Rendszerek összeomlásakor az a szokás, hogy a mindenféle szakértők megmagyarázzák nekünk, hogy miért éppen az történt, ami. Ez többé-kevésbé rendben is volna. Bajom csak azzal van, ha a múlt-elemzők átmennek jósba és tanácsadóba. Mielőtt a kedves olvasó azt hinné, hogy a magyar köztársaságot siratom, rátérek valódi mondandómra: a köztársaság bukása magával rántotta a magyar egészségügyet is. Szemünk láttára omlott össze kártyavárként. Ennek elsősorban kardinális politikai oka van, ráadásul a politika éppen a szakmai fejlődés lehetőségét küszöbölte ki. Teljes a csőd a finanszírozásban ezáltal a betegellátásban és a közegészségügyben is.
A hozzá nem értés biztos jeleként egyre többen hangoztatják, hogy a probléma igazából a hálapénz,
és a szürke-, illetve feketegazdaság létezése. Mert ne tévedjünk: amikor kormányszinten arról beszélnek, hogy „szét kell választani a magánszférát és az államit”, akkor valójában a paraszolvencia (egyik jelentéktelen, szürke formájának) ellehetetlenítésével próbálkoznának. Jól hangzik az is, amikor orvosok tiltakoznak (a teljesen fekete) hálapénz ellen. A legviccesebb mégis az, amikor „egészségügyi közgazdászok” teszik ugyanezt. Nekik aztán igazán tudni kellene, hogy ez nem vezet sehova. És azt főként, hogy a paraszolvencia csak tünet, „kardinális tünet”, ami egyenesen utal a diagnózisra. És ez a kórisme bizony nem más, mint a létezett szocializmus továbbélése az egészségügyben. Annak idején sokan tekintettük a létezett szocializmust „állam-kapitalizmusnak”. Talán akkor tévedtünk kicsit, de ha Orbán 2010 óta ránk hozott rendszerének alapvonalait tekintjük, újra ott vagyunk, ahonnan el kellett volna rugaszkodnunk. (Orbán nevezte „elrugaszkodás évének” uralma elejét.)
A lényeghez nem sok köze van a hálapénz erkölcsi (orvos-etikai) kérdésként megejtett boncolgatásának. Először azért, mert soha sem volt kérdéses, hogy az orvosi tevékenységet – mint bármilyen más szakmunkát – anyagilag is honorálni kell. Máskülönben senki sem csinálja (ld. itt és most). Másodszor azért, mert az Orbán világban morálért kiáltani egyszerűen nevetséges.
A paraszolvencia rendszere sok tekintetben igazságtalan. Össztársadalmi viszonylatban mindenképpen, hiszen nem adózunk utána. De ez nem az egészségügyiek hibája.
Rákosi idejében bűnnek számított, Kádár alatt tűrt volt.
Miközben a jeles pártvezetők betegeskedésük alkalmából busás intézményi és személyes hálát róttak le, általában nem saját zsebből, de sokszor úgy is. 1990 óta évenként esik más-más megítélés alá a borítékos vagy a meztelenül (a fehér köpeny) zsebbe csúsztatott hálapénz. Nem csoda, hiszen az egész szakma gazdasági és politikai hátterét minden kormány másképpen ítélte meg. (Olyan gazul és ostobán, mint a mostaniak, előttük senki.) Orvos-beteg viszonyban azonban több a pozitívum, mint a negatívum. A „polgár” – akinek saját tevékenysége megfelelően honorálva van – természetesnek tartja, hogy a jó szolgáltatásért fizetni kell. Az orvos pedig igyekszik jól szolgáltatni. Tudjuk persze, hogy nagyon nagy számban vannak eltérések a rossz irányba, mindkét oldal részéről.
De amíg a politika a szocialista típusú egészségügyet erőlteti az országra, addig a szürke és a fekete pénzmozgások maradnak. Mint az átkosban. Akkor biztosan nem rontották az ellátás színvonalát. De az egy hazug rendszer volt. Most más a helyzet. (Rosszabb.)
A szerző sebész.
