A Kádár-korszak „ellenforradalmi” propagandájában Nagy Imréről két, egymásnak ellentmondó, de egyként dehonesztáló és hazug ábrázolás volt használatban.
- Az egyik formula szerint, amely a Nagy Imre és társai ellen lefolytatott koncepciós perben öltött formát, Nagy Imre és bűntársai árulók voltak, akik összeesküvést szőttek a néphatalom megdöntésére.
- A másik, korábbi verzió szerint Nagy Imre erőtlen, ingadozó, tehetségtelen, önálló akarat és gondolatok nélküli báb volt, akit dróton rángatott a környezete; elvakította a hatalomvágy, nem ismerte föl az „ellenforradalmi veszélyt” és nem lépett fel ellene, ezzel végveszélybe sodorta a néphatalmat – ezért volt szükség Kádárra és a szovjet beavatkozásra. Ezt a felfogást tükrözte a fiatal pártmunkás, Pozsgay Imre 1957 decemberében írott cikke egy megyei lapban: „Nagy Imre, akinek szellemi képességeit ugyan csak egy adóvégrehajtói karrierhez szabták, de jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen…” (Petőfi Népe, 1957. december 15.)
És ezt ábrázolta Pogány Sándor egyik karikatúrája 1958-ban az „ellenforradalomról” készült gúnyrajzgyűjteményében (amely online elérhető a Blinken OSA Archivum honlapján), amelyet azonban annak ellenére sem hoztak forgalomba, hogy hűen vizualizálta a Kádár-rezsim 1956-ot gyalázó és befeketítő propagandaszólamait. (Talán azért nem, mert a tesze-tosza báb Nagy Imre nem volt összefésülhető a per koncepciójával, a tudatos áruló Nagy Imrével. Talán azért, mert Kádárék még ezen a módon sem akarták a nép emlékezetében tartani a frissen kivégzett miniszterelnököt. Talán azért, mert a titkos per és gyilkosságok kiváltotta döbbenet után már Kádárék sem akarták tovább feszíteni a húrt.)
| ||
Párhuzamok
A mai hivatalos kormányzati emlékezetpolitika Nagy Imre-képe sokban hasonlít a Kádár-korszak utóbbi, főleg a pártfunkcionáriusok körében népszerű torzképhez. Nagy Imre és a sztálinista (rákosista) diktatúrával szembeforduló reformkommunisták nem lehettek a forradalom eszmei és politikai vezetői és hősei, csupán tragikus sorsú mellékszereplők, akik a felkelő nép, az utca nyomására kényszerből, folyamatosan hátráltak, hogy mentsék, ami menthető, de valójában sosem azonosultak teljesen és őszintén a forradalom ügyével.
Hiszen kommunisták voltak. Akaratlan mártíromságuk persze némi tiszteletet érdemel, annál is inkább, mert sorsuk éles fénnyel világít rá a kommunizmus cinikus kegyetlenségére, amely lám, a sajátjaival is ilyen brutális és embertelen módon végzett, ha a hatalom érdeke ezt kívánta. De semmi több. A kivégzésüket követő évtizedekben kialakult nimbusz, miszerint ők voltak a forradalom vezéralakjai, mártíromságuknak betudható optikai csalódás volt, amelynek kevés köze volt valóságos történeti szerepükhöz, szándékaikhoz és tetteikhez. Az igazi hősök nem ők voltak, hanem a „pesti srácok”.
| ||
Ennek a felfogásnak a gyökerei az ötvenes évek végére, az 1956-os nyugati emigráció radikális köreihez nyúlnak vissza. Ez az értelmezés manifesztálódott az 1956-os hivatalos emlékév propagandaüzeneteiben és botrányba fulladt plakátkampányában 2016-ban, és teljesedett ki az idén, a temetés elrabolt 30. évfordulóján, amelynek már nem Nagy Imre és mártírtársai voltak a főszereplői, hanem a pesti srácok Sráca, a rendszerváltást, a kommunista rezsim leverését a koporsók fölött mondott lángpallosú beszédével elindító Orbán Viktor. Nyugodtan tekinthetjük ezt a szemérmetlen, gyalázatos húzást a Nagy Imre-csoport második, virtuális elrablásának.
Kurzuscélokra hasznosítható torzkép
Ezt a szélsőjobboldali ihletésű politikai giccset, az Orbán-kultusz építgetésének eme újabb sarjadékát, amit a jelenlegi rezsim az ország népének közfogyasztásra felkínál, történészek és történeti műhelyek már ezerszer cáfolták. Nem tarthatjuk véletlennek, hogy az 1989-ben, az újratemetés másnapján alapított, ugyancsak 30 éves 1956-os Intézetet szintén erre az alkalomra időzítve zárta be végleg a kormány.
De mint minden kurzuscélokra hasznosítható torzképben, ebben is van valami igazság. Ez benyomásom szerint még azokat is olykor zavarba ejti, akik erkölcsi intuíciójuk és történeti ismereteik alapján töretlenül kitartanak Nagy Imre és társai hősi emlékezete mellett.
Tény, hogy Nagy Imre haláláig kommunistaként tekintett önmagára. Tény, hogy bár az október 23-i tüntetés nyomán, mintegy közkívánatra ő foglalta el a miniszterelnöki posztot, az első napokban ellentmondásosan viszonyult az utca, a felkelők és a diákság követeléseihez. A forradalom kirobbanásakor megfogalmazott politikai deklarációk, a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ) 16 pontja és más manifesztumok messze túlléptek azokon a reformtörekvéseken, amelyeket Nagy Imre az 1955-ben írt, ám nyilvánosságra nem került cikkeiben megfogalmazott. (A cikkgyűjtemény csak a forradalom leverése után, Nyugaton jelenhetett meg A magyar nép védelmében címmel.)
Október 28-án közvetlen hívei és munkatársai erőteljes unszolására nevezte először a forradalmat „népünket eggyé forrasztó nemzeti demokratikus mozgalomnak”, törölte el a statáriumot és oszlatta fel az ÁVH-t. Majd a következő négy napban feloszlatta Rákosi pártját, elfogadta a többpártrendszert, koalíciós kormány(oka)t alakított, kinyilvánította az ország semlegességét, és kilépett a Varsói Szerződésből.
A szabad sajtó egyidejű megszületésével ezek a lépések utat nyitottak a konszolidációhoz és a demokratikus választásokhoz. Nagy Imre nem október 24-én hajnalban lett az ország és a forradalom miniszterelnöke, hanem ezekkel a lépésekkel és politikai döntésekkel vált vitathatatlanul és széles körben elfogadottan azzá. Kommunista politikusként vezető szerepet vállalt az addig egyedül ismert kommunista államrend, a sztálinista diktatúra lebontásában.
Dilemma
Két másik választása is lehetett volna. Az egyik: miután látta, hogy a forradalom messze túllép a létező kommunista politikai rezsimek keretein, és békés eszközökkel nincs mód ezen kereteken belül tartani, dönthetett volna úgy, hogy kommunistaként ezen az úton nem megy tovább, helyette lemond. Ezzel káoszba taszította volna az országot, amelynek azonnali következménye a polgárháború, a szovjet beavatkozás és a diktatúra restaurációja lett volna. A másik opció: maga áll a véres leszámolás és a restauráció élére.
| ||
Nagy számára mindkét opció elképzelhetetlen volt. Amikor maradt, és szembefordult a szovjet birodalommal, saját túlélése és politikai jövője szempontjából a legkockázatosabb döntést hozta, ahogy követői is, és ezzel bizonyára tisztában voltak. Az ország tisztességesebb, demokratikusabb, humánusabb jövője szempontjából viszont az adott helyzetben ez volt az egyetlen választás, amely legalább halvány esélyt kínált arra, hogy az események ne a legrosszabb irányba forduljanak, ne véres megtorlás és újabb diktatúra jöjjön. Vagyis ez volt az egyetlen erkölcsileg lehetséges választás.
Ám ezzel még nem volt vége. Tudjuk, hogy Nagy Imrének a forradalom leverése után, amikor társaival a jugoszláv követségre menekült, a bitorlók megüzenték, hogy ha önként aláírja lemondó nyilatkozatát és legitimnek ismeri el Kádár kormányát, akkor nem esik bántódása sem neki, sem „megtévedt” követőinek. Nem biztos, hogy ezt az ígéretüket Kádárék maradéktalanul betartották volna, de okkal lehetett valószínűsíteni, hogy a legrosszabbat, a halálbüntetést, a súlyos börtönt elkerülhetik. És tudjuk, hogy volt egy pillanat ott a követségen, amikor Nagy Imrének megremegett a keze, és kis híján aláírta lemondólevelét. Végül mégsem tette.
Azóta már az is tudható – Nagy Imre snagovi jegyzeteiből és a snagovi foglyok beszélgetéseit lehallgató román titkosszolgálat jegyzőkönyveiből –, hogy Nagy Imrét és fogolytársait milyen mélyen foglalkoztatta az „ellenforradalom” perspektívája és dilemmája. Vagyis az a kérdés, vajon a kommunista eszmei és politikai doktrína nézőpontjából nincs-e szemernyi igazság abban, hogy az egypárti diktatúra feladása óhatatlanul a kapitalizmus restaurációjához vezet, azaz egyenlő az Ügy feladásával. Ez nem egyszerűen a hatalomról szólt.
A kérdés, amit egy magát kommunistának valló embernek föl kellett tennie, hogy az igazságosabb, egyenlőbb, kizsákmányolásmentes társadalom, az emberi együttélés új minőségének megteremtése, amelyben hittek, nem enyészik-e el, ha feladják a Párt hatalmát, amely a kommunista államrezon szerint az új társadalom eljövetelének egyetlen garanciája, és amelyet az uralkodó doktrína szerint adott esetben ezért erőszakkal is fenn kell tartani.
Az 1956-os forradalomban nemcsak a nép kelt föl az elnyomás ellen. „A forradalmat úgy is kell néznünk, mint a kommunizmuson belüli élet-halál harcot a nép megnyerésében, illetve a nép megerőszakolásában hívő kommunisták között – fogalmazott Révész Sándor kitűnő tanulmányában (Kommunisták a forradalomban, Beszélő, 2006. november). – A forradalom két ellentétes impulzust adott a vele együtt haladó kommunistáknak. Egyrészt elmélyítette, fölfokozta a múltjukhoz kapcsolódó bűntudatot, megmutatván, mekkora indulatot és ellenálló szenvedélyt váltott ki az a rendszer, ami a közreműködésükkel kiépült, másrészt először merült föl igazán a népszerű szocializmus, sőt a népszerű kommunista vezetés lehetősége. Egyszerre lett a korábbiaknál sokkal több ok: félni a nép haragjától, és bízni a nép támogatásában. (…) A történéseket úgy, és előéletük folytán csak úgy értelmezhették, hogy lehet olyan antikapitalista, a folyamatok törvényszerűségei szerint a kommunizmus felé haladó rendszert teremteni, melyben a kommunisták vezető szerepét a társadalom erőszak nélkül elfogadja, melyben a kommunista kormányzásnak népi támogatása van.”
Nem hátrált meg
Ám minderre nem állt rendelkezésükre koherens politikai elmélet, nem volt rá semmi garancia. Hiszen a kommunista elmélet ugyancsak erős érvekkel alátámasztott állítása szerint a polgári demokrácia keretei között soha nem fejlődhet ki az az egyetemes osztálytudat, amely a társadalmak túlnyomó többségével elfogadtatja és elismerteti a magántulajdon felszámolását, az osztály nélküli, kizsákmányolásmentes társadalom megteremtésének legfontosabb föltételét.
Az élcsapat, a Párt által gyakorolt forradalmi erőszak nélkül tehát nincs kommunizmus. De az erőszak szintén nem vezet el a kommunizmushoz, miként azt nemcsak már a korai korszakban megfogalmazott elméleti aggodalmak, hanem a létező kommunista diktatúrák mindennapi gyakorlata is ékesen bizonyította. Ez a dilemma foglalkoztatta szinte egész életében a Nagy Imrénél sokkal fölkészültebb teoretikust, Lukács Györgyöt is 1919 eleji kommunista eszmei fordulata óta, és neki sem sikerült megtalálnia a megoldást.
| ||
Tudjuk, hogy Nagy Imre egykori hívei és követői, akik idehaza vagy az emigrációban túlélték őt, a következő évtizedekben milyen utat jártak be, hova jutottak. A legtöbben arra, hogy a kommunista utópiát fel kell adni, más utat, politikai modellt kell keresni az igazságos, egyenlőbb esélyeket teremtő társadalomra törekvő erkölcsi ambícióknak. Így jutottak el sokféle következtetéshez és végponthoz, a demokratikus szocializmus különféle elgondolásaitól a liberális demokrácia igenléséig.
Nem tudjuk, hogy Nagy Imre milyen messzire jutott volna ezen az úton az elmélkedéseiben, ha valamilyen valószínűtlen politikai fordulat következtében életben hagyják. Olyan értelmezési keretet keresett, amelyben egy nevezőre hozható kommunista megyőződése és az 1956-os forradalomban megélt katartikus erkölcsi tapasztalata, az „emberi méltóság forradalma”. Amelyben nem kell sem letagadnia, sem megtagadnia a múltját, de a forradalmat sem.
Azzal tisztában volt, hogy a forradalom győzelme után (persze ha a Szovjetunió elengedte volna Magyarországot), olyan politikai és társadalmi rendszer is létrejöhet, amely a reformkommunisták politikai bukását, egyben a demokratikus szocializmus/kommunizmus kísérletének végét jelenti, legalábbis egy jó darab történeti időre. Valójában sem 1956. november elején, sem a snagovi fogságban, sem pedig 1958-ban, a per idején nem jutott még ebben a kérdésben nyugvópontra magában. Útközben érte a halál.
Kételyei ellenére viszont egy tapodtat sem hátrált, semmit nem vont vissza, semmilyen engedményt nem tett gyilkosainak. Miközben megmenthette volna az életét, ha időben meghunyászkodik, olyan ügyért vállalta önként a halált, amelynek végső kimenetelében, helyesebben az egyik lehetséges, és fölöttébb valószínű kimenetel erkölcsi és politikai következményeinek megítélésében voltaképpen bizonytalan volt. Ám ezeket a kételyeket felülírta benne az a sokkal erősebb meggyőződés, intuíció, hogy akármit is hozott volna a jövő, visszafelé, a nép kinyilvánított szabadságvágyát és akaratát erőszakkal vérbe fojtó, elnyomó diktatúra felé semmiképpen nincs visszaút. Hitem szerint ezért tudott töretlenül kitartani.
Azt hiszem, ez páratlan a magyar történelemben. A vívódás, amelyet Nagy Imre átélt, nem a gyengeség, a kétértelműség, az eszmei és erkölcsi ingatagság, a politikai tisztánlátás és a valódi elkötelezettség hiányának jele, ahogy Kádár alatt lenézően és gúnyosan sugalmazták, és amire hivatkozva Orbán bértörténészei és propagandistái jelentéktelen, átmeneti figurának próbálják beállítani, hanem ellenkezőleg: a kivételes erkölcsi és emberi nagyság bizonyítéka. Nem eltüntetni kellene őt és mártírtársait a magyar történelmi emlékezetből, hanem tovább elmélkedni azon, hogyan is volt ez lehetséges.
A szerző történész, a Blinken OSA Archívum munkatársa.
_top_story_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=0baf096faa5835c39f43d5840f398a94)
