Haskó László: A hálapénz csak tünet, kardinális tünet, ami egyenesen utal a diagnózisra

  • Haskó László
  • 2018. december 1.

Publicisztika

Orbán világában morálért kiáltani egyszerűen nevetséges.

Rendszerek összeomlásakor az a szokás, hogy a mindenféle szakértők megmagyarázzák nekünk, hogy miért éppen az történt, ami. Ez többé-kevésbé rendben is volna. Bajom csak azzal van, ha a múlt-elemzők átmennek jósba és tanácsadóba. Mielőtt a kedves olvasó azt hinné, hogy a magyar köztársaságot siratom, rátérek valódi mondandómra: a köztársaság bukása magával rántotta a magyar egészségügyet is. Szemünk láttára omlott össze kártyavárként. Ennek elsősorban kardinális politikai oka van, ráadásul a politika éppen a szakmai fejlődés lehetőségét küszöbölte ki. Teljes a csőd a finanszírozásban ezáltal a betegellátásban és a közegészségügyben is.

A hozzá nem értés biztos jeleként egyre többen hangoztatják, hogy a probléma igazából a hálapénz,

és a szürke-, illetve feketegazdaság létezése. Mert ne tévedjünk: amikor kormányszinten arról beszélnek, hogy „szét kell választani a magánszférát és az államit”, akkor valójában a paraszolvencia (egyik jelentéktelen, szürke formájának) ellehetetlenítésével próbálkoznának. Jól hangzik az is, amikor orvosok tiltakoznak (a teljesen fekete) hálapénz ellen. A legviccesebb mégis az, amikor „egészségügyi közgazdászok” teszik ugyanezt. Nekik aztán igazán tudni kellene, hogy ez nem vezet sehova. És azt főként, hogy a paraszolvencia csak tünet, „kardinális tünet”, ami egyenesen utal a diagnózisra. És ez a kórisme bizony nem más, mint a létezett szocializmus továbbélése az egészségügyben.  Annak idején sokan tekintettük a létezett szocializmust „állam-kapitalizmusnak”. Talán akkor tévedtünk kicsit, de ha Orbán 2010 óta ránk hozott rendszerének alapvonalait tekintjük, újra ott vagyunk, ahonnan el kellett volna rugaszkodnunk. (Orbán nevezte „elrugaszkodás évének” uralma elejét.)

A lényeghez nem sok köze van a hálapénz erkölcsi (orvos-etikai) kérdésként megejtett boncolgatásának. Először azért, mert soha sem volt kérdéses, hogy az orvosi tevékenységet – mint bármilyen más szakmunkát – anyagilag is honorálni kell. Máskülönben senki sem csinálja (ld. itt és most). Másodszor azért, mert az Orbán világban morálért kiáltani egyszerűen nevetséges.

A paraszolvencia rendszere sok tekintetben igazságtalan. Össztársadalmi viszonylatban mindenképpen, hiszen nem adózunk utána. De ez nem az egészségügyiek hibája.

Rákosi idejében bűnnek számított, Kádár alatt tűrt volt.

Miközben a jeles pártvezetők betegeskedésük alkalmából busás intézményi és személyes hálát róttak le, általában nem saját zsebből, de sokszor úgy is. 1990 óta évenként esik más-más megítélés alá a borítékos vagy a meztelenül (a fehér köpeny) zsebbe csúsztatott hálapénz. Nem csoda, hiszen az egész szakma gazdasági és politikai hátterét minden kormány másképpen ítélte meg. (Olyan gazul és ostobán, mint a mostaniak, előttük senki.) Orvos-beteg viszonyban azonban több a pozitívum, mint a negatívum. A „polgár” – akinek saját tevékenysége megfelelően honorálva van – természetesnek tartja, hogy a jó szolgáltatásért fizetni kell. Az orvos pedig igyekszik jól szolgáltatni. Tudjuk persze, hogy nagyon nagy számban vannak eltérések a rossz irányba, mindkét oldal részéről.

De amíg a politika a szocialista típusú egészségügyet erőlteti az országra, addig a szürke és a fekete pénzmozgások maradnak. Mint az átkosban. Akkor biztosan nem rontották az ellátás színvonalát. De az egy hazug rendszer volt. Most más a helyzet. (Rosszabb.)

A szerző sebész.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.