Leopold Zunz (1794–1886) német zsidó tudós pontosan kétszáz éve megjelent, a zsidóságtudományt megindító, programmatikus esszéjének kiindulópontja az volt, hogy a rabbinikus irodalom és kultúra halott, ideje hát végső leltárt készíteni. Gyászmunka.
Korai volt a temetés.
Sokan sokfelől elparentálták már a zsidóságot, különösen annak tradicionalista, „ortodox” formáit – leginkább azok a szellemlovasok, a modern kori zsidóságon belül is, akik tudni vélték, honnan és merre fúj a történelem szele. A haladó, szalonképes zsidóság hangadói a 19. században (és azon túl) meg voltak győződve arról, hogy övék a jövő, a korszerűtlen, tradicionalista zsidóság pedig az enyészeté lesz. Eötvös József a zsidóság beolvadását remélte az emancipációtól. A liberális elit és Eötvös, ha az önfelszámolást és a teljes beolvadást (végső soron a kikeresztelkedést) illetően nem is, az óhitű zsidók civilizálásának és hasznos állampolgárrá tételének programját illetően feltétlenül szövetségesre leltek a haladó zsidóságban.
Régi mese. A térkép megváltozott. Hányféle – vallásos – zsidóság van ma Magyarországon? (Informatív körképet ad erről, történeti háttérrel, Komoróczy Szonja Ráhel és Bányai Viktória Magyarországi zsidó vallási szervezetek, intézmények emlékezetpolitikája című cikke a Regio internetes folyóirat 2016-os évfolyamának 3. számában.) Perspektíva kérdése. Ha a zsidósághoz ilyen-olyan vallási szálakkal kötődők elmosódó halmazát nézzük, a válasz a nullától a négyig és a „sok”-ig bármi lehet, a nézőponttól (szervezeti-adminisztratív, szociológiai, teológiai stb.) függően. A nyilvánosság előtt a zsidó vallásosságot ma leginkább két irányzat, felekezet (Mazsihisz, EMIH) képviseli. Bizonyos szemszögből mindkettő korszerű tradicionalizmusnak mutatkozik, és bár egész más kottából játszanak, ez a két dudás valahogy meg is fér egymás mellett az egyházügyi csárdában. Ha viszont, például, a materiális értelemben vett önreprodukciós képesség a mérce, akkor ez a „nulla” válasz felé lökdös minket. Azaz: nincs olyan vallásilag többé-kevésbé homogén szegmense az említett – néhány ezres – halmaznak, amely magát demográfiai értelemben újratermelni, az általa használt intézményrendszert pedig önerőből fenntartani képes és hajlandó volna, legalább nagyjából. A többi lehetséges nézőpontot nem járjuk végig; ezek csak lábjegyzetek volnának a felekezetek és vallási csoportok elismerése és státusza körüli történeti anomáliákhoz.
Törvény által szentesítve
Százötven éve azonban széltében-hosszában vitatott (és korántsem új keletű) kérdés volt, hogy hány zsidó vallás van e hazában. Két táborból két fő vélemény – inkább: csatakiáltás – harsogta be a közvélemény tereit. „Egy a zsidóság, akár neológ, akár ortodox!” – zúgta a helyi haladó, „neológ” zsidóság hangadóinak többsége. „A neológok más vallást építettek maguknak!” – dörögte a konzervatív, „ortodox” tábor. Mindkettő igaz volt – vagyis egyik sem.
A zsidó asszimiláció programjában a neológok vitték a prímet; de hogy ez a program az ortodoxokra is kiterjeszthető legyen, meg kellett őrizni egyfajta politikai-szervezeti egységet. Az ortodoxok leginkább egy szektát láttak a haladó, modernizátor zsidóságban, amelyet le kell választani vagy le kell válni róla. Kialakult az a látszólag paradox helyzet (már valamivel korábban), hogy a haladók mindenáron szervezeti egységre törekednek, noha legföljebb haloványan ismerik el a zsidó népiséget mint történeti-vallási adottságot; míg az ortodoxok, akik ezt komolyan veszik, az elkülönülést szorgalmazzák.
A szabadságharc utáni „reakciós” időkben a konzervatív zsidóságnak állt a zászló. Az 1860-as évektől már a progresszíveknek. Ebben az időben az ortodoxok számára valamifajta leválás tűnt az egyetlen jó opciónak, minden olyan hitközségben és szervezeti formációban, ahol nem ők voltak világos többségben. A neológok Eötvös vallás- és közoktatásügyi miniszter egyházpolitikai terveivel azonosulva és vele együtt kalapálták ki egy országos zsidó kongresszus tervét. A kongresszus (Izraelita Egyetemes Gyűlés) meg is tartatott (1868 végén és a következő év elején), de féloldalas eredményt, tulajdonképpen kudarcot hozott, amennyiben a magyar zsidóság törvényileg szentesített szakadásához vezetett. (A neológokat tömörítő szervezet örököse ma a Mazsihisz.)
A kongresszus 1868. február 16. és március 1. között, Eötvös védnöksége alatt tartott előkészítő értekezlete előrevetítette a későbbi eseményeket. Az értekezlet harminc-egynéhány meghívottja túlnyomórészt a haladók köreiből került ki; a konzervatívokat (akik pedig a zsidó népesség többségét tették ki) csak maroknyian képviselték. Eötvös már a konferenciát megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy a leendő kongresszus „dogmatikai” kérdésekkel nem, csak adminisztratív ügyekkel hivatott foglalkozni. Ez a megkülönböztetés összeegyeztethetetlen volt a hagyományos zsidó világképpel. Ezen körülmények és más okok miatt is az ortodoxok kérelmezték, hogy külön tanácskozhassanak, és külön javaslatokat dolgozhassanak ki a napirendre kerülő három ügyben (egy országos zsidó „egyházi” szervezet kialakítása; a zsidó oktatásügy reformja; a kongresszusi küldöttek választásának rendje). Eötvös ezt azzal söpörte le az asztalról, hogy az emancipációs törvény csak egy izraelita vallást ismer. (Ugyanakkor lehetővé tette, hogy az értekezlet után különvéleményt nyújtsanak be – mely lehetőséggel a konzervatívok éltek is.) Válasza kissé sántított, mert a törvény (1867:XVII. tc.) csak „izraelita lakosok”-ról beszélt. Eötvös egy zsidó felekezetet, szervezetet akart; a zsidó vallás modern kori meghasonlottságáról tudott ugyan, de azt a cél érdekében negligálhatónak tartotta.
Pedig addigra már több, egymással keményen harcoló zsidó vallásmutáció fejlődött ki. A 18. század közepétől, századév alatt alakult át Európában a zsidóság vallássá: zsidó községből izraelita hitközséggé, az egyházpolitikai törekvéseket meghatározó keresztény fogalmak járszalagján. Európa sok országában, Magyarországon pedig különös élességgel, kialakult egy „protestáns” és egy „katolikus” zsidóság. A haladó szárny vagy „párt”, amelynek helyi közösségeiben egyre erősödött a világiak szerepe a vezetésben, az emancipáció fejében és jegyében örömest az államra testálta a községi (jogi, gazdasági és iskolai) autonómia számos elemét. A konzervatív szárny vagy „párt” viszont csak kényszer hatása alatt és részlegesen adta föl ezen autonómiák egyes elemeit, a vezetést pedig erősen a „papi” elem irányába tolta el. Ezek a lényeges eltérések, ahogyan a vallási és életmódbeli különbségek is, alapvetőbb érzületbeli, ideológiai és teológiai különbségek manifesztációi voltak.
Ma is van olyan honi izraelita felekezet (EMIH néven ismeretes), amely a vallási-szervezeti „egység” – e honban kissé lejárt szavatosságú – csemegéjét kínálgatja, egy „ügyes” rebranding történelmi blöffjében meghempergetve. Eléggé rámenősen. A status quo ante zsidóság régi-új brandjéről van szó, mely név azon hitközségek csoportját jelölte, amelyek, különféle okokból, a szakadás nyomán előállt két nagy országos hitközségi szervezet egyikéhez sem csatlakoztak. 1927-ben ezek is egy országos szervezetbe tömörültek.
Osztanak, szoroznak
A két szerveződés között csak keresve és az általánosságok szintjén lehet hasonlóságokat találni. A képet színezi, hogy a nagy identitáskeresésben a Mazsihiszhez tartozó egyes budapesti templomkörzetek is status quóként határozzák meg magukat néhány éve. Minden felekezet maga dirigálta egységet szeretne; az EMIH még nagyobbat mer álmodni. Közéleti ténykedésüket még így is, azon túl, hogy nagyszerű dolgokat tettek le a magyar zsidóság asztalára a gyakorlati vallásosság terén, a „pragmatikus” jelzővel lehetne jellemezni – tőlünk nyugatabbra. Mifelénk viszont, diszkréten mondva, jobbára az „opportunista” jelzőt érdemlik ki az efféle dolgokra helyi okoknál fogva finnyás zsidóság elég széles köreiben. Miért e megítélésbeli diszkrepancia? Végső soron azért, gondolom, mert utóbbiak tudják, látják (amit Eötvös, Deák és konzervatív-liberális elvbarátaik is vallottak): ahol a felekezetek az állam kitartottjai, ott nemigen lehet más a (felekezeti) politika, mint a régi, ismert, korrupt.
Egy dologban mégis más lett. Anno az állam és Eötvös érdeke, a neológokkal egyetemben, a magyar zsidóság szervezeti egységének megőrzése volt. Kudarcot vallottak. Ma a hatalom, bizonyos céljai elérése végett, a zsidók továbbosztásában érdekelt – és sikeres ebben, az „egységpárt” jóvoltából.
Hány zsidóság van ma Magyarországon? Ne kérdezd. Hány zsidó van Magyarországon? Ne firtasd. Helyben sokszor az a bizonyos tíz (a minjan) sincs meg. Ahány zsidó, annyiféle zsidóság? Blogok, honlapok és újságok; egyesületek, alapítványok és emlékművek. Mint égen a csillag. Azokat számold. A vészkorszak után irdatlan súly és irdatlan ingatlantömeg omlott rá a magyar zsidóság szervezeteire. A romok alól máig sem sikerült kimászni. Talán nem is lehet. Ahová a Fennvaló zsinagógát ád, ád mellé rabbit is? Itt-ott, talán. Ád-e melléjük híveket is? Itt-ott, talán. Kövekből is támaszt fiakat Ábrahámnak, egy régi mondás szerint, és vannak a neológiában, akik ebben bíznak. A nyugati „haladó” zsidóságok kreatív igazgatói a minjan-gondok konkrétabb megoldásain dolgoztak-dolgoznak. Tán jogi személyeket is be fognak számítani a minjanba; tán beérik majd a digitális-virtuális jelenléttel. Akik „nyitni” akarnak, átvehetnek akárhányat e pompás patentekből – a problémáknak ez akkor is csak a felhámja marad.
Hány zsidóság volt itt 150 éve? Jó néhány. Két fő táborra oszlottak, két markáns helyzetértékeléssel. Ha Európa ezen, különleges történelmi kontinuitás terhei alatt roskadozó, zsidó közössége fenn akar maradni (a múzeumok falán kívül is), akkor a minjan-bajoknál mélyebbre kell néznie.
A szerző hebraista.
