A történetnek nemcsak az a tanulsága, hogy a kampány mennyire meghülyített itt amúgy értelmes embereket is, hanem az is, milyen zûrzavar van manapság kapitalizmus-kommunizmus, jobboldaliság-baloldaliság ügyekben. Tapasztalataim szerint az MSZP-ben ez a zûrzavar semmivel sem kisebb, mint a társadalom más szegmenseiben, sõt. A szocik jelentõs része egyszerûen nem tud mit kezdeni a ténnyel, hogy õk ugyan a baloldalon dobogó szívük szerint a vesztesek mellett állnának, valós támogatóik viszont a rendszerváltás gyõztesei között vannak többségben. Baloldali pártként olyan kormányokat támogatnak, amelyek jobboldali típusú konszolidációs programokat hajtanak végre. A szocik jelentõs részének ezért - tanúja voltam már néhány kollektív önostorozásnak - állandóan és õszintén rossz a lelkiismerete.
A zavar oka szerintem az, hogy a szocialisták (de gyanúm szerint az egész magyar társadalom) zöme nem jutott túl a romantikus-utópista kapitalizmuskritikán. Elismerem: nem könnyû együtt élni azzal az ellentmondással, hogy van egyfelõl ez a velejéig igazságtalan, iszonyatos nyomort, alpáriságot stb. szülõ valami, amiben - napi élményünk - tulajdonképpen nem lehet emberhez méltó életet élni; másfelõl viszont nem ismerünk olyan kipróbált és mûködõképes rendszert vagy módszert, amelyet "bevezetve" egy csapásra átjuthatnánk a hitreményszeretet és/vagy a szabadságegyenlõségtestvériség birodalmába. A magyar nép igazából nem fogta fel, hogy 1989-ben éppen ez, a kapitalizmus megkerülésére szerkesztett nagy kísérlet bukott meg. Elmennek az oroszok meg a leginkább gáz kiskirályok, jönnek az osztrák bérek meg a német autók - gondoltuk pár millióan.
H
De nem álszerénykedem: én nem így gondoltam, mert akkor sem voltak különösebb illúzióim. Egy korabeli, jópofának szánt dumám szerint a létezõ szocializmus legnagyobb kártette nem is az, ami eddig történt, hanem az, ami ezután következik. Törvényszerû, hogy mindaz a mocsok elõkerül, amit 40 évig szisztematikusan a szõnyeg alá söpörtek. Az 1990-es választásokon független jelöltként indulva azzal a sokkoló mondattal kezdtem, hogy aki mást ígér, mint vért, verejtéket és könnyeket, az hazudik: a tõkehiányos, pazarló, valódi tulajdonosi érdekeltség nélkül mûködtetett stb. gazdaságot csak jelentõs megrázkódtatások árán lehet majd jó pár év alatt rendbe hozni. A sokkolás remekül sikerült, kö-zeli, értelmiségi barátaim közül is volt, aki azt mondta: ne haragudj, ha te ilyen rosszakat ígérsz nekünk, akkor nem szavazunk rád. (Nem is szavaztak, 8,7 százalékkal a futottak még és a tisztes helyt-állás között végeztem.)
Az a furcsa, hogy olyan kérdésekrõl volt-van szó, amelyek a történelemkönyvekbõl unásig ismerõsek. Az újkor végére az európai centrumországokban lezajlott a modernizáció, létrejött (Vitányi Iván szavaival) az "Európa-paradigma": a tulajdon feletti szabad rendelkezésre és versenyre épülõ kapitalista gazdaság; a polgári jogegyenlõségre, a választójogra és szekularizációra épülõ demokratikus társadalom; az egyén autonómiájára és a racionalitásra épülõ kultúra. Ká-Európa és benne Magyarország ehhez a fejlett modellhez akar évszázadok óta felzárkózni. A baloldaliságnak csak e paradigmán belül van értelme: maga a jobb-bal oldali felosztás is a francia polgári forradalom során keletkezett. Vagányabb tudszoc tanár-segédek már 30 éve is tanították, hogy a javak egyenlõ elosztásának követelését csak a kapitalizmus teremtette bõség teszi utópiánál többé. A szegénység egyenlõ elosztása csak a szegénységet termeli újra, vagy (lásd a Szovjetuniót a Brezsnyev-érában) új, leplezettebb, de semmivel sem igazságtalanabb egyenlõtlenségeket hoz létre.
Egy magát szociáldemokratának definiáló párt fõ feladata szerintem (még ellenzékben is, hát még kormányzati pozícióban) a modernizáció levezénylése, a modern Magyarország mûködtetése, irányítása, menedzselése - s ezután, ezen felül az esélyegyenlõség, a szolidaritás, azaz a baloldali értékek ér-vényesítése.
A szocik ezt a nagy történelmi kérdések szintjén (EU, NATO) megértették, a napi politika szintjén nem mindig. Ezért és ennyiben nem pusztán bonmot a cím - már ha van, aki még emlékszik Vlagyimir Iljics parafrazeált opusára.
Az MSZP-n belüli romantikus antikapitalizmus általában minden olyan kormányzati lépésnél kiverte a biztosítékot, amely az államháztartás pénzügyi egyensúlyára hivatkozva korlátozni akarta az állami költekezést. Bizonyára a neoliberális közgazdászok uszályában hánykolódtam, de én nem mentem el Szöllõsinével tüntetni annak idején. Nekem meggyõzõnek tûntek 1995-ben Bokros Lajos érvei. Nyilván rengeteg hülyeséget tartalmazott a csomag, nyilván számtalan olyan eleme volt, amely jóval nagyobb elégedetlenséget váltott ki, mint amennyi megtakarítást eredményezett; de a romantikus antikapitalizmus nem nagyon foglalkozott a részletekkel, s az uralkodó közbeszéd - a szocialisták, szimpatizánsaik és szavazóik masszív közremûködésével - hamarosan fekete rémet csinált szegény Bokrosból, ily módon megelõlegezve 2002 irracionalitását.
Bonyolítja a helyzetet, hogy az MSZP prominensei és holdudvarának képviselõi között igen sok a szó szoros értelmében vett nagy-tõkés. Nem az a baj, hogy milliárdosok vannak a szocik között - az elesettekkel való szolidaritás és a piacgazdaság igenlése, mint fentebb láttuk, elméletileg nem zárják ki egymást -, de ehhez az elméleti összeegyeztetést ki kellene munkálni, fogalmilag el kellene sajátítani és így tovább.
A legképtelenebb helyzet persze az, amikor a szociális demagógiát a rendszerváltás gyõztesei használják. Ez a kevercs hol nevetséges, hol kínos, hol undorító szituációkat eredményezett: nekem a mélypont valahol ott volt, amikor a szakszervezeti bizalmiból jól menõ vállal-kozóvá avanzsált káderhalmaz a Bokros-csomag "munkásellenzékeként" lépett föl. (A volt szakszervezetisek, istenem! Tudjuk-e feledni például Csintalan Sándort? 1988-ban e sorok írója Pokorni Zoltánnal együtt ámult-bámult, milyen bicskanyitogató nagystílûséggel verte bele a csúfot Csintalan egy egész pedagógus ifjúsági parlamentbe. Aztán 1994-ben, a választások éjszakáján a farmerdzsekis mulatozás. Kifejezetten megnyugtató volt látni õt mostanában a Hír Tv-ben. Egy ember, aki végre rátalál az övéire.)
De nézzünk egy kis színest az érzékeny szocik vs. milliárdosok témakörbõl: bõ éve egy reformkörös veterántalálkozó - afféle érzelmi felütésként - egyik barátunk protest songjával kezdõdött. A József Attila-ihletésû dal a mérhetetlen nyomorról szólt, a "háltak az utcán" keserû szenvedélyével. Ekkor lépett a terembe Gyurcsány, akkor még sportminiszterként, és leült az elsõ sorba. A tv- és fotóriporterek azonnal kapcsoltak, az ország egyik leggazdagabb embere, kamerák, kereszttûz; Balázs, szegény, pedig úgy fejezte be a dalt, hogy a kutya se figyelte, sõt, az elöl tolongó médiától még csak látni sem nagyon lehetett. A késõbbiekben bátorkodtam erre az ellentmondásra felhívni a figyelmet. Néhányan meghökkenve, mások kezüket dörzsölve ezt úgy értelmezték, hogy most jól beolvastam Gyurcsánynak. Egy polgári körös portálon egyenesen úgy számoltak be az eseményrõl, hogy én kvázi ostoroztam "a farizeusi magatartást".
H
A baloldaliság-gyermekbetegségnek vannak tudományos-terminológiai okai is. Elõször is magára a jobb-bal felosztásra legalább három értelmezést használunk párhuzamosan vagy - ami rosszabb - keverve, egymásra csúsztatva:
A) A klasszikus, francia forradalomban kialakult felosztásban a jobboldal a fennálló egyenlõtlenségeket konzerválná, a baloldal a polgári jogegyenlõség nevében ezen egyenlõtlenségeket akarja felszámolni.
B) A Nyugat-Európában ma használatos felfogás szerint jobboldali az, aki a tõkés vállalkozás szabadságát tekinti fõ értéknek, a baloldal az ebbõl fakadó egyenlõtlenségeket akarja felszámolni.
C) A reálisan létezõ szoc. terminológiája: baloldali akkor vagy, ha igent mondasz a szovjet-bolsevik államra, függetlenül annak oligarchisztikus mûködésétõl.
Normális demokráciákban relevanciája mára a B-nek maradt. Ennek megfelelõen szokták mondani, hogy a jobboldali kormányok a tõkének kedveznek, beruházást élénkítenek, adót csökkentenek, a baloldali kormányok viszont inkább a munkásoknak és az egyenlõtlenségeket megszenvedõ más rétegeknek kedveznek, adót emelnek, növelik a közkiadásokat, iskolákat, kórházakat építenek, segélyeket adnak. S bár mára világos, hogy a monetáris egyensúly vagy a gazdasági élénkítés parancsa szükséghelyzetben a legszolidárisabb szoci kormányt is megszorításokra kényszerítheti, s a legszõrösebb szívû tory kapitalista is osztogat, ha teheti - a fogalmak magyarázó ereje nem csökkent lényegesen.
Jóval nagyobb baj, hogy nem született meg vagy legalábbis nem vált általánosan elfogadottá az a politológiai fogalomrendszer sem, ami leírta volna az európai periféria és félperiféria késve modernizálódó társadalmainak a jobb-bal oldali felosztáson túlmutató politikai tagozódását. A térségben elõször olyan politikai erõk alakultak ki (II. Józseftõl Martinovicsig, Batsányitól Petõfiig), amelyek a centrumhoz szerettek volna felzárkózni, szerették volna leküzdeni a modernizációs deficitet. A XIX. század közepétõl azonban e társadalmakban megjelentek azok a mozgalmak is, amelyek tagadták a modernizáció szükségességét. Nem korrigálni vagy meghaladni akarták az "Európa-paradigmát", hanem kikerülni; szerintük a premodern világ értékeit elveszíteni túl nagy ár lenne az ipari társadalom amúgy is kétséges vívmányaiért. Ezek az irányzatok keresztbe metszették a politikai mezõ bal-jobb tagozódását. A narodnyikok, a feketeszázasok, késõbb a népiesek vagy az urbánusok nem sorolhatók be jobbra vagy balra. De Hitler és Sztálin rendszereit is jobban megértjük, ha nem pusztán a szélsõjobb- vagy szélsõbaloldali diktatúrát, hanem a modernitás radikális megtagadását is látjuk bennük.
S itt következik legfontosabb tézisem, mely alapjaiban fogja megrengetni a magyar politológia korhadt épületét: a modernitáshoz való viszony okán kialakuló törésvonal sokkal relevánsabban határozza meg a mai magyarországi politikai mezõt, mint a bal-jobb tagozódás. Az utolsó tizenöt év neuralgikus pontjai - a lelki miniszterelnökség, a határokon átívelõ nemzetegye-sítés, az idegenszívû kormány, a Fidesz identitásváltása, a Demokra-tikus Charta - egyik sem értelmez-hetõ a klasszikus terminológiával. Vagy mit kezdjünk azzal a legfrissebb Kövér-mondattal, hogy bal-oldali kötõdésû államfõjelöltet támogat a Fidesz, de liberálist nem.
A tézist nyugodtan kiterjeszthetjük egész Ká-Európára (Milosevic vagy Meciar elvileg balos, de az állampárti múlt cseppet sem zavarja populista nacionalizmusuk antikommunista híveit), sõt azt is megkockáztatom, hogy Nyugat-Európán kívül mindenütt (az USA-tól Iránig, a palesztinoktól a Tamil Tigrisekig) fontosabb ez a törésvonal.
Van azonban egy elsõ pillantásra nem túl fontosnak tûnõ furcsaság: a politikai tagozódás fenti dimenziójának egyszerûen nincsen általánosan elfogadott neve. És akkor mi van? - mondhatnánk; a jelenséget értjük, leírtuk, számtalan szinonimát tudunk rá, miért kellene nevet adni neki? Szerintem azért, mert hívószó nélkül ez a tudás beragad a szakkönyvekbe, nem lehet a mindennapi politikai diskurzus tárgyává tenni. Használhatnánk például a következõ fogalmakat: fundamentalista vs. modernista; kollektivista vs. individualista; zárt vs. nyitott társadalom híve - szerintem a legpontosabban ez utóbbi adja vissza a lényeget. Igaz, hogy hangzana egy olyan mondat: "Éljen és virágozzék a jobboldali zárttársadalomizmus"?
H
A Gyurcsány-Hiller-páros színrelépésének olvasatai között van egy optimista: az MSZP-ben vége a Horn-Kovács-Medgyessy-féle zavart kapkodásnak, nem lesz többé ide-oda csapódás a pánikszerû fiskális szigor és az euforikus száz-napos osztogatás között, a szük-séges költségvetési szigor megtar-tása mellett minden lehetõséget kihasználnak az alul lévõk, a rászorulók, az elesettek sorsának javításáért. A népszavazásnak is van egy olyan lehetséges olvasata, hogy a populista fundamentalizmus - eljutván lehetõségei határáig - lassan visszaszorul, a Fidesz jegeli, idõvel pedig megszünteti informális összefonódását a hídfoglalók székelyharisnyás, árvalányhajas népével. A szocikat szeretjük majd a munkavállalók melletti harcos kiállásért, az ifjú demokratákat okos gazdaságélénkítõ programjukért, a lánglelkû poétáknak pedig szabad lesz Dévénynél betörni.
Vannak persze más olvasatok is.
A szerzõ szerzõ.
