A püspöki értékelés elsõ pillantásra mókásnak tûnik, már csak idõzítése miatt is. Két hónap telt el azóta, hogy a budapesti apostoli nunciatúra Gyurcsány Ferenc vatikáni tárgyalásairól kiadott közleményében kiállt a "jó állampolgárként" közéleti kérdésekben állást foglaló magyar püspökök mellett. Erre tessék: a felelõs társadalmi szerepet játszó "jó állampolgárok" egyike úgy tesz, mintha a létezõ szocializmusban a papság nem a kádári társadalom részeként, hanem valamiféle zártkörû legényegyletként mûködött volna, melynek tagjai (akik nyilván fogadalmat tettek, hogy a rendszer bukásáig nem érintkeznek laikusokkal) kizárólag az egymásról írott ügynöki jelentéseik szerkesztgetésével töltötték szabad délutánjaikat.
Veres püspök nyilatkozata persze korántsem ennyire vicces, inkább gyomorforgató. Azzal ugyanis, hogy szemrebbenés nélkül letagadja a hívekrõl készült papi/lelkészi jelentések létét, éppen azokat a sok esetben ma is köztünk élõ hívõket köpi szembe, akik a vallásgyakorlást sem 1989 elõtt, sem ma nem valamiféle trendi vasárnapi szabadidõs tevékenységként, hanem életük Istennek szenteléseként fogják fel. Akik munkahelyi elõmenetelüket vagy útlevelüket kockáztatva, esetleg "csupán" fõnökeik, kollégáik, ismerõseik gúnyos megjegyzéseit kiváltva tar-tottak ki hitük mellett azokban az években, amikor Szikora Róbert kedvenc politikusa még Kádár János volt. Akik lelkiismeretükre hallgatva akár szabadságvesztést is vállaltak, amikor megtagadták a katonai szolgálatot, mert inkább Istennek, mint az állampárt és Lékai László néhai bíboros "jó állampolgárról" alkotott ideájának akartak megfelelni. (Illõ itt megemlékezni Bulányi Györgynek és a Bokor bázisközösség tagjainak állami és egyházi üldöztetést vállaló, bátor hitvallásáról.)
H
A nunciatúrának igaza volt: az egyházak sem most, sem a létezõ szocializmusban nem a társadalmon kívül mûködtek. Mint a kádári Magyarország bármilyen közösségében, az ún. történelmi felekezetekben is egyaránt elõfordultak a hitüket és tartásukat megõrzõ, valamint a körülményekkel meg-alkuvó, továbbá a rájuk bízottakat eláruló emberek. Veres püspök maga is felsorolja az említett magatartásformákat, de csak hogy rögvest elmossa a különbséget köztük, és - a rendszerváltás óta járványszerûen elterjedt szokásnak megfelelõen - áldozatként tüntesse fel az egykori besúgókat. "Voltak, akik hõsiesen ellenálltak, és egészen a vértanúságig vállaltak minden megpróbáltatást (É) mások esetleg nem mûködtek együtt, de hallgatásukkal úgy gondolták (sic!), hogy (É) ellenállás nélkül meg fogják tudni õrizni hivatalukat (É) és voltak, akik elbuktak a lelki és fizikai terror alatt, õk esetleg valóban bekerültek azok körébe, akik jelentést adtak szolgálatukról, vagy a körülöttük élõ személyekrõl." (Index, 2005. február 17.) A püspök nem csupán a tettesek és az áldozatok, valamint az állambiztonsággal kényszerbõl és "hazafias" alapon együttmûködõk közötti határok fölött siklik el nagyvonalúan, de arról is megfeledkezik, hogy a pap besúgók hivatásukat felhasználva az egyháztól sok esetben éppen a diktatúrával szemben támaszt remélõ, õket magukat pedig lelki vezetõiknek tekintõ hívõk bizalmával visszaélve fejtették ki ügynöki tevékenységüket.
Meglehet, Veres Andrásnak igaza van abban, hogy a pártállami diktatúra "ideológiai ellenfelet" látott az egyházakban - ám neki is tudnia kell, hogy (saját felekezeténél maradva) a Mindszenty bíboros utáni katolikus egyházi vezetéstõl a rezsimnek nem kellett tartania. A rezsimnek nem az Állami Egyházügyi Hivatallal évtizedekig harmonikusan együttmûködõ fõpapok, hanem a hitüket az adott körülmények között nonkonform módon gyakorló, morális tartásukat megõrzõ és egyházuk becsületét a legmagasabb szintû fõpapi árulás idõszakában is menteni igyekvõ lelkészek és hívõk jelentették a kihívást. A rendszer igazi áldozatai õk voltak, és nem a kommunista állambiztonság egyházi ügynökei.
Ám a bizonyára a püspöki kon-ferencia véleményét tolmácsoló Veres nyilatkozatában nem is az a legszégyenletesebb, hogy a társaikat és híveiket eláruló egyházi személyeket veszi pártfogásba. Sajnos nem a Magyar Katolikus Egyház az egyetlen hazai szervezet, mely tizenöt évvel a rendszerváltás után is képtelen megszabadulni párt-állami múltjának szennyétõl. De a püspökkari titkár - azzal, hogy letagadja és relativizálja a velük szemben elkövetett bûnöket - újból, még egyszer elárulja a katolikus egyház legderekabb tagjait. Az egyházi vezetés most, 2005-ben, a köztársaság 15. évében is az egykori kollaboránsok mellé áll - velük, a hitük és helytállásuk miatt üldözöttekkel szemben.
A papi-fõpapi bûnök szolgálati titokként kezelése nem példa nélküli a legújabb kori egyháztörténetben. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia most azoknak a nyugati egyházi vezetõknek az erkölcsi szintjére süllyedt le, akik évtizedeken keresztül asszisztáltak papjaik pedofil ügyeinek eltussolásához. Az egyházi besúgók és a pedofil papok püspöki védelme között több közös vonás fedezhetõ fel, mint hinnénk. Hiszen a lényeg ugyanaz: a hívõk (egyházi tekintéllyel erõsített) bizalmával visszaélõ papok árulásának utólagos igazolása.
