Demeter Szilárd egyedülálló bravúrt hajtott végre: azzal írta be magát a magyar médiatörténetbe, hogy elejétől végéig kijelölte saját publicisztikáját, majd megnyomta a Del gombot. Az internet természetesen nem felejt, így máig sokfelé megtalálható az ominózus írás, vagy legalább az ismert passzusok, amelyek szerint „Európa Soros György gázkamrája”, „a multikulturális nyitott társadalom kapszulájából árad a mérgező gáz”, vagy hogy „mi vagyunk az új zsidók”, a „liberárja” Soros György pedig a „liberális Führer.”
A szerző kétségkívül kimaxolta a NER sorosozó kampányát, elment a jó ízlés faláig, nagyon is fontos tehát Krusovszky Dénes felvetése, hogy mihez kezdjünk vele? Van-e vele dolgunk, „érdemel-e felháborodást, elkeseredést, dühös reakciót?”
A jeles szerző hamar a lényegre tér: nincs. A szöveg rossz, kínos, relativizáló, de „nem, nem érdemel sem figyelmet, sem dühöt, sem reakciót.” Nyomban ezután írásának jó része arról szól, hogy de, mégis érdemel, hiszen nem valami lepukkant vendéglátóipari egység törzsvendége ordibálta fenti, kétséges validitású állításokat, hanem a NER kormánybiztosa, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, állami passzátszéllel a háta mögött és államilag lízingelt Touareggel a segge alatt, nem teljesen mindegy tehát, hogyan mérjük szavai értékét, súlyát.
Teljesen másodlagos szempont, amit Krusovszky felemleget, hogy úgymond nem közölt semmi újat, „nincs egy eredeti gondolata, mondata, szava sem”, hiszen ebben a műfajban nehéz újat alkotni; egy jól sikerült Goebbels-beszédnél sem jegyezzük meg elmarasztalólag, hogy kevés az eredeti gondolata, inkább azt nézzük ugye, hogy az adott korban milyen szavakkal milyen kárt okozott, és itt könnyű a dolgunk, hiszen a hullahegy adott. Adott korban természetesen szoros és megbonthatatlan kapcsolat volt szavak és tettek között, ez a mai Magyarországra szerencsére (és Demeter szerencséjére) nem áll.
De pont az ilyen szövegek hozzák egymáshoz közelebb a kettőt.
Nincs itt semmi látnivaló
Az ilyen jellegű szavakkal, konnotációkkal, ideológiákkal kellő mértékben átitatódott egyén előbb-utóbb meg fogja találni a többi, hasonmód átitatódott egyént, és onnantól fogva senki nem lesz biztonságban az országban, akire a „sorosizmus” vagy az idézőjeles „liberalizmus” bármely attribútuma illik: zsidó, spekuláns, nagytőkés, nemzetietlen, felforgató, kozmopolita, EU-barát. Persze, a szólás szabad, ne büntessük a gyűlöletbeszédet, ha nem vezet közvetlenül tettekhez – de a Krusovszky által javasolt út (ne törődjünk vele, kijelentésének „nincs értéke se negatív, se pozitív skálán”) nem a megoldás, hanem a probléma része.
A legfőbb gond a vezető állami hivatalnok Demeter írásával ugyanis az, hogy egy olcsó, hazug politikai üzenet eljuttatására csupán eszköznek használja a holokauszt emlékét, szavait, viszonylagossá téve, erősen bagatellizálva a hatmillió áldozat sorsát. Szavai számos rossz metafora kedvéért banálissá teszik és relativizálják a több évtizeddel korábbi népirtást.
De továbbmegyünk: írása nemcsak a meggyilkoltakra nézve gyalázat. Ha verbálisan is, de bántalmazza a meggyilkoltak leszármazottait, a traumatizált másod- és harmadgenerációs túlélőket is, akiknek azt üzeni: sérelmetek elmúlt, az mára érdektelen, emlékeitek szavatossága lejárt, lehet továbblépni, plusz mostantól bárki megkaphatja ugyanazt a sérelmi státust. Bárki építhet idézőjeles „gázkamrát”, az EU által üldözött magyarok és lengyelek egyenlők az akkori zsidókkal, a multikulti képletes méregkapszulája egyenlő az akkori tényleges Zyklon B-vel.
Ha tehát egy államközeli online lapban egy állami funkcionárius olyanokat közölhet, hogy Soros az új Hitler, neki is lehetnek gázkamrái, az európai liberális pedig valójában felsőbbrendű „liberárja”, akkor az nemcsak markánsan belerúg a meggyilkoltak emlékébe, de megkísérel új nyelvi-asszociációs standardot is létrehozni: a múlt azé, aki megműveli, átformálja, megszüntetve őrzi meg.
Ne tévedjünk, ez nem egy punk, aki vagányan polgárpukkaszt, aki odabasz a képmutató társadalomnak, mint Krusovszky sugallja, és nem is csak egy otromba politikai őrjöngés. Ez a támadás a tudat lényegesen mélyebb rétegeit célozta, és semmi jelentősége nincs annak, ha a szerző szerint maga az elkövető „nem gondol róla semmit.” Sosem a motivációt, mindig a kész terméket, a hatást kell nézni. Ezért teljes tévedés Krusovszky konklúziója, miszerint „a mi bajunk ellenben az, ha felszállunk mellé a dilivonatra, s mindannak, amit mond bármiféle jelentőséget tulajdonítunk”.
Relativizálás, áldozathibáztatás
Különösen fájdalmas, ha már a kritikusan gondolkodó, szabadelvű, amúgy is koncepcionálisan széthulló és egyre ritkuló réteg képviselője se érti pontosan, mit nem ért. Mert akkor ki értse, ki közvetítse a nagyközönség felé, amely nagyközönségnek egyébként nem tiszte, feladata sokrétűen rezonálni az elhangzottakra és megítélni, hol kezdődik az erőszak, hol lett a határ durván átlépve és megsértve, ha mi magunk is legyintve bagatellizálunk, mondván, hülye az, aki felül a „dilivonatra”?
Ez ugyanazon jelenségnek a másik oldala: az áldozathibáztató felhang.
Ha a szomszéd beszól, az egyéni szint: megtehetem, hogy odébb megyek, persze, ott nem szállok bele a játszmába, de egy társadalomban meghatározó kulturális pozíciót betöltő hatalmi tényező által írásba adott, s egy egész szerkesztőség és hatalmi struktúra által legitimnek vélt szöveg bőven túlmutat az egyéni szinten. Ez itt már rendszerszint, s azon belül sem egy olyan marginalizált extremitás, amit megenged a demokrácia fogalma, hanem ez itt a mainstream hangja maga.
A nyelv leképezi a gondolkodást, a nyelv, amely sztereotípiát (gondolatot, képet) és előítéletet (érzést, viszonyulást) fogalmaz meg, egyetlen lépésre áll a diszkriminációtól (cselekvés), és ott és akkor már késő, mert az ott és akkor a vonat maga lesz. Demeter szövege a hatalom aktuális hozzáállását képezi le, ezért nem hagyható figyelmen kívül, mert újratermeli az eredeti sérülést, amit nem lehet se ignorálni, se tagadni, és nem is szabad és nem is kell! Emlékeztet rá, hogy ez itt van bármikor, karnyújtásnyira, nincsen vége, hiszen még tart, és épp itt a legnagyobb az értelmiség felelőssége, hogy lefordítsa, mit is jelent ez egészen pontosan, miért nem oké, sehogyan és semmiképpen, és miért kiált igenis következményért.
Nem venni róla tudomást olyan volna, mint amikor erőszakolnak, és te félrenézel közben. Nos, van ez a reakció, ez a lefagyás és elidegenedés, a lehasadás a fájdalomról a túlélés érdekében. Innen viszont megtehető veled bármi. Ez az utolsó perc beszűkült megoldása.
Ennyire kontrollvesztett hatalmi környezetben életmentő lenne a józanul és kristálytisztán gondolkodó ellenállás. Demeter írására ezért az egyetlen lehetséges válasz a nem. Hangosan, tisztán, egyértelműen, relativizálás nélkül. Az nem válasz, hogy ne halljuk meg, mert az ugyanazt a tagadást erősítené, ami ellen eredetileg megfogalmazódott.
Ha valamely olvasónak ez fáj, egy túlélőnek, egy leszármazottnak például, aki ezt a sebet a zsigereiben hordozza, akkor az nem azért van, mert „felült a dilivonatra”, még a kifejezés is rémesen kegyeletsértő, már a vonat miatt is. Érdemes közel hozni és kinyitni, mi zajlik egy holokauszt-túlélő leszármazottban ezen szavak hallatán, amely szavakat nem lehet nem meghallani, és nem gyengeségből, hanem éppen abból az erőből nem, amely erő felülemelkedik a lefagyáson, az életigenlés nevében. Amely erő felülemelkedik az áldozatiságon, felelősségvállalással a kezében.
Vissza a mélységes nihilbe
Az első reakció Demeter szövegére a lefagyás. Mint az áldozaté, akit megerőszakolnak. Akinek tiltakozni sincsen már ereje, csak behunyja a szemét, és azt gondolja, hogy úgyis minden mindegy, csak legyen már vége, és lehasad a saját testéről, bele a semmibe. Ezt az érzést termeli a szöveg, amikor feltépi, konzerválja és újragyártja az eredeti sebet.
Azt az érzést kelti tehát, ami az élet ellentéte. Ami kiváltja a kiégést, a reménytelenséget, a keserűséget, a csalódottságot és fájdalmat, szomorúságot, dühöt és kétségbeesést és bénultságot és értelmetlenség-érzetet egy országban, ahol legitim az ilyen. A gondolatmenet a mélység vonzását aktiválja, konkrétan elveszi az élet súlyát, értelmét és szentségét.
Káros-e elvenni az értelemérzést egy másik embertől, sőt, soktól? Szabad-e, lehet-e? Úgy tűnik, igen, de vajon büntetlenül? Hova érkezik ez meg végül? Következménybe vagy "nem veszünk róla tudomást"-ba? Mi következne az utóbbiból?
Ezek a szavak úgy hatnak, mint egy kéz, amely nyomja lefelé a fejedet a víz alá, és ha hagyod, ha elengeded az ellenállás felelősségét, akkor véged. A testet nem a test tartja életben, önmagában, hanem a lélek, a tudat, és ha az meg van erőszakolva, akkor a test ledermed, akkor jön a nihil, amitől szabályosan fulladozni kezdesz, ami annyira beszűkít, hogy érzed, bele fogsz feküdni ebbe a nihilbe, becsukod a szemed, elúszol vele, és többé nem szólalsz meg. És hagyod, mert már annyira eleged van, hogy könnyebb hagyni, mert már elvékonyodott a hangod, és berekedtél, hányingered van és szédülsz, és érzed, hogy lök és tol bele, abba a mélységes nihilbe, amiben ő maga lehet, amikor megfogalmazta, amit megfogalmazott, ugyanis a nyelv leképezi a gondolkodást, és ha leképezi, akkor ott elég hideg van és sötétség és pusztaság.
Konkrétan azt érzed, túlélő örökséggel a transzgenerációs ereidben, hogy kezd beszívni a fagyásérzet, ami az élet ellentéte. Te pedig elengeded az ellenállást, süppedsz bele, de ki akarsz lépni a térből, ami az erőszak maga, de mégis hová a picsába léphetnél ki ebből a térből ebben az országban? Valószínű, ha ki akarsz lépni innen, akkor ott már csak a halál van.
Nemet kell mondani
És akkor ezen a ponton mégiscsak tudatosodik benned, hogy ez a hatás, ez a szubtilis elnyomás, megalázás és megsemmisítés, ami a szövegen át zajlik, kollektív szinten, hatalmi pozícióból, az túlmutat az egyéni szinten. Ez itt és most nagyobb lépték, és ha nem figyelek oda, akkor nem az erőt növeli, hanem éppen azt gyengíti, döngöl bele a földbe, veszi el az ágenciát, az önrendelkezési jogot, az egyéni felelősséget, a társadalmi felelősséget, az emberi méltóságot: mindazt, ami a maradék vagyonunk.
Ahová Demeter tol, és amiben Krusovszky benne tart, az látszólag két ellentétes, de mégiscsak egy aktív és egy passzív agresszív erő. Létkérdés, hogy ezek az erők, jelenségek választ és helyreigazítást kapjanak, amibe az érintettek kapaszkodhatnak. Mert a trauma csak akkor dolgozható fel, ha először elismerést kap, utána elhatárolódást, utána értelmezést, majd önvédelmet, és végül örök emlékezést. És támadás esetén ellenállást.
Még utolsó percben tehát visszarántjuk magunkat a nihilből nagy nehezen, visszalépünk a hídról és a fagyból, ahová taszítani akarnak újfent, felülünk az erőszak közben. És azt mondjuk: bár beletoltak az erőszak okozta dermedtségbe, hallgatni könnyű és kézenfekvő volna, most mégiscsak nagyon kell összpontosítani, hogy ne hagyja el a lélek a testünket és a józan eszünket, ne adjuk meg magunkat a hallgatásnak és bagetellizálásnak, valahogy visszarendeződjünk és szólaljunk meg, mert ez itt és most sokkal nagyobb felelősség, mint valaha volt. És már bőven nem jog, hanem kötelesség is: nem.
A válasz, az egyetlen lehetséges válasz az, hogy nem.
Ez nem „dilivonat”, már rég nem az, hanem sajnos a realitás maga, így az életbenmaradás egyetlen esélye a valóságot igenis tudomásul vevő, súlyát érzékelő, egyetemes visszautasítás.
A valódi dilivonatra akkor szállnánk fel, ha nem tulajdonítanánk jelentőséget ennek az – amúgy nyilván nem teljesen beszámítható – minden szempontból határátlépő fiatalembernek.
Nem hagyom elvenni és semmissé tenni az érzéseim, nem hagyom értelmetlenné tenni az életem, kiüresíteni a reményeim, szétzúzni a múltamat, mert ha itt kell élnem és halnom, akkor itt kell megszólalnom is, itt kell önvédelmet gyakorolnom. Az, hogy nem nézek oda, hogy „nem, nem érdemel sem figyelmet, sem dühöt, sem reakciót”, nem védelem, hanem közöny, ami az aktív erőszak előszobája.
Seres László újságíró, Tisza Kata társadalomkutató, élethelyzeti krízis-coach
