Az ózdi vízmegvonásos akcióval a többség egyetért, az „árvízi hajós” nem lohol gumicsizmában a helyszínre. Végül is csak pár ingyenélő cigány szomjazik a 40 fokos kánikulában. Az ellenzék ügyetlenkedik, alkudozik a polgármesterrel, aki jól átveri őket, a megvásárolt cigány önkormányzat pedig a polgármestert védi. A helyi képviselők teli hassal helyszíni szemlén állapítják meg, hogy a csökkentett vízadagolás is elégséges.
Hallgatnak a kormánypártok, pedig vannak keresztények is közöttük, ki tudja, némelyikük tán ismeri is e sorokat: „…enni adtatok, amikor éheztem, inni adtatok, amikor szomjaztam…” Hallgatnak a katolikusok, akik így szembemennek a Szentatyával, aki határozottan kiáll a szegények mellett. Hallgat a református lelkész, a roma ügyekért felelős emberi erőforrások minisztere. Nem indul egy lajtos kocsi, nincs egy ásványvízgyártó vagy -forgalmazó, aki vinne egy teherautónyi 45 forintos ásványvizet Ózdra, hogy inni adjon a nyomorultaknak. Szégyenükben keresik a kifogásokat, miért is nem jár víz a szomjazóknak. A kormánypárti sajtó, a közszolgálati híradások igazolják mindenki hallgatását, a cigányokat ismét pazarló ingyenélőknek festve le.
Hallgat az ország, pedig nyilván sokan érzik, hogy nincs ez rendben. De újra él a ne szólj szám, nem fáj fejem mentalitása, a mindennapok túlélésére szakosodott bölcsesség. A szemlesütő hallgatás azonban erősíti az egyre terebélyesedő rasszizmust, mintegy visszaigazolja a kormánypárti és részben ellenzéki cigányellenességet.
Ahogyan 1989-ben, a romániai forradalom idején adományok tengere jutott el Erdélybe, liszt, hús, ruha, kenyér és gyógyszer, úgy most is kellene adni. És most csak vizet, semmi egyebet. A szomjúság nem válogat nációk szerint, az embert gyötri. Felnőttet, gyereket, svábot, tótot, cigányt és nem cigányt. Ez nem politikai vagy nemzeti hovatartozás, hanem egyszerűen emberség kérdése.
