Szégyenben – A végén már csak Orbán maradt

  • - urfi -
  • 2013. augusztus 4.

Publicisztika

Első otthoni meccsét az élvonalban Fehérváron játszotta a Felcsút. Maga a meccs senkit nem érdekelt.

Persze, beszélhetnék a játékról, ha már végigültem azt a másfél órát a Sóstói Stadionban. De kit érdekelne?

A miniszterelnök szerint töretlenül fejlődő magyar labdarúgás csúcsligájának mérkőzéseire a 2011/12-es évadban átlagosan 3645 néző volt kíváncsi. A most tavasszal zárult szezonban ez a szám 2728-ra csökkent. Értsd: az élvonalbeli magyar labdarúgás egy év alatt elvesztette az amúgy is sírnivalón kisszámú közönsége negyedét. Legkevesebben az Eger meccseire jártak: átlagosan 1269-en. Ehhez képest a Felcsút ünnepélyes debütálására ötszázan jöttek el. (A Puskás Akadémia minden nézőből kettőt látott, ezer főre becsülte a közönséget.)

Mondhatnánk, hogy a játék minősége és az érdeklődők száma a megye kettőt idézi. De alapvető tévedés lenne, ami épp a lényeget véti el: a megye kettő ennél sokkal jobb. Ott van hangulat és élet, mindenki a helyén. Ellenben ebben a steril nagystadionban, a lezárt szektorokkal szemközt, szellős elrendezésben üldögélő, a játékosokhoz hasonlóan motiválatlan, maroknyi néző – ez lélekölő látvány. Volt összesen egy db „figyelj a csokira!” és egy db „budapesti cigányparasztok, úgysem lesztek bajnokooook” – és e magányos bekiabálókat nyugodtan nevezhetjük a lelátó legaktívabb szereplőinek. Amúgy egy fia skandálás, egy hevesebb taps nem akadt, mindenki kókadtan ült a helyén. Itt ugyan fel nem áll senki. Mert a Felcsútnak nincs szurkolótábora. Nem kicsi a tábor, hanem nincs.

Talán csak akkor csapott fel némi indulat és jókedv a hazai szektorban, amikor két kirívóan ostobán szerzett sárga után kiállították az újpesti gólszerző Ahjuperát. Erre már a biztonságiak is bejöttek, akik a fent leírt látogatottsági kondíciók miatt addig halálra unták magukat. „Nézőkre nem kell figyelni, ugye, azokat ott fenn meg védik a kormányőrök” – mutat egyikük a dísztribün felé.

Nekem aztán nem kellene kacsintania, hiszen nehéz lett volna másra gondolnom meccs közben, mint arra a tribünre. Mint ahogy látványosan senki mást sem érdekel ebben az országban, mit csinál a pályán a Puskás Akadémia, annál inkább, hogy ki hol ül a páholyban. Milyen közel a főnökhöz. Vagy hogy melyik cég és melyik haver fizeti be a sarcot az alapítvány számlájára, Demjántól Simicskáig. Hogy kinek jut névre szóló parkoló a stadion előtt (amúgy az érdeklődők kedvéért, balról jobbra: Orbán, Garancsi, Csányi, Hernádi). Hogy milyen a kedve az elnök úrnak.

Valószínűleg nem lehet jobb szimbólumát találni a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, mint a Puskás Akadémia FC mérkőzéseit. És most, hogy kipróbáltam, nehezen tudok elképzelni ennél nyomasztóbb helyet. De csak azért, mert az új felcsúti stadiont nem tudom elképzelni.

Mikor lefújták a meccset, előresétáltam az első sorba, és felnéztem a tribünre. Orbán felállt, a többiek pedig figyelték, mikor tapsol. Akkor aztán ők is tapsoltak. Azokat a félszeg sandításokat jó lenne elfelejteni. Közben lassan kiürült a lelátó, a győztes újpestiek utolsó játékosai sétáltak be az öltözőbe. A végén már csak Orbán állt ott, valaki beszélt a fülébe, de ő csak az üres pályát figyelte, és tapsolt. Ő, az utolsó néző.

Figyelmébe ajánljuk

Nagyon balos polgármestert választhat New York, ez pedig az egész Demokrata Pártot átalakíthatja

Zohran Mamdani magát demokratikus szocialistának vallva verte meg simán a demokrata pártelit által támogatott ellenfelét az előválasztáson. Bár New York egész más, mint az Egyesült Államok többi része, az identitáskeresésben lévő demokratáknak minta is lehet a 33 éves muszlim politikus, akiben Donald Trump már most megtalálta az új főellenségét.

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.