és jó profitrátákkal. Még Sanghajban is elfogja az embert az ürességérzet: lehet-e valóban modern és nyitott egy olyan kereskedőváros, ahol senki egy szót nem beszél angolul?
A nagy civilizációk ereje nem a méretükből származik (hogyan igázta le a Tádzs Mahalt megépítő Indiát a távoli és kicsi Anglia?), hanem találékonyságukból. Abból, hogy ötletességük révén jobb gépeket (jobb fegyvereket!) tudnak készíteni, és hatékonyabban tudják szervezni társadalmukat. Ahogy a régi angol katonaversike mondja, "Whatever happens, we have got / The Maxim gun and they have not." A kínai csoda mögött egyelőre az ötszázmillió olcsó dolgozó áll, akik gyorsabban gyártják a gemkapcsokat, mint bárki. Peking és Sanghaj fantasztikusan néz ki, a reptér gigantikus és ultramenő harmadik termináljától kezdve az olimpiai létesítményeken keresztül a modern irodaházakig. De az összeset nyugati építész tervezte. A kínai légitársaság fedélzeti magazinja óriási elánnal reklámoz egy új kínai kocsit, sokkal olcsóbb, mint bármi, amit Európában vehet az ember. De szégyentelenül össze van lopkodva az egész dizájn, még a logója is pont úgy néz ki, mint a BMW-é. A neve: BYI.
Nem világos, hogy Kína érti-e: a nagysághoz több kell, mint olcsó munkaerő. Hogy az ország irtózatos kollektivista trappolása, aminek maga a pekingi olimpia volt a leglátványosabb példája az utcákon katonai formációkban menetelő szervezőkkel, csak egy pontig elég. Hogy kreativitás nélkül nincsen modern, 21. századi gazdaság és társadalom. Azt pedig pénzzel és robotolással nem lehet megvenni. Hogy ahhoz szabadságra - gondolat- és szólásszabadságra, független, kritikai szellemre - van szükség. Mert egyedül az szabadítja fel az egyén teljes potenciálját.
*
De működhet ez. Egyrészt azért, mert a fejlődés belső logikája nyitást diktál. A kilencvenes évekig a kínaiak még az országon belül sem utazhattak. De aztán kiderült, hogy ez lefékezi az olcsó munkaerőre épülő városok gazdasági növekedését, és a korlátozásokat feloldották. Persze az emberek gondolkodására rakott béklyókat nehezebb feloldani, már csak azért is, mert a párt esetleg megijed, hogy még túl sokat találnak gondolkodni. De ha ezen múlik, Kína mozdulni fog. Ennek már most vannak jelei: a kínai vállalatok egy része elkezdett túllépni a "sokat olcsón" üzleti modelljén, és olyan dolgokkal kísérletezik, mint az új környezetbarát technológiák.
És talán azért is működhet ez, mert a kínai kommunista párt korántsem valami megkövesedett monolit. Míg hatalmi monopóliumát féltékenyen és brutálisan - titkosrendőrökkel és átnevelő táborokkal - őrzi, nem fél a kísérletezéstől. A pártlap, a People's Daily augusztus 26-án méltatta, hogy Guijang városa versenyeztet a pártfunkcionáriusi posztok betöltésére, "mert ez a nyitás és a demokrácia felemelkedését mutatja, amit valamennyien üdvözlünk. Előnyei egyértelműek: a választott káderek nemcsak vezetők, de a tömegek felé is elszámoltathatók. Ennek ellentéte a zárt ajtók mögötti manipuláció és a korrupció." A falusi önkormányzatok egy részét már ma választják. 2007 végén 2,4 millió választott tisztviselő volt Kína-szerte, és a parasztok 90 százaléka legalább egyszer vett már részt választáson. A harmincmilliós Csonking metropolisban nyílt meghallgatásokkal, közvélemény-kutatásokkal és fókuszcsoportokkal próbálják bevonni az embereket a közügyekbe.
Nem igazi demokrácia ez, hisz anélkül, hogy a kiszavazás veszélye fenyegetné a valódi hatalommal bíró vezetőket, a demokrácia nem működik rendesen. De azt sugallja: a kínai vezetés elvben érti, mik azok a struktúrák, amikre szükség van a 21. században a fejlődéshez. Hogy egy dinamikus és sokszínű társadalmat csak ideig-óráig lehet parancsra, központilag működtetni. Tévedés, hogy Kína eddigi sikere azt jelenti: ők megvannak demokrácia és jogállam nélkül. A hibrid kínai rezsim igazi tesztje nem akkor jön el, amikor évi tíz százalékkal nő a gazdaság. Hanem akkor, amikor beüt az első krach - és mindig beüt. Akkor pedig nem lesz tank, ami megvédhetné őket, mert a diktatúrák gyengesége éppen mozdíthatatlan merevségükben rejlik.
*
Az olimpia nem volt szép látvány. A tévéből olyan vérciki nacionalista propaganda ömlött, hogy az ember nem tudta, sírjon vagy nevessen. A játékokat kicsit fenyegető felvonulássá, rettenetes lökdösődéssé változtatta, ahol az összhatás az elismerés helyett enyhe félelem. A kínaiak túl komolyan veszik. Ha beledöglenek is, ők fogják "megnyerni" az olimpiát. A rossz levegőről szóló híradások pedig a nyugati média hazugságai. Ez derült ki a képsorokból és a napilapok keménykedő szalagcímeiből - bár nem tudom, mennyire osztják az emberek a hivatalos őrjöngést. Egy szúrópróbaszerűen meginterjúvolt ismerős, egy belga ügyvédi iroda kínai munkatársa mindenesetre azzal söpörte félre a Tibettel kapcsolatos kérdéseket, hogy "a Nyugatnak nem veszi be a gyomra, hogy Kína fejlődik". De a nacionalizmus nem egyszerűen csak Nyugat-ellenes kirohanásokat jelent. A kínaiak 1974 óta próbálják kiásni a terrakotta harcosokat a császári mauzóleumból, de még a felénél se tartanak, mert nincs elég régészük - arra pedig nem hajlandók, hogy külföldieket vonjanak be. Ez az attitűd mindent áthat. Közhely, hogy a kínai rezsim nacionalista hergeléssel próbálja megtölteni a rendszer ideológiailag kiüresedett szívét. De közhely az is, hogy az agresszív, nacionalista és autoriter hatalmak felemelkedéséből mindig baj van. Ha más nem, ez: az öszszes buta zsarnok csak akkor jön rá, hogy túl nagy erőkkel játszik, amikor azok őt magát is elsöprik. Ebből előbb-utóbb csak valami baja esik Kínának.
A kínai vezetés és értelmiség egy fokig megosztott, milyen irányt vegyen mint új nagyhatalom: illeszkedjen bele a Nyugat által épített és ma még dominált világrendbe, vagy próbáljon újat építeni, a közepén saját magával. Ez majd kiderül. A másik felemelkedő autoriter nagyhatalommal a kontraszt egyelőre elég nagy. Amíg Oroszország nekiállt tankokkal eltaposni egy szomszédját, addig Kína az emberi együttműködés egyik legerősebb szimbólumának, az olimpiának adott otthont. De ne legyenek illúzióink: a zsarnokság természetes szövetségese saját maga. Amíg az egész világ felhördült Grúzia megalázása láttán, Hu Csin-tao, a kínai elnök biztosította orosz kollégáját: nem fogja hagyni, hogy a 2010-es téli olimpiát elvegyék Oroszországtól. Hu pár napra rá Dusanbéba repült, az ázsiai diktátorokat tömörítő Sanghaji Együttműködési Tanács ülésére, hogy megszorítsa Medvegyev kezét. Kína még bármerre fejlődhet, és a történelem a legapróbb dolgokon tud megfordulni. Apró szigeteken, mint Tajvan, amelynek biztonságát az amerikai hadiflotta garantálja, és amely a két óriás eljövendő csendes-óceáni vetélkedésének a szimbóluma. Még nem tudjuk, menedzselhető-e Kína felemelkedése konfrontáció nélkül. De azt sem, hogy képes-e, hajlandó-e a rezsim logikus végpontjáig, valamifajta korlátozott demokráciával rendelkező jogállamiságig elvinni a modernizációt. Anélkül ugyanis a felemelkedése sem lesz örökké fenntartható.
