Ez a mondat abban a demonstrációs felhívásban szerepel, amely - nyilván véletlenül - éppen Orbán Viktor péntekre időzített megmozdulásával egy időre szervezte a gazdákat az utakra, illetve néhányukat a Kossuth térre. Az ember ilyenkor valóban nem tudja, sírjon-e, vagy nevessen. Ha van a pillanatnyilag működőképes magyar gazdaságnak olyan szelete, amelynek igazából nincs oka panaszkodni (illetve persze hogy van, de erről majd később), akkor az éppen az agrárszektor. Ugyanakkor mégiscsak a vidék hangját halljuk, azt a közegét, amely hangsúlyos véleményt mondott a regnáló hatalomról. A vidék úgy gondolja (elnézést: szavazataival azt sugalmazza), hogy Gyurcsányék tényleg elkúrták.
Hazudtunk? Hát persze. A magyar parasztot - legalább kétmillió választóról beszélünk - tizenöt éve, folyamatosan becsapják. Ám az is igaz, hogy hagyja magát. Nem tájékozódik, nincs önálló stratégiája, nem vált, csak vár, s néha a nagypolitika szűkre vont szemöldöke felé vet egy pillantást. Azt sem szabad viszont elhallgatni, hogy Torgyán Józsefnek, a botcsinálta agrárminiszternek egy dologban feltétlenül igaza volt. Abban, hogy a társadalmi-gazdasági átalakulás terheit elsősorban a magyar vidék viselte. Ezermilliárd forintos tételről van szó - ennyibe került, hogy a paraszt évről évre úgy tankolt egyre több pénzért, hogy a búzájáért nem kapott többet. Hogy a tej ma sem drágább literenként kétszáz forintnál. Ez lehet akár durva demagógia is, csak egy baj van vele: igaz.
*
A mindent regulákba kényszerítő uniós adminisztráció kevéssel több mint kétszázezer regisztrált hazai termelőt tart nyilván. Ez tekinthető a hivatalos agrárvállalkozói rétegnek, amelynek tényleges társadalmi tömegét bizonyos szorzószámok (például a vállalkozásokban foglalkoztatott létszámok, családtagok, kisegítők stb.) figyelembevételével nagyjából másfél-két milliósra szokás becsülni. Ez a közeg igencsak hallgatag, választási szokásairól viszonylag keveset tudunk. Annyi azért sejthető, hogy többségük inkább a jobboldal felé húz.
Ezt a népességet az elmúlt hatvan évben legalább négyszer próbálta "megvenni" az aktuális hatalom. A háború után a földosztás kézzelfogható lehetőségével, az 50-es éveket követően a szövetkezeti fejlesztésekkel, 1970 után a háztájizós, "magadnak építed" lehetőségekkel, a rendszerváltozáskor pedig a tulajdonreform rózsaszín lázálmával. Új rendet aztán a tényleges piaci viszonyok vágtak a hazai agrártermelők között a maguk satuszerű törvényeivel. Mára mindezen fordulatok különleges eredőjeként olyan gazdaréteg uralja a hazai termőterületet - az összes magyar természetes erőforrás kétharmadát -, amely részben ugyan ragaszkodik saját hagyományaihoz, ám a dolgos hétköznapokon gyakorló üzletemberként, "yuppie-ként" viselkedik. Modern ember, még ha földdel bánik is. A kétszázezer bejegyzett magyar gazdának bizonyosan van mobiltelefonja, melyre félóránként érkezik a gabonatőzsde aktuális percentje; laptopja, kétharmaduknak internetes elérhetősége, felük már kért saját GPS-alapú terület-nyilvántartási hozzáférési kódot. Õk azt is meg tudják nézni, hogyan is fest területük a világűrből. A régi fogalmaink a magyar gazdáról mára elavultak - a "maradi paraszt" ebben a megközelítésben értelmezhetetlen. Komoly, forinttal, euróval, dollárral tervező vállalkozások működnek e szférában, tulajdonosaik APEH-állásfoglalásokat tanulmányozó könyvelőket fizetnek, profi cégeket bíznak meg uniós és egyéb pályázatok formába öntésével. És, vélnénk, nehezebben ülnek fel a választási demagógiának. Amiért tiltakozniuk kellene, az jogszabályokba, rendeletekbe belefoglalhatatlan: a helyzet az, ami őket öli. A tények kérlelhetetlen világa.
*
Az "agrárnépesség" terminus persze tágabb karéjozást takar, mint ez a kétszázezer termelőegység. Abban benne vannak a nyilvántartásba be nem jelentkezett, a gazdálkodást csak kiegészítő tevékenységként folytató falusi, kisvárosi polgártársaink is. Azok a nyugdíjasok, akik kosár tojással, köteg zöldséggel, házi savanyúval állnak a kispiaci standokon, kiegészítendő szerény havi járandóságukat. Számukra nincs támogatás, legfeljebb az az adórendszerbe épített szemhunyorító félrenézés, amely erről a bevételről gyakorlatilag nem vesz tudomást.
De ma Magyarországon a "kisemmizett paraszt" mint a kistelepülésen élők gyűjtőfogalma értelmezhetetlen. Súlyosan vét az, aki a mai magyar falut kizárólag szántó-vető, kérges kezű parasztemberek otthonaként láttatja, és erre építi fel politikai programját is. Még egy kis faluban is sajátos ellentét él az agrártermelők és a más jövedelemből élők között. Hogy mást ne említsünk, a most kiutalt földalapú milliók kapcsán az egyik multinak apró csavarokat gyártó forgácsoló vállalkozó joggal kérdezheti: a szomszédom ugyanazt csinálja, mint én, csak földje van, ő miért kap támogatást, én miért nem? Magyarázat az agrárgazdálkodás sajátosságairól, az uniós szabályozás filozófiájáról persze akad bőven, de ez a lényegen nem változtat. A magyar falu az elmúlt másfél évtizedben gyökeresen átalakult, ahogy szociológusok mondják: többszörösen átrétegződött. A kormánypárt és az ellenzék bizonyosan óriási hibát követ el, ha csak úgy általában vidékről vagy faluról beszél. Persze a mi hazánkban lózungokkal még mindig lehet választást nyerni, de a háttérben ott a valódi kérdés: hogyan tovább?
A magyar falu, a vidék valódi "politikai érdekképviseletéről" beszélni jelen körülményeink között értelmetlenség. A kistelepülések éppúgy megosztottak, mint bármilyen más közösség hazánkban - van benne ilyen érdek is meg olyan érdek is. A patikus nem akar másnak átengedni bizonyos forgalmi tételeket, a paraszt pedig a saját regisztrációs bejegyzését szereti a legjobban, mert neki az alapján jár, ami jár. A "falu sajátos szempontjai" millió, akár egymással is ellentétes érdeket takarnak. Külső szemlélőnek könnyen tűnhet úgy, hogy ezek piti ügyek. Pedig nem azok: helyben mind komoly napi ellentéteket szülő feszültség. Akinek földje van, de bérbe adja, annak a magas bérleti díj a jó, aki meg bérbe veszi, annak az olcsó terület. Ahogy a forgalomcsökkenés miatt morgolódó helyi boltos utálja a bevásárlóközpontot, úgy szór átkot a nagyobb gazdaságokra a kistermelő. Miközben a képlet egyszerű: az egyszeri falusi fogyasztó olcsón akar vásárolni, hát a multihoz megy.
*
Ma nagyjából hat olyan politikai csoportosulás létezik, amely programjában a vidék érdekeinek védelmét jelöli meg fő céljaként. Mindegyik súlytalan. A hatalmi harcban csak jelszavakkal találkoznak majd a magyar falu lakói, igazán kivitelezhető, a gyakorlatban is használható programmal aligha. Ígérgetés lesz itt már megint, ahelyett, hogy végre érdemi érvek hangzanának el például a kistérségi programok mibenlétéről, netán az agrárgazdálkodás elkerülhetetlen átalakításáról. Ezek olyan ködös szakmálkodások, ki figyel oda rájuk, ha az egyik oldalról azt írhatjuk a zászlóra, hogy a kommunisták eladják a földeteket, a másikon meg azt, hogy mi tényleg adtunk pénzt, nem is keveset.
Az a szervezet, amelyik most tüntetni megy, maga mondja ki, hogy a tagjai nem tájékozottak. Bocsánat, kedves gazdakörök, de a cikk elején idézett mondat után inkább némi önvizsgálatnak kellene következnie: ez ugyanis a vereség beismerése. Mert mi dolga volna egy gazdaszervezetnek, ha nem - legalábbis alapvetően - a tájékoztatás? A kisebb gazdálkodók megsegítése? És nem ez az egyetlen jel, ami a szervezet identitásválságára utal. Az eddig részleteiben nem idézett petíciójuk szerint ugyanis "vissza kell vonni a Gyurcsány-csomagot". Mármost a Gyurcsány-kormány programjának egyik hangsúlyos eleme épp a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv II., amelynek sikeréhez éppen a konvergenciaprogram megvalósulása a kulcs. Az integráció az uniós gazdasághoz. Ha a gazdakörök ez ellen tiltakoznak, csak két eset lehetséges: vagy nem tudják, miről beszélnek, vagy politikai megrendelésre dolgoznak. Hiszen ha nincs konvergencia, nincs támogatás sem. S ezzel az (ön)ámításnak még nincs vége. A mezőgazdaság ma, az uniós szabályok és tényleges folyósítások ismeretében nem az úgynevezett normális keretek között működik. Pontosan tudható, hogy igenis, bizonyos gazdasági kényszerek okán lesz nálunk génkezelt kukorica; hogy bejön a külföldi földvásárló tőke; hogy nem fogjuk megvédeni igazából a borunkat sem. Piacon vagyunk, és kész. Ahol mérnek és megmérnek.
A tíz vagy húsz traktor ebben az összefüggésben - és őszintén sajnálom: ez az egyetlen releváns összefüggés - röhejes és fölösleges. Mintha nem is lenne. Mintha a százszor kifosztott paraszt is csak úgy, politikai megrendelésre létezne. Mint afféle hívószó. Gyere, hülye, kellesz, tömegnek.
