Keserû Imre: Baloldaliság, az MSZP gyermekbetegsége

  • Keserû Imre
  • 2005. február 24.

Publicisztika

2002 rémületes tavaszán egy negyedikes gimnáziumi osztálynak tartottam történelemórát: Magyarország 1947-48, a fordulat éve, a kommunisták végrehajtják tõke-ellenes programjukat, és államosítják a nagyüzemeket. "Na, de tanár úr, az nem lehet! A kommunisták a nagytõkések emberei" - mondta föl a frissen tanult leckét egy csillogó szemû áprilisi ifjú.

A történetnek nemcsak az a tanulsága, hogy a kampány mennyire meghülyített itt amúgy értelmes embereket is, hanem az is, milyen zûrzavar van manapság kapitalizmus-kommunizmus, jobboldaliság-baloldaliság ügyekben. Tapasztalataim szerint az MSZP-ben ez a zûrzavar semmivel sem kisebb, mint a társadalom más szegmenseiben, sõt. A szocik jelentõs része egyszerûen nem tud mit kezdeni a ténnyel, hogy õk ugyan a baloldalon dobogó szívük szerint a vesztesek mellett állnának, valós támogatóik viszont a rendszerváltás gyõztesei között vannak többségben. Baloldali pártként olyan kormányokat támogatnak, amelyek jobboldali típusú konszolidációs programokat hajtanak végre. A szocik jelentõs részének ezért - tanúja voltam már néhány kollektív önostorozásnak - állandóan és õszintén rossz a lelkiismerete.

A zavar oka szerintem az, hogy a szocialisták (de gyanúm szerint az egész magyar társadalom) zöme nem jutott túl a romantikus-utópista kapitalizmuskritikán. Elismerem: nem könnyû együtt élni azzal az ellentmondással, hogy van egyfelõl ez a velejéig igazságtalan, iszonyatos nyomort, alpáriságot stb. szülõ valami, amiben - napi élményünk - tulajdonképpen nem lehet emberhez méltó életet élni; másfelõl viszont nem ismerünk olyan kipróbált és mûködõképes rendszert vagy módszert, amelyet "bevezetve" egy csapásra átjuthatnánk a hitreményszeretet és/vagy a szabadságegyenlõségtestvériség birodalmába. A magyar nép igazából nem fogta fel, hogy 1989-ben éppen ez, a kapitalizmus megkerülésére szerkesztett nagy kísérlet bukott meg. Elmennek az oroszok meg a leginkább gáz kiskirályok, jönnek az osztrák bérek meg a német autók - gondoltuk pár millióan.

H

De nem álszerénykedem: én nem így gondoltam, mert akkor sem voltak különösebb illúzióim. Egy korabeli, jópofának szánt dumám szerint a létezõ szocializmus legnagyobb kártette nem is az, ami eddig történt, hanem az, ami ezután következik. Törvényszerû, hogy mindaz a mocsok elõkerül, amit 40 évig szisztematikusan a szõnyeg alá söpörtek. Az 1990-es választásokon független jelöltként indulva azzal a sokkoló mondattal kezdtem, hogy aki mást ígér, mint vért, verejtéket és könnyeket, az hazudik: a tõkehiányos, pazarló, valódi tulajdonosi érdekeltség nélkül mûködtetett stb. gazdaságot csak jelentõs megrázkódtatások árán lehet majd jó pár év alatt rendbe hozni. A sokkolás remekül sikerült, kö-zeli, értelmiségi barátaim közül is volt, aki azt mondta: ne haragudj, ha te ilyen rosszakat ígérsz nekünk, akkor nem szavazunk rád. (Nem is szavaztak, 8,7 százalékkal a futottak még és a tisztes helyt-állás között végeztem.)

Az a furcsa, hogy olyan kérdésekrõl volt-van szó, amelyek a történelemkönyvekbõl unásig ismerõsek. Az újkor végére az európai centrumországokban lezajlott a modernizáció, létrejött (Vitányi Iván szavaival) az "Európa-paradigma": a tulajdon feletti szabad rendelkezésre és versenyre épülõ kapitalista gazdaság; a polgári jogegyenlõségre, a választójogra és szekularizációra épülõ demokratikus társadalom; az egyén autonómiájára és a racionalitásra épülõ kultúra. Ká-Európa és benne Magyarország ehhez a fejlett modellhez akar évszázadok óta felzárkózni. A baloldaliságnak csak e paradigmán belül van értelme: maga a jobb-bal oldali felosztás is a francia polgári forradalom során keletkezett. Vagányabb tudszoc tanár-segédek már 30 éve is tanították, hogy a javak egyenlõ elosztásának követelését csak a kapitalizmus teremtette bõség teszi utópiánál többé. A szegénység egyenlõ elosztása csak a szegénységet termeli újra, vagy (lásd a Szovjetuniót a Brezsnyev-érában) új, leplezettebb, de semmivel sem igazságtalanabb egyenlõtlenségeket hoz létre.

Egy magát szociáldemokratának definiáló párt fõ feladata szerintem (még ellenzékben is, hát még kormányzati pozícióban) a modernizáció levezénylése, a modern Magyarország mûködtetése, irányítása, menedzselése - s ezután, ezen felül az esélyegyenlõség, a szolidaritás, azaz a baloldali értékek ér-vényesítése.

A szocik ezt a nagy történelmi kérdések szintjén (EU, NATO) megértették, a napi politika szintjén nem mindig. Ezért és ennyiben nem pusztán bonmot a cím - már ha van, aki még emlékszik Vlagyimir Iljics parafrazeált opusára.

Az MSZP-n belüli romantikus antikapitalizmus általában minden olyan kormányzati lépésnél kiverte a biztosítékot, amely az államháztartás pénzügyi egyensúlyára hivatkozva korlátozni akarta az állami költekezést. Bizonyára a neoliberális közgazdászok uszályában hánykolódtam, de én nem mentem el Szöllõsinével tüntetni annak idején. Nekem meggyõzõnek tûntek 1995-ben Bokros Lajos érvei. Nyilván rengeteg hülyeséget tartalmazott a csomag, nyilván számtalan olyan eleme volt, amely jóval nagyobb elégedetlenséget váltott ki, mint amennyi megtakarítást eredményezett; de a romantikus antikapitalizmus nem nagyon foglalkozott a részletekkel, s az uralkodó közbeszéd - a szocialisták, szimpatizánsaik és szavazóik masszív közremûködésével - hamarosan fekete rémet csinált szegény Bokrosból, ily módon megelõlegezve 2002 irracionalitását.

Bonyolítja a helyzetet, hogy az MSZP prominensei és holdudvarának képviselõi között igen sok a szó szoros értelmében vett nagy-tõkés. Nem az a baj, hogy milliárdosok vannak a szocik között - az elesettekkel való szolidaritás és a piacgazdaság igenlése, mint fentebb láttuk, elméletileg nem zárják ki egymást -, de ehhez az elméleti összeegyeztetést ki kellene munkálni, fogalmilag el kellene sajátítani és így tovább.

A legképtelenebb helyzet persze az, amikor a szociális demagógiát a rendszerváltás gyõztesei használják. Ez a kevercs hol nevetséges, hol kínos, hol undorító szituációkat eredményezett: nekem a mélypont valahol ott volt, amikor a szakszervezeti bizalmiból jól menõ vállal-kozóvá avanzsált káderhalmaz a Bokros-csomag "munkásellenzékeként" lépett föl. (A volt szakszervezetisek, istenem! Tudjuk-e feledni például Csintalan Sándort? 1988-ban e sorok írója Pokorni Zoltánnal együtt ámult-bámult, milyen bicskanyitogató nagystílûséggel verte bele a csúfot Csintalan egy egész pedagógus ifjúsági parlamentbe. Aztán 1994-ben, a választások éjszakáján a farmerdzsekis mulatozás. Kifejezetten megnyugtató volt látni õt mostanában a Hír Tv-ben. Egy ember, aki végre rátalál az övéire.)

De nézzünk egy kis színest az érzékeny szocik vs. milliárdosok témakörbõl: bõ éve egy reformkörös veterántalálkozó - afféle érzelmi felütésként - egyik barátunk protest songjával kezdõdött. A József Attila-ihletésû dal a mérhetetlen nyomorról szólt, a "háltak az utcán" keserû szenvedélyével. Ekkor lépett a terembe Gyurcsány, akkor még sportminiszterként, és leült az elsõ sorba. A tv- és fotóriporterek azonnal kapcsoltak, az ország egyik leggazdagabb embere, kamerák, kereszttûz; Balázs, szegény, pedig úgy fejezte be a dalt, hogy a kutya se figyelte, sõt, az elöl tolongó médiától még csak látni sem nagyon lehetett. A késõbbiekben bátorkodtam erre az ellentmondásra felhívni a figyelmet. Néhányan meghökkenve, mások kezüket dörzsölve ezt úgy értelmezték, hogy most jól beolvastam Gyurcsánynak. Egy polgári körös portálon egyenesen úgy számoltak be az eseményrõl, hogy én kvázi ostoroztam "a farizeusi magatartást".

H

A baloldaliság-gyermekbetegségnek vannak tudományos-terminológiai okai is. Elõször is magára a jobb-bal felosztásra legalább három értelmezést használunk párhuzamosan vagy - ami rosszabb - keverve, egymásra csúsztatva:

A) A klasszikus, francia forradalomban kialakult felosztásban a jobboldal a fennálló egyenlõtlenségeket konzerválná, a baloldal a polgári jogegyenlõség nevében ezen egyenlõtlenségeket akarja felszámolni.

B) A Nyugat-Európában ma használatos felfogás szerint jobboldali az, aki a tõkés vállalkozás szabadságát tekinti fõ értéknek, a baloldal az ebbõl fakadó egyenlõtlenségeket akarja felszámolni.

C) A reálisan létezõ szoc. terminológiája: baloldali akkor vagy, ha igent mondasz a szovjet-bolsevik államra, függetlenül annak oligarchisztikus mûködésétõl.

Normális demokráciákban relevanciája mára a B-nek maradt. Ennek megfelelõen szokták mondani, hogy a jobboldali kormányok a tõkének kedveznek, beruházást élénkítenek, adót csökkentenek, a baloldali kormányok viszont inkább a munkásoknak és az egyenlõtlenségeket megszenvedõ más rétegeknek kedveznek, adót emelnek, növelik a közkiadásokat, iskolákat, kórházakat építenek, segélyeket adnak. S bár mára világos, hogy a monetáris egyensúly vagy a gazdasági élénkítés parancsa szükséghelyzetben a legszolidárisabb szoci kormányt is megszorításokra kényszerítheti, s a legszõrösebb szívû tory kapitalista is osztogat, ha teheti - a fogalmak magyarázó ereje nem csökkent lényegesen.

Jóval nagyobb baj, hogy nem született meg vagy legalábbis nem vált általánosan elfogadottá az a politológiai fogalomrendszer sem, ami leírta volna az európai periféria és félperiféria késve modernizálódó társadalmainak a jobb-bal oldali felosztáson túlmutató politikai tagozódását. A térségben elõször olyan politikai erõk alakultak ki (II. Józseftõl Martinovicsig, Batsányitól Petõfiig), amelyek a centrumhoz szerettek volna felzárkózni, szerették volna leküzdeni a modernizációs deficitet. A XIX. század közepétõl azonban e társadalmakban megjelentek azok a mozgalmak is, amelyek tagadták a modernizáció szükségességét. Nem korrigálni vagy meghaladni akarták az "Európa-paradigmát", hanem kikerülni; szerintük a premodern világ értékeit elveszíteni túl nagy ár lenne az ipari társadalom amúgy is kétséges vívmányaiért. Ezek az irányzatok keresztbe metszették a politikai mezõ bal-jobb tagozódását. A narodnyikok, a feketeszázasok, késõbb a népiesek vagy az urbánusok nem sorolhatók be jobbra vagy balra. De Hitler és Sztálin rendszereit is jobban megértjük, ha nem pusztán a szélsõjobb- vagy szélsõbaloldali diktatúrát, hanem a modernitás radikális megtagadását is látjuk bennük.

S itt következik legfontosabb tézisem, mely alapjaiban fogja megrengetni a magyar politológia korhadt épületét: a modernitáshoz való viszony okán kialakuló törésvonal sokkal relevánsabban határozza meg a mai magyarországi politikai mezõt, mint a bal-jobb tagozódás. Az utolsó tizenöt év neuralgikus pontjai - a lelki miniszterelnökség, a határokon átívelõ nemzetegye-sítés, az idegenszívû kormány, a Fidesz identitásváltása, a Demokra-tikus Charta - egyik sem értelmez-hetõ a klasszikus terminológiával. Vagy mit kezdjünk azzal a legfrissebb Kövér-mondattal, hogy bal-oldali kötõdésû államfõjelöltet támogat a Fidesz, de liberálist nem.

A tézist nyugodtan kiterjeszthetjük egész Ká-Európára (Milosevic vagy Meciar elvileg balos, de az állampárti múlt cseppet sem zavarja populista nacionalizmusuk antikommunista híveit), sõt azt is megkockáztatom, hogy Nyugat-Európán kívül mindenütt (az USA-tól Iránig, a palesztinoktól a Tamil Tigrisekig) fontosabb ez a törésvonal.

Van azonban egy elsõ pillantásra nem túl fontosnak tûnõ furcsaság: a politikai tagozódás fenti dimenziójának egyszerûen nincsen általánosan elfogadott neve. És akkor mi van? - mondhatnánk; a jelenséget értjük, leírtuk, számtalan szinonimát tudunk rá, miért kellene nevet adni neki? Szerintem azért, mert hívószó nélkül ez a tudás beragad a szakkönyvekbe, nem lehet a mindennapi politikai diskurzus tárgyává tenni. Használhatnánk például a következõ fogalmakat: fundamentalista vs. modernista; kollektivista vs. individualista; zárt vs. nyitott társadalom híve - szerintem a legpontosabban ez utóbbi adja vissza a lényeget. Igaz, hogy hangzana egy olyan mondat: "Éljen és virágozzék a jobboldali zárttársadalomizmus"?

H

A Gyurcsány-Hiller-páros színrelépésének olvasatai között van egy optimista: az MSZP-ben vége a Horn-Kovács-Medgyessy-féle zavart kapkodásnak, nem lesz többé ide-oda csapódás a pánikszerû fiskális szigor és az euforikus száz-napos osztogatás között, a szük-séges költségvetési szigor megtar-tása mellett minden lehetõséget kihasználnak az alul lévõk, a rászorulók, az elesettek sorsának javításáért. A népszavazásnak is van egy olyan lehetséges olvasata, hogy a populista fundamentalizmus - eljutván lehetõségei határáig - lassan visszaszorul, a Fidesz jegeli, idõvel pedig megszünteti informális összefonódását a hídfoglalók székelyharisnyás, árvalányhajas népével. A szocikat szeretjük majd a munkavállalók melletti harcos kiállásért, az ifjú demokratákat okos gazdaságélénkítõ programjukért, a lánglelkû poétáknak pedig szabad lesz Dévénynél betörni.

Vannak persze más olvasatok is.

A szerzõ szerzõ.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.